Öt dolog, amit érdemes megfogadni szakítás után

Az ember kifordul önmagából, küzd a fájdalommal, a szomorúsággal, a megválaszolhatatlan kérdésekkel, a kilátástalan jövővel, kínlódik, szenved a lelke és a teste is. Ilyen, amikor az ember éppen túl van egy kapcsolaton. Átkozottul fáj ugyanis a szakítás. Különösen fájdalmas, amikor az ember úgy érzi, még mindig szereti a partnerét, mert amíg a szerelem csak mentális káosz, addig a viszonzatlan szerelem egy kegyetlen érzelemcunami. Ilyenkor olyan agyterületek aktivizálódnak, melyek a függőségben, kockázatvállalásban, szorongásban, depresszióban, kényszeres viselkedésben és a harag kontrollálásában is részt vesznek. Nem véletlen, hogy a kirúgott fél rosszul van a bőrében, rágódik, fura dolgokat csinál és gyakran kényszeres tüneteket mutat, zaklatja volt partnerét. 

Egy hosszú kapcsolatban nemcsak érzelmi függőségbe kerülünk a másikkal, de a mindennapjaink, a jövőnk, a terveink, az életünk részévé is válik, közös szokásokat, rutinokat alakítunk ki vele: lényünk minden szintjén megszokjuk, ő a jutalmunk, és ha nincs, hát sóvárgunk utána. És ez így van jól, így vagyunk programozva. A szoros szociális kötelékek fenntartása alapvető igényünk, társak nélkül magányosak vagyunk, a magány pedig fáj, méghozzá valódi testi tünetekkel. Ráadásul a másikkal kialakult rutinok leképeződnek az agyunkban, szokásokká válnak, és a megszokott dolgokat átalakítani, megtörni hosszú és nehéz folyamat. Az, hogy mennyire, egyénenként változó. 

Az elmúlt hetekben két olvasónk is megkeresett minket a szakítás utáni gyászidőszakban, leveleikre külön külön is válaszolok és összeszedtem néhány, mindkettejük számára hasznos tanácsot is. 

Aki nem képes előre nézni

Olvasónk – nevezzük Katának – négyéves kapcsolata nyolc hónapja ért véget. A férfi sokadik próbálkozás után egy hajnalban elment, megszakított vele minden kapcsolatot, törölte és letiltotta minden létező fórumon, de Kata mégsem hiszi el, hogy a férfi többé már nem szereti, hiszen ezt soha nem mondta ki. 

“Én hiányolom és várok rá, mi több SZERETEM! Bár ő már azt is írta, hogy nem újra, hanem újat szeretne, szerintem túl hamar feladja, ahelyett hogy megoldaná a problémát. Bár nyilván nem könnyű velem, mellettem, és őt is érték súlyos csapások az elmúlt időben, de ezt legyőzhetjük együtt… Nem értem, hogy jutottunk idáig?!? Hogy választhatta megoldás helyett a könnyebb utat?”

A pszichológus válasza: ideje elengedni

Kedves Kata!

Ahogy fent is írtam, egy szakítás sok szempontból nagyon nehéz. Különösen nehéz ez akkor, amikor az emberben még él a remény, hogy változtathat a helyzetén. De ez a remény sokszor csak bennünk él: a vágyaink tartják életben. A leveléből úgy tűnik, hogy az ön esetében is ez a helyzet, minden jel arra mutat ugyanis, hogy volt partnere lezártnak tekinti a kapcsolatukat. Igaz, valóban szó nélkül ment el, és nem vállalta a szemtől-szembeni konfliktus lehetőségét, de ez valószínűleg nem azért, mert titkon még mindig szereti önt, inkább azért, mert nehezen kezeli az ilyen helyzeteket, vagy lehet, hogy az ön reakciójától félt, de az is elképzelhető, hogy számára így volt egyszerűbb és kevésbé fájdalmas.

