Gyötri az élet? Bízzon magában jobban!

Az önbizalomhiány minden kétséget kizáróan sokak életét megkeseríti, egyebek mellett ennek köszönhetően adjuk fel még azelőtt a céljainkat, hogy egyáltalán megpróbálkoztunk volna a megvalósításukkal. Ha olyan merészen bízna magában mindenki, amilyen előszeretettel sajnálja és ostorozza magát, a világ tele volna sikeres, boldog emberekkel. De saját kis dédelgetett önbizalomhiányunk nem hagyja, hogy felismerjük: valójában önmagunk legvadabb ellenségei vagyunk. A héten megjelenő Bízz magadban című könyvben a Nyitott Akadémia köteteinek hagyományát követve neves pszichológusok és gondolkodók keresik a megoldást arra, hogy miből fakad a „nem vagyok elég jó” attitűd, és hogyan tudjuk felcserélni a “túl kevés vagyok ehhez” hozzáállást a „bámire képes vagyok” állapotára.  

Öndícséret mesterfokon

Prof. Dr. Bagdy Emőke egy izgalmas pszichoterápiás technikával igyekszik segíteni az ehhez hasonló helyzeteket. A módszer segít abban, hogy elakadások, önbizalom- és motivációhiány esetén ne másokat okoljunk, hibáztassunk a jelenlegi rossz helyzetért, hanem – ahogy ő mondja –egyszerűen tudomásul vegyük: valahol valami elromlott a folyamatban. A célokhoz vezető utat azután újraépítjük, amíg meg nem acélozódik a lendület, az önbizalom, a bátorság.

„Ha vizuális típus vagy, vegyél egy A/4-es lapot, és húzz középen egy vonalat: az lesz az út. Az út aljára biggyessz oda egy jelet, ez szimbolizál téged, az út tetejére pedig egy másikat, ami azt jelképezi, ami nem megy neked, amihez nincs elég motivációd, bátorságod, önbizalmad, és amit ezért még nem tudtál elérni. Most kezdd el összeszedni mindazokat a biztató, bátorító és elismerő mondatokat, amelyeket a különböző korszakokban másoktól kaptál. Amit a nagymama mondott, amit az óvó nénitől, a tanító nénitől, a barátoktól, sporttársaktól, szerelmektől hallottál – és írd le ezeket a lap egyik oldalára, úgy, ahogyan elhangzottak: 'Margit néni – Nahát milyen ügyes vagy, azt a mindenit!, a párom – Tudod mit? Akárhogy sikerül, én mindenképpen szeretlek! De úgyis tudom, hogy jól fog menni' – tanácsolja a szakember, aki szerint bár eleinte kicsit még döcöghet az emlékezés, de egy idő után nagyon jól fog menni. A lap egyik oldalára tehát minél több biztatás, bátorítás kerül. Ezután képzelje el, hogy valóban jól sikerült a szóban forgó dolog, és azok, akik biztatták, most nagyon megdicsérik, elismerik a teljesítményét. „Álmodd meg, hogy ki mit és hogyan mondana neked ekkor, és ezeket a mondatokat írd oda a lap másik oldalára. Ha nagyon elmélyedsz ebben, szinte már hallod is, ahogy sorban kimondják ezeket a lelkes, gratuláló szavakat. Néhányszor menj végig ezen az úton, de időnként állj meg, és örülj annak, amikor lelki füleddel hallod a szívből jövő elismeréseket. Próbáld csak ki!”

Két helló közt az élet

Pál Ferenc lelkész fejezetében szó esik egy neves pszichológusról, akit egyszer megkérdeztek, hogy mi az élet. Azt felelte: „Mondunk egy hellót, utána próbáljuk valahogy eltölteni az időt, és a végén megint hellót mondunk”. A lelkész arra mutat rá: egy ilyen szakember mellett meglehetősen nehezen megy a gyógyulás -– hiszen senki számára sem motiváló, ha az életre két helló közötti időstrukturálásként gondol. „A létkérdéseinket nem kerülhetjük meg. Ha pedig ezekre mély forrásból tudunk választ adni, akkor természetszerűen érezni fogjuk, hogy értékesek vagyunk! Akkor világossá válhat, hogy az életünknek van értelme! Akkor az önértékelésnek, az önbizalomnak, az önbecsülésnek olyan talaját és forrását találtuk meg, ami sokkal biztosabban tart bennünket, mint az úgynevezett pozitív életszemlélet vagy az optimizmus."

