A kutya nem ember. A kutya egy állat, és így is kell(ene) vele bánnunk. Ez a legmarkánsabb üzenete Cesar Milan Csodálatos kutyadoki címmel futott sorozatának. Tudom, két évadot néztem végig szinte egyhuzamban, mielőtt elhoztuk a tenyésztőtől Miskint, az orosz fekete terriert. Az állítások persze nem eget rengetőek, egy totyogó kisgyerek is simán elgagyoghatná ezeket. A mexikói kutya-rehabilitátor azonban fontosnak tartotta az üzenetet adásról adásra az agyunkba sulykolni, és nem véletlenül. Rengetegen kezelik ugyanis a kutyájukat emberként, de még inkább gyerekként: munyizzák, cukizzák, becézgetik, dédelgetik, öltöztetik, a fotóját mutogatják, köré szervezik az életüket. Cesar Milan azt tanítja, hogy ezzel a viselkedéssel nemhogy jót nem teszünk, de ártunk az állatnak, akinek a stabil, boldog életéhez megközelítőleg sem ilyen bánásmódra van szüksége. A kutya akkor van jól, amikor az ösztöneihez, az evolúciós örökségéhez igazodva az lehet, ami: állat.
De vajon miért csináljuk ezt? Miért viselkedünk szülőként egy kutyával? Az állatmunyizás pszichológiája következik.
Ezt diktálják az ösztönök
A világból feldolgozhatatlan mennyiségű információhalmaz zúdul ránk nap mint nap, csakhogy mi akkor érezzük biztonságban magunkat, ha értjük, ami körülöttünk zajlik. Éppen ezért – ha nem is tudatosan, de – számos olyan eljárást alkalmazunk, amivel a világ dolgait számunkra érthető rendszerbe szervezzük, egyszerűsítjük, torzítjuk. Mivel túlélésünknek elengedhetetlen feltétele, hogy képesek legyünk a szociális kapcsolatok kialakítására, így a világból leginkább a saját fajunkat, a saját működésünket ismerjük. Ezt a képességet újszülött kortól lelkesen sajátítjuk el: már a csecsemő számára sincs érdekesebb inger egy másik embernél. Az, hogy másokat megkülönböztetett figyelemmel kezeljünk, a génjeinkbe van kódolva, így van huzalozva az agyunk. Nem véletlen, hogy bármilyen tárgyban képesek vagyunk emberi arcot felfedezni: igen, még akár egy pirítóson is. Ösztönösen hajlamosak vagyunk arra, hogy megszemélyesítsük, emberi tulajdonságokkal, érzésekkel ruházzuk fel a körülöttünk lévő tárgyakat, élőlényeket, mert azok így könnyebben megérthetővé, közelebbivé válnak, mert jobban tudunk kapcsolódni hozzájuk. A kutyák pedig különösen jó alanyok ehhez.
Azért a kutya is tehet róla
Korábban is írtunk már arról, hogy a kutya az egyetlen olyan állatfajta, melynek természetes környezete az emberi környezet, és egész életére a hozzánk való vonzalom jellemző. A kutya a legsikeresebben háziasított állatunk, remekül igazítottuk a saját igényeinkhez. Nem véletlen, hogy a fene nagy munyizás, a gyerekként dédelgetés leginkább a kutyatartókra jellemző, és sokkal ritkább mondjuk a papagáj-, a hörcsög- vagy a kígyótulajdonosoknál. (Oké, a cicatartóknál is megfigyelhető hasonló, de a macskáknál talán az is segít, hogy parazitákkal fertőzik az érzelmi központunkat. Úgy azért még egyszerűbb.)
A kutyák a háziasítás során megtanulták értelmezni az emberi kommunikációt, érzékenyek a jelzéseinkre, hajlamosak arra, hogy tanítónak, vezetőnek tekintsenek minket, elfogadják, sőt elvárják, hogy mi határozzuk meg számukra a szabályokat, hogy kereteket adjunk az életüknek. Bécsi kutatók bebizonyították, hogy a kutyák biztonságos bázisként kezelik a gazdájukat, a gazdi a központ, akihez alkalmazkodnak, aki kiindulóbázisként szolgál a világ felfedezéséhez. Ismerős? Pont úgy állnak hozzánk, mint a gyerekek. Ez a hozzáállás pedig ösztönösen kihozza szülőt az emberből, ráadásul vannak tenyésztési irányok, melyekkel még erősítjük is ezt a tendenciát. Számos olyan kutyafajt hoztunk létre, amelyikre jellemzőek az úgynevezett baby face vonások, a csecsemőhöz hasonló nagy szemek és a szimmetrikus arcberendezés (a legtöbb zsebkutya ebbe a kategóriába esik).