Az, hogy nem kíván önnel kapcsolatba lépni, nem véletlen. Távolságra van szüksége. Azzal, hogy ön ennek ellenére is megpróbálja vele felvenni a kapcsolatot, csak kínozza mindkettőjüket. Ráadásul feleslegesen. Ha a másik nem akarja, ha nem rak bele a kapcsolatba többé érzelmeket, nem küzd érte, akkor vége. Tarthatjuk ezért gyávának, bolondnak, szidhatjuk, könyöröghetünk, dühönghetünk, de ez mind nem segít. Ahhoz, hogy egy kapcsolat működjön, hogy kihúzzuk a krízisből, mindkét félnek akarnia kell ezt, mindkét félnek tennie kell érte. Egy jól működő kapcsolat alapja a kölcsönösség, ha csak az egyik akarja, azzal nem jutnak sehova. A szerelmet és a vágyat nem lehet kierőszakolni. Nyolc hónap telt el, és ön szenved, miközben a másik hallani sem akar önről. Itt az ideje előre nézni, és elengedni. 

Akit a pánik vezet

Olvasónknak, legyen Judit, egy kétéves kapcsolata szakadt meg néhány héttel ezelőtt. 

“Az első szót én mondtam ki, mert féltem, hogy soha nem lesz közös jövőnk, hiszen erről soha nem esett szinte egy szó sem. Azonban alig telt el pár nap, átértékeltem sok mindent, és szerettem volna visszatáncolni, azonban akkor már ő nem akarta tovább a folytatást. Arra hivatkozott, hogy bár rettentően hiányzom neki, és legszívesebben újrakezdené, de közöttünk ez már hosszú távon nem működhet. Mikor megkértem, hogy indokolja a döntését, azt mondta, hogy szabadságra van szüksége, és hogy elmúlt már közöttünk a szenvedély. Ezt azért nem értem, mert a szakításunk előtt voltunk egy fantasztikus nyaraláson, ami mesébe illő volt, és utána következő hetekben sem volt közöttünk konfliktus, de még csak parázsvita sem. Bár az egész kapcsolatot tekintve voltak veszekedéseink, de utána mindig egymást ölelve örültünk, hogy mégsem veszítettük el egymást. Úgy érzem, hogy hatalmas butaságot követtem el, és félek, hogy nem tudom helyrehozni. Nagyon hiányzik az életemből. Nem értem, miért nem akar adni egy második esélyt. Próbáltam meggyőzni, hogy közöttünk nincsenek helyrehozhatatlan ellentétek, és bármin tudnánk javítani, de ő csak a szenvedélyt emlegette.”

A pszichológus válasza: ön döntött, és jól tette

Kedves Judit!

Bízzon egy kicsit önmagában! Azért szakított ezzel a férfival, mert nem látta kettejük jövőjét, éppen úgy ahogy a partnere sem. Azért nem terveztek közös jövőt, mert valami nem működött, hiányzott. A volt partnerének úgy tűnik, a szenvedély. Annak, hogy remekül érezték magunkat együtt, hogy nagyjából konfliktusmentesen telt a kapcsolat semmi köze sincs a szenvedélyhez, a vágyhoz. Sőt. Egy szenvedélyes kapcsolatban gyakran több a vita, a veszekedés, az összeütközés. Annak, hogy miért tűnt el önöknél a szenvedély, rengeteg oka lehet, és mivel semmit nem tudok a kapcsolatukról, nem is próbálom megtippelni mi lehet a háttérben. Ha érdekli ez a téma, ajánlom, hogy olvassa el ezt a cikket. 

Ahogy olvastam a levelét, Kuna Gábor pszichológus kollégám írása jutott az eszembe: egy krízis kezdeti szakaszában “az egymásnak ellentmondó, egymással harcoló érzelmeink aláássák az ítélőképességünket, és arra sem vagyunk még felkészülve, hogy szembenézzünk saját szerepünkkel ebben a történetben.” Adjon magának időt, hogy tisztuljanak az érzelmei, hogy képes legyen megítélni azt, hogy jó volt-e ez a kapcsolat önnek. Nem azt, hogy voltak-e jó részei, hogy voltak-e közös jó pillanataik, hogy mennyire szerethető a másik, hanem azt, hogy összességében önnek, az elképzelései, a jelene és a jövője szempontjából jó volt-e, hogy boldoggá tette-e. Abból, amit tett, innen úgy tűnik, hogy a válasz nem. Ebben az esetben pedig a lehető legjobb döntést hozta meg, még akkor is, ha most nagyon szenved tőle.