Pál Ferenc szerint egyébként az optimizmus néha nem más, mint a realitásvesztés kellemesebbik formája. „Ha már valahogy lenni kell, és fogalmam sincs, hogyan, akkor inkább pozitív életszemlélettel ne tudjam, mint pesszimistán. Ha már választhatok a kettő közül" – mondja a lelkész, aki szerint a kérdés igazából az, hogy amit pozitívan látunk, az valójában mennyire van bennünk megalapozva, erős gyökerei vannak-e vagy sem. „Olyan könnyen mondunk szép dolgokat, nagy életbölcsességeket, pláne bizonyos szituációkban: ha éppen nyeregben vagyunk, jó időszakot élünk, vagy imponálni szeretnénk valakinek! Amíg jól vagyunk, addig könnyű ezeket hangsúlyozni. A kérdés az, hogy mit mondunk, amikor beköszöntenek az élet nehézségei. Ha az, amit pozitív életszemléletnek nevezünk, pusztán csak a fejünkben van, mert egyszer rácsodálkoztunk, hogy milyen igaznak tűnik, de nincsenek bennünk gyökerei, akkor a nehéz helyzetekben nem segít nekünk, pillanatok alatt köddé válik. A pozitív szemlélet lehet menekülőút is a realitás elől. Ha azonban a pozitív gondolkozásunk a spirituális meggyőződésünkből fakad, aminek realitás áll a hátterében, akkor abban nagyon sok élet és erő lesz. Akkor joggal mondhatjuk, hogy a mi poharunk mindig félig tele van, mert ennek valóban van alapja: egy forrás, amiből rendre meríthetünk."

Amikor nincs valódi önbecsülés

Dr. Szondy Máté is egyetért abban, hogy a kifelé mutatott magabiztosság mögött sokszor nincs belsőleg megélt, valódi, mély önbecsülés: a lehengerlő, vonzó, laza személyiség álcája sokszor egy törékeny, mások megerősítéseiből összetákolt önértékelést takar. Ilyen például a narcisztikus személyiség, amelyről már mi is többször írtunk, Szondy Máténál pedig az önbecsüléssel összefüggésben került elő. 

„Először is egy nagyon erős feljogosítottság érzés jellemzi őket: azzal a belső meggyőződéssel élnek, hogy nekik gyakorlatilag bármit szabad megtenniük, őket nem kötik a szabályok, a törvények. Másoktól nagyfokú csodálatot és tiszteletet várnak el, és ha úgy érzik, hogy ezt nem kapják meg, akkor általában dühvel, sértődöttséggel, esetleg agresszióval reagálnak. A narcisztikus személyek rendkívül irigyek tudnak lenni: amikor azt látják, hogy mások elismerést, figyelmet kapnak, akkor úgy érzik, hogy ezzel őket rövidítik meg. Ugyancsak fontos jellegzetességük az empátiahiány, ezek a személyek ugyanis igen nehezen tudnak együtt érezni másokkal, szeretetet kifejezni a többi ember iránt.” Szondi szerint ez fordítva is igaz: azt sem könnyen veszik észre, ha mások szeretetet, empátiát fejeznek ki feléjük. A tiszteletet és a csodálatot felismerik, az őszinte szeretet jeleit nem.

Dr. Szondy Máté fejezete háromfajta működést tulajdonít a nárcisztikus emberek gondolkodámódjának: a magányos gyermek, a grandiozitás és az önnyugtatás állapotát. „A magányos gyermek állapotban az illető azt éli meg, hogy nem szerethető, értéktelen, és teljesen egyedül van a világban. Ilyenkor szomorúságot, elutasítottságot, megalázottságot és öngyűlöletet érez. Ez egy nagyon nehéz és szorongáskeltő élmény, ezért ebben az állapotban minél kevesebb időt próbál eltölteni. A grandiozitás állapot az elhagyatottság és csökkentértékűség túlkompenzálása, itt jelenik meg a feljogosítottság-érzés, a versengés, a hatalomra törekvés. Ám abban az esetben, ha nem képes a grandiózus állapot elérésére – például, mert nem kapja meg másoktól a várt elismerést –, akkor az önnyugtató munkamódba kapcsol át. Ekkor megpróbálja valamiképpen csökkenteni a magányos gyermek által átélt fájdalmat és ürességet.”

