Élnek köztünk olyan emberek, akik nemcsak elkalauzolnak bennünket a természet titkokkal teli világába, hanem meg is mutatják azt, hogyan lehet abban kíváncsisággal és alázattal barangolni. Dr. Juhász Árpád geológus az egyikük, aki egyszerre tudós, tanító és mesélő. Filmjeivel, előadásaival és megszólalásaival generációknak segített megérteni a világunkat, azt a bolygót, amelyen élünk. Interjú.
Amikor legutóbb telefonon beszéltünk, azt mondta, majd csak hason lehet csúszni a lakásban a könyvei miatt. Én inkább rendszert látok, nem rendetlenséget. Hány könyve lehet?
Nem számoltam meg, de egyébként most pont ezt csinálom. Kéthetente egyszer jár ki hozzám egy könyvtáros, sorba veszi, és szépen beírja számítógépbe a listát. Én úgy kétezer körülire saccolom, amiből harmincegyet én írtam.
Mihez készül a könyvlista?
Abból derül ki, hogy ezek közül melyek a kimondottan szakmai könyvek vagy olyan munkák, amelyben nekem is részem volt, és érdekes lehet egy földrajzi múzeum számára. Nem könnyű átadni ezeket, mert amíg képes vagyok könyvet írni, addig ezekre a forrásmunkákra szükségem van. Csak egy példát mondok. Tavaly két könyvem jelent meg, az egyik az Amerikába jöttem. A 18, Amerikában élő, világhírű tudósokkal készült riportom három évtizeddel ezelőtt le is ment a tévében, de miután a szó elszáll, az írás megmarad, pár éve úgy döntöttem, lejegyzem mind. Ehhez a könyvhöz is millió forrásmunkát felhasználtam.
És a másik könyv?
Az a Gyerekek a nagyvilágból – A jégvilágtól a trópusokig, amely fókuszában egyébként e gyűjtés kapcsán is a tájak, a hegyek, a völgyek és a kövek voltak, de a gyerekek valahogy mindig a látómezőmbe kerültek. Két éve elkezdtem azon gondolkodni, hogy át kellene nézni a fotóanyagaimat: megvizsgálni, hogy melyek azok az országok, amelyekben a gyerekek valamiért specifikus helyzetben vannak, megnézni Grönlandot vagy a trópusokat, vagy azt, hogy például Vietnámban egyáltalán tudnak-e arról, hogy milyen volt a háború, és az milyen következményekkel járt. De ott volt Kambodzsában is az az őrült népirtó (Pol Pot – a szerk.), aki a saját népéből két és fél milliót szadista módszerekkel megölt, köztük ártatlan kisgyerekeket is – az ezt követő helyzetre is kíváncsi voltam.
Ezek mellett az is érdekelt, hogy a globális klímaváltozás és a túlnépesedés vajon hogyan befolyásolja a gyerekek jövőjét.
Névjegy
Dr. Juhász Árpád 1935. június 1-jén született Pécsett. 1958-ban geológusként végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1957-től a Magyar Természettudományi Múzeum ásványtárában dolgozott, majd 1963-tól az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt munkatársa volt. Már a hatvanas évektől aktívan részt vett a geológia népszerűsítésében, rendszeresen szerepelt a sajtóban, valamint rádiós és televíziós műsorokban. 1971 és 1986 között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Természettudományi Stúdióját vezette, majd 1986-ban a Magyar Televízió Művelődési Főszerkesztőségének főszerkesztő-helyettese lett, és egyúttal a Természettudományi Szerkesztőségének vezetőjeként tevékenykedett. 1997-ben a TV2 induló gyermek- és ifjúsági műsorainak főszerkesztőjeként kezdett dolgozni, 1999-től pedig a csatorna tanácsadójaként. Pályafutása során 31 könyvet írt, megannyi földrajzi ismeretterjesztő filmet készített, és szakértőként közreműködött különféle televíziós sorozatokban, magazinokban és vetélkedőkben, köztük a Magyarországot bemutató, ikonikus kéktúra-filmsorozatokban, a Másfélmillió lépés Magyarországonban (1979), az …és még egymillió lépésben (1986), valamint a Kerekek és lépésekben.
Mesél egy kicsit a gyerekkoráról? Hogyan lesz egy pécsi kisfiúból világhírű, magyar geológus?
A világhír azért túlzás. De mondjuk kaptam a 80. születésnapomra David Attenboroughtól egy dedikált fényképet, hogy minden jót kíván.
