A Fényt nevezhetjük Istennek, sorsnak, karmának, szerencsének, energiának, vagy felőlem hokedlinak is - írja új szerzőnk. De miért is?
Van az az embertípus, aki állandóan olyanokat mond, hogy "Kérd a Fényt, hogy segítsen". Ha az élet darabjaira hullik, és elpanaszoljuk neki, hogy leégett a házunk, megcsalt a férjünk, és van egy gyanús anyajegy a hátunkon, ő csak azt feleli: "Figyelned kell a jelekre. Valamit mondani akarnak neked odafentről". Ennek a – sokak számára irritáló – embertípusnak a prototípusaként írom most ezeket a sorokat.
Hová ültessük a Dalai Lámát?
Az egész úgy kezdődött, hogy egy buddhista család gyermekeként nőttem fel. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a szüleim kicsit meditálgattak: ők hardkór buddhisták voltak, akik Tibetbe jártak zarándokutakra lámákkal, imakönyveket másoltak, és lefektették Magyarország egyik első buddhista egyházának alapjait egy kis szív alakú erdő melletti tanyán, Tar község határában, amit Őszentsége a Dalai Láma szentelt fel. Annyira hippik voltunk akkoriban, hogy nem volt egy normális kanapénk, amire leültethettük volna Őszentségét – a szüleim a matracos típusok voltak. Végül a funkcionálisabb családként működő nagybátyáméktól szereztünk kölcsönbe egy ülőgarnitúrát.
Majd' minden hétvégén kiköltöztünk a "tanyára" a szüleimmel, és míg mi a mezőkön rohangáltunk az unokatesóimmal, a felnőttek – néhány tucat harmincas útkereső, akik közül mára mindenki ötvenes, és sokan küzülük ma is buddhisták – felépítettek egy virágzó meditációközpontot, aminek máig a csodájára járnak az egész országból. Kicsi gyerekként úgy láttam: a szüleim munkája az élő példa arra, hogy tényleg akármi lehet belőlem és bármit megvalósíthatok.
Karma, csakra, nirvána és társaik
Ekkoriban kezdett megfogalmazódni bennem, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, és arra az eredményre jutottam, hogy valami színész-író-művész-gondolkodóféle, aki képes produktumokra váltani a lelkesedését. Tudtam, hogy vannak nálam tehetségesebbek, okosabbak, szorgalmasabbak, de azt is tudtam, hogy egyvalamiben mindenkinél nagyobb spíler vagyok: nincsenek kétségeim afelől, hogy a dolgok, amikre vágyom, megérkeznek hozzám. Nem azért, mert olyan mázlista vagyok, és nem azért, mert olyan hű de magas spirituális szinten vagyok, hanem mert a "karma törvénye", és "a megvilágosodás felé vezető út" fordulatok a szókincsem szerves részeit képezték már hatévesen. Ez talán sokaknak úgy hangzik, mintha valami fura szekta nevelt volna fel, de a dolog ennél sokkal szimplább: elfogadásra, bizakodásra, és szabadságra neveltek a szüleim.
Pedig elképesztő mennyiségű dolog történt velem az elmúlt harmincegy évben, amik azt mutatják, hogy a világom semmi okom bízni. Kétévesen leégettem a mellkasom forralt tejjel. Hétévesen agyhártyagyulladásom volt. Tízévesen ráeszméltem, hogy valószínűleg meleg vagyok, és évekig fogalmam sem volt, mihez is kezdjek a dologgal. Aztán jött az úgy nevezett "siker", tévé, miegymás, amibe egy ponton már majdnem belehaltam, annyira untam és haragudtam rá. Közben pedig legalább annyian utáltak, mint bírtak.
Voltak mindenféle komoly étkezési zavarok, hisztérikus pattanásnyomkodások, felesleges szexuális kalandozások. Közben pedig meghalt az édesanyám. Azóta Tel Avivba költöztem az izraeli férjemmel, és bár imádom a világomat – a tengerpartot, a barátaimat, és az állandó nyarat –, de azért az első pár légiriadót követő szívdobogás mindenképp dobogós helyet kapott életem legkellemetlenebb élményei között. Ugyanakkor körülnézek, és azt látom, hogy tengerparton lakom, van egy gyönyörű és érzékeny pasim, aki nagyon szeret, és harmincegyéves koromra egy csomó mindent kipipálhattam a gyermekkori álmaim közül.