Szondy szerint ennek számos módja lehetséges: sokan növelik az izgalmi szintjüket, extrém sportokat űznek, szerencsejátékokat játszanak, drogokat használnak vagy szexuális élményeket keresnek. Mások inkább sokat esznek, a tévésorozatok világába vagy a fantáziájukba menekülnek, így képesek időlegesen enyhíteni az értéktelenség és az üresség érzését.

Néha a celebek is úgy vannak vele

Dr. Kádár Annamária, a Mesepszichológia című könyv szerzője szerint a reálisan pozitív önbecsülés egyik legnagyobb ellensége a nőknél a hamis testkép. Az új kötetben Cindy Crawford egyik nyilatkozatát említi, amelyben a topmodell azt mondta: „Lássuk be: a nők nagy része nem úgy néz ki, mint én vagy Kate Moss. Csakhogy mi sem úgy nézünk ki, mint a képeken!” Kádár egy amerikai magazin kutatásáról is ír, melyben az aktuálisan legszebbnek tartott hollywoodi sztárokat kérdezték, mennyire elégedettek a saját külsejükkel.

„Az eredmény önmagáért beszél: ezek az irigyelt nők átlagosan tizenkét(!) olyan tulajdonságot említettek, amelyeket csúnyának tartanak és megváltoztatnának saját magukon. Érdemes ezen elgondolkodni: ha a világ legvonzóbbnak tartott női ugyanolyan elégedetlenek önmagukkal, mint a náluk lényegesen szerényebb adottságú társaik, akkor nyilvánvaló, hogy a tökéletes külsővel sem jár együtt automatikusan reális, pozitív önértékelés. Ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, először is rá kellene ébrednünk, hogy a kultúránk elérhetetlen ideálokat állít elénk.” Kádár Annamária szerint illúziókat kerget, aki nem képes élvezni a nőiességét, és elindulni az úton, amelyen a hibáival együtt is megtanulja elfogadni és szeretni önmagát.

Amerikai önbizalom-pite

Kozma-Vízkeleti Dániel családterapeuta szerint bár gyakran szidjuk az észak-amerikai kultúrát, az önértékelés kialakításában, az önbizalom fokozásában nagyon jól bevált szokásaik vannak, ezeket érdemes lehet ellesni.

„Ha egy amerikai kisgyerek rajzol egy cicát, akkor az egész család összejön, és mindenki rajong az elkészült műért: 'Oh, dear, rajzoltál egy cicát! Honey, hát ez fantasztikus! Gyönyörű! Nézzétek, feje is van, és lábai is vannak! A mi kis zsenink!' És ezt csinálják egész életükben, folyamatosan mosolyognak a másikra, és szuperlatívuszokban nyilatkoznak egymásról. Ezáltal állandó megerősítéseket adnak egymásnak. Igaz, ennek a nyelvezete a mi fülünknek olykor eléggé idegenül hangzik, sőt, akár visszatetsző is lehet az egész jelenség túlfűtöttsége. Lehet, hogy meg is tanultuk lefordítani: ha a hollywoodi honlap 'csodálatos, fantasztikus, elképesztően megismételhetetlen évezred filmjéről' ír, akkor megelégszünk azzal, ha egy JÓ filmet fogunk látni. Mifelénk viszont, ha egy gyermek cicát rajzol, hajlamosak vagyunk megsimogatni a kis buksiját, és figyelmeztetni: 'A fülecskéjét még javítsd ki... És a szeme nem a popsiján van... És láttál te már rózsaszín cicát, aranyom? Az a baj, tudod, hogy még nem elég jó... Nincs neked esetleg finommotoros koordináció-problémád vagy idegrendszeri éretlenséged? Jajj, istenem, de nehéz szülőnek lenni. Na, ne sírj, kicsikém...'”

Kozma-Vízkeleti Dániel fejezete kimondja: olyan kultúrában élünk, ahol kiváló lehetőségként kínálkozik, hogy összeegyeztessük a kétféle szokást – a saját hagyományunkat a visszafogottságra és az amerikai lelkesültséget az értékek és teljesítmények iránt. Ezáltal a szerepünket rugalmasan alakíthatjuk: ahol szerencsés, ott meg tudjuk jeleníteni az értékeinket, ahol pedig annak van nagyobb hozadéka, ott képesek vagyunk szerények és visszafogottak lenni. A szerző úgy véli, jelenleg még az átmenet időszakát éljük: a korábbi értékeket már eldobtuk, de még nem alakult ki az új konszenzus. Viszont az már rajtunk is múlik, hogy milyen lesz.