És nem mindenkiről neveznek el kisbolygót sem...
Arra nagyon büszke vagyok.
Ha jól tudom, van egy olyan könyv is, amelyben a világ ötezer nagyon ismert személyisége között Ön is szerepel.
Azt az Egyesült Államokban adták ki, és azok az egyetemi tanárok állították össze, akikről filmeket készítettem. Úgy gondolták, amit én csinálok, érdemes arra, hogy Amerika megismerje.
Kanyarodjunk vissza Pécsre, hiszen az útja innen indult. Hogyan lett geológus?
A bányákhoz és a nyersanyagokhoz való vonzódásom anyai ágon jött. A dédapám Szászországban, egy bányászcsaládban született, ő bányamester lett. Amikor az 1800-as évek végén megkezdődött Pécs környékén az intenzív kőszénbányászat, akkor a német szakembereket, így őt is, családostul áttelepítették Magyarországra. Itt született már a nagymamám és édesanyám is. A személyiségemnek az a része viszont, hogy szeretek számomra minden fontosat másoknak is elmondani, talán származhat abból, hogy az apai nagyapám görögkatolikus falusi kántortanító volt Viszlóban.
Mikor fordult komolyra a természet iránti érdeklődése?
Hatéves koromban, 1941-ben Pécsről Pestre kellett jönnie a családnak, mert édesapámat behívták. A pasaréti ferencesek 46-os számú, nagyon jó, kirándulós cserkészcsapatába kerültem. Minden hétvégén mentünk valahova, így a legfőbb virágos növényeket és a fákat, a csillagképeket meg a köveket nagyjából megismertem.
De volt ennek egy lelki része is: mágikus hangulatok, tábortüzek és napnyugták.
Amikor betiltották a cserkészetet, átvedlettünk indiánokká. Coopert olvastunk meg Borvendég Deszkáss Sándor ifjúsági regényeit, köztük a Rézbőrű Messiást meg A Sziklás-hegység varázslóját. A Fehér Szarvas álnéven alkotó író komolyan elhitte, hogy folyik benne indián vér, a könyveiben ezt az életérzést próbálta kifejezni, ezek hatására pedig mi is elkezdtünk gyöngyszövéseket csinálni, titkos utakon kijárni az erdőbe.
A kommunizmusban azért ez nem lehetett veszélytelen.
Féltünk is, nem indokolatlanul. Az egyik, legnagyobb tollkoronával járó, idősebb társunkat 1949-ben elvitte az ÁVO. Recskre került, ott is volt 1953-ig, és még Sztálin halála után se engedték szabadon, hanem egy újabb pert indítottak ellene, majd levitték Várpalotára, ahol két évet a föld mélyén, csákánnyal a kezében, rabbányászként dolgozott.
Mi volt ellene a vád?
Kémkedés. Azt gondolták róla, hogy titkos magyar adatokat továbbít amerikai indiánoknak. Agyrém! Úgyhogy emiatt mi is mindig nagy titokban találkoztunk, mindig egyenként, különböző időpontokban indultunk el, és csak ott, a megbeszélt találkozóhelyen, az erdő mélyén vettük fel a gyöngyszövéses totemtarsolyt, a karszorítót, az ágyékkötőt meg fejpántot. Minden évben szeptember utolsó hétvégéjén tartottunk egy indián napot, amikor az ország minden részéből nagy titokban összejöttünk, volt úgy, hogy negyvenen-ötvenen. Az utolsó ilyen indián nap, 1956. szeptember utolsó hétvégéjén volt, rá egy hónapra jött '56. október 23.
A magyar-indián szövetségünk java elment ekkor külföldre, Amerikába, Ausztráliába, mindenfelé.
Tud róluk valamit?
A mai napig tartom néhány társammal az indiánbarátságot.
Azt mondta magáról, hogy nyughatatlan természetű. Miért?
Nem hiszek a horoszkópokban, de egyébként tipikus Ikrek vagyok – hullámhegyek után hullámvölgyek. Már fiatalon is ambiciózus gyerek voltam, huszonvalahány évesen műszaki-gazdasági tanácsadóként dolgoztam a szénhidrogén-kutatóintézetben, majd egy, a Bocskai út és a Zsombai utca sarkánál létrehozott természettudományi stúdióban töltöttem el 16 évet. Ezután beadtam a derekam, elmentem a köztévébe, akkor lettem a Művelődési Főszerkesztőség helyettes- és a Természettudományi Szerkesztőség vezetője is – a Delta is hozzám tartozott.