Imádtam a szüleim "Hallgass kicsit" kazettáját, amin Básti Juli és Cserhalmi György énekeltek, egy évtizeddel később pedig a Játékszín egyik előadásában estéről estére elmondhattam az én kis két mondatomat magának Básti Julinak. Egy másik szürreális példa: tizennégy évesen, hatalmas Alien rajongóként bizonyos voltam benne, hogy nekem egy napon találkoznom KELL Sigourney Weaverrel, és lőn: tavaly egy kerekasztalbeszélgetésen mutatkozhattam be neki. Ez milyen már?! Nem csak, hogy csak hálás vagyok a tragédiákkal és áldásokkal teli életemért, hanem legszívesebben Oscar-díjat adnék annak, aki rendezi, annyira zseniális.
Kabbala baba
Lassan öt éve, hogy rácuppantam a kabbalára – nyilván Madonna inspirációjára, ami biztos sokak szerint gáz, de nekik azt üzenem, hogy ha már cikinél tartunk, törökül is tanultam, csak mert szerettem Tarkant. Akárhogy is, nagyon hamar felfedeztem, hogy a Kabbala Központban gyakorlatilag ugyanazt tanuljuk, amit a szüleim recitáltak a tyúkólból lett buddhista imatermünkben. Ahogy aztán egyre jobban beleástam magam ebbe a spiritualitás-dologba, világossá vált, hogy tulajdonképpen az összes vallás – keresztény, muszlim, zsidó, buddhista, hindu – ugyanazokra az alapvető értékekre épít: "Szeresd a felebarátod, ahogy önmagad szereted", és "Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak".
A gond az, hogy amint személyes érdek fűződik a spiritualitáshoz, tragédiák történnek: emberek embereket gyilkoltak a Bibliával a kezünkben, jóravaló, tisztességes muzulmánok szenvednek attól, hogy a vallásukat sokan a terrorizmussal azonosítják, Dávid-csillag formájú medált viselni Európában pedig egyenesen vakmerőségnek tetszik. Őszintén... mi bajunk van egymással? Szerintem igazából semmi: magunkkal van bajunk. Ítélkezünk, ujjal mutogatunk, követelünk, sunnyogunk, titkolózunk, romboljuk magunkat mindenféle hülye szokással, és bármikor teret engedünk a kétségeinknek, mert a szenvedésben elmerülve még könnyebb másokat okolni a személyes és globális tragédiákért.
Mindennapi imáink
Nem ismerek más lehetőséget, mint a békét a változás állandóságával kapcsolatban, és hiszek abban, hogy ha a megfelelő irányba változom – önzetlenebb leszek, nem ítélkezem mások felett, értékelem az emberi létemet, és felismerem a felelősségemet –, akkor az enyém lehet minden, amire valaha vágytam. Ez a képesség mindannyiunkban megvan. Pár napja olvastam egy nagyon jó mondást Yehuda Bergtől: "Nem tudom megváltoztatni az egész világot, de önmagamat igen. Ha mindenki megváltoztatja önmagát, az egész világ megváltozik".
A kabbala, a buddhizmus, és a keresztény hit, sőt, a fizika törvénye is egyetért azzal, hogy ha ellökünk magunktól valamit, az ugyanolyan erővel tér vissza hozzánk. Nem kell ahhoz spirituálisnak lenni, hogy az ember felismeje, ha változtatnia kell, különben nemcsak ugyanolyanok maradnak a dolgok, de még rosszabbak is lesznek. És – bármily idegesítően hangzik – igenis érkeznek azok a jelek, hogy jó vagy rossz irányba tartunk. Sőt, abban is hiszek, hogy ha nagyon elveszettnek érezzük magunkat, kérhetjük a "Fényt", hogy adjon útmutatást, hiszen az imádság vallástól és kulturális háttértől függetlenül a mindennapi életünk szerves része, még akkor is, ha ezt észre sem vesszük. Amikor például valaki vizsgázni készül, azt mondjuk: "Szorítok neked" – és mindannyian hiszünk is benne, hogy a pozitív gondolatainkkal, szeretetünkkel és támogatásunkkal segíthetjük egymást.
A Fényt pedig nevezhetjük Istennek, sorsnak, karmának, szerencsének, energiának, vagy felőlem hokedlinak is. Amúgy sem vagyok nagy rajongója a definícióknak és címkéknek. Ebben a szellemben szeretek beszélgetni – bárkivel.