A hormonális háttér is megvan hozzá
A csecsemőre jellemző vonások automatikusan olyan hormonválaszokat indítanak be, melyek a törődésre, gondoskodásra sarkallnak. De a hormonválaszokat nemcsak a gyerek megjelenése indíthatja be.
Az állatokra általában ritkán jellemző, hogy szemkontaktust tartsanak (ez a legtöbb fajnál az agresszió jele), a kutyáknál azonban nem így van. Ahogy az anya és a csecsemő közötti szemkontaktus serkenti az oxitocin, a kötődést segítő szeretethormon termelődését, úgy a kutatások szerint ez a jelenség az ember-kutya kapcsolatban is felbukkan. A simogatás, a játék, a közösen töltött idő szintén növeli az oxitocin, és csökkenti a stresszhormon szintjét. Tehát azzal az állattal, akivel közös a múltunk, azzal jó lenni – a hormonok hatnak a szervezetünkre, az agyunkra, és így a lelkünkre is. Ráadásul az egész ahhoz hasonlóan működik, ahogy a gyerekeinkhez, a családtagjainkhoz kötődünk.
A magányunkat enyhítik, de ez nem ok a munyira
Egy amerikai vizsgálat szerint az emberek fele családtagnak tekinti a kutyáját, leggyakrabban azon a szinten kezelik őket, mint a testvéreket, de nem tartják őket olyan fontosnak, mint mondjuk a legjobb barátot. A kutyákhoz való kötődés tehát szoros, nagyon szoros. Itt aztán joggal merülhet fel az a kérdés, hogy vajon ez a kapcsolat egyfajta pótlék-e az ember életében, hogy valamiféle hiányt tölt-e be. Elemi szükségletünk ugyanis a szoros szociális kapcsolatok fenntartása, mivel a magány, a kapcsolatok hiánya stresszor, feszültségforrás, ami hosszú távon nemcsak a lelki, de a testi egészségünkre is kihat.
Ösztönösen keressük tehát egymás társaságát, szeretünk tartozni valakihez, és szeretjük, ha tartozik hozzánk valaki. Ha pedig nincs részünk a számunkra elégséges szociális támogatásban, hát pótoljuk. Mondjuk, tartunk kutyát. Igaz? Nem igaz. Legalábbis egy amerikai vizsgálat szerint a hajlam, hogy kedvencünket megszemélyesítsük nem függ össze azzal, milyen szociális hálóval rendelkezünk. Nem azok az emberek munyizzák inkább a kutyát, akik magányosak. Eszerint az állatok az életünkben nem helyettesítő, inkább kiegészítő szerepet töltenek be.
Vizsgálni persze még bőven akad mit a témán, hiszen azt is tudjuk, hogy az állattartás csökkenti a magány érzését, megvéd a teljes befordulástól, ráadásul a statisztikai adatok alapján a gyermektelen, egyedülálló amerikai nők körében növekedett a kutyatartók száma. Bár erre a jelenségre rengeteg magyarázat létezhet.
Na, de akkor végül is miért kezeljük a kutyát gyerekként?
Annyira logikusnak tűnik az akinek nincs gyereke, az a kutyán éli ki az ösztöneit magyarázat, de fentiekből látszik, hogy a kérdésre messze nem ilyen egyszerű a válasz. A jelenséghez hozzájárulhatnak a génjeink, a kutyák viselkedése, az adott ember személyisége és a társadalmunk jelenlegi működése is. De egy biztos: minket akármilyen jó érzéssel tölt el, a kutyának nem jó, ha gyerekként bánunk vele. Ha igazán szeretjük, akkor hagyjuk, hogy állat lehessen.