Hogy tudta egyszerre vinni ezt a sok mindent?
Nagyon sok akadályt kellett legyőzni a szó szoros értelmében. Mondok egy példát. A föld mélyén bizonyos típusú kőolajok annyira viszkózusak és sűrűek, hogy hagyományos módszerekkel nem lehet őket a felszínre hozni. Az Egyesült Államokban azonban kifejlesztettek egy technológiát, amelynek lényege, hogy ezeket a nehezen kitermelhető, bitumentartalmú olajokat a föld alatt részben elégetik. Az égés során keletkező hő hatására az olaj mozgékonyabbá válik, így már ki lehet szivattyúzni. Az 1960-as évek végén, egy akkori miniszterhelyettesnek kellett egy kandidátusi téma, és kitalálta, hogy ezt az amerikai módszert Magyarországon is be kell vezetni. Bár a hazai szakemberek körében közismert volt, hogy a magyarországi kőolajok túlnyomórészt hígak, ezért nem alkalmasak az ilyen jellegű technológiára, a program előkészítését és menedzselését mégis rám bízták. A feladattal együtt kaptam egy akkor szovjet Mercedesnek számító Csajkát sofőrrel együtt, így jártam végig az érintett helyszíneket az országban. A projektben résztvevő kutatóintézetek mind tudták, hogy ennek az egésznek semmi értelme.
Volt azért kedvenc munkája is?
Kettőt mondanék, két könyvet. Az egyik az Évmilliók emlékei, ez Magyarország földtörténete, ásványi kincsei, egy vaskos, 1000 gépelt oldalt tartalmazó kötet, amelyen hét évig dolgoztam. Az első kiadás 1969 körül, a második meg 1973-ban jelent meg. Persze azóta sokat változott a geológia, így ma már nem, vagy csak bizonyos fokig lehetne használni, de ez egy alapmunka, amire az ember büszke lehet. A másik kedvencem a 244 oldalas A kék bolygó vándora, amelyben 1650 fotóm szerepel.
A család hogyan fogadja a munkásságát?
Sem a két lányomnál, sem az unokáimnál nincs televízió, nem hallgatnak rádiót, és soha egyik filmemet sem látták, soha egyik könyvemet sem olvasták. Valahogy kialakult bennük egy immunrendszer, hogy a túltermelő papától mentesüljenek. Biztos túl sok voltam nekik.
Sokat mesélt nekik?
Nekik is, meg aztán az unokáknak is. És két hónapja megszületett a dédunokám is.
A családban senki sem vitte tovább a geológia iránti érdeklődést?
Ugyanazt nem csinálják, amit én, de van a munkájukban és az életvitelükben valami, ami egy kicsit hajaz a természetközeli felfogásra. Az idősebb lányom egyrészt kulturális szervező, de létrehozott egy vállalkozást is, zöld sétákat szervez és vezet Budapest környékén. A másik kislányom közgázt végzett, környezetvédelemből diplomázott, fiatal diplomásként miniszteri tanácsos lett, most pedig a férjével együtt vállalkoznak, most épp egy ökofalut építenek.
Mennyit utaztak együtt, amíg ők gyerekek voltak?
A kisebb lányommal, Katival negyven amerikai nemzeti parkot jártunk végig, tízéves volt akkor. A kezébe adtam egy szalagos magnetofont, hogy ha van kedve, mondja fel, ami éppen eszébe jut arról a helyről, ahol vagyunk. Nem volt sok kedve hozzá, de azért mondogatott ezt-azt. Ezután egy expedícióval kimentem az Üzbegisztán és a Tádzsikisztán határán lévő Turkesztáni-hegyláncba, az alaptáborban volt időm végighallgatni a felvételeket és megírni egy gyerekkönyvet, a Kati Amerikában címűt.
Nemrég megkapta a Magyar Örökség-díjat. Nagyon megható volt, ahogyan tapsoltak Önnek. Milyen érzés volt ott állni?
Nagy öröm volt, de aznap fizikailag olyan rossz állapotban voltam, hogy a székből való felállás, a megfordulás még a botomra támaszkodva is olyan fájdalmas volt, hogy az ott készült felvételeken az arcomon inkább keserűség van, mint öröm. Ez a rossz egészségi állapot képes felülírni azt a boldogságot is, amit mondjuk egy díj átvétele jelent. Azzal viccelődöm mindig, hogy a kertben tartott éti csigákkal szoktam naponta edzeni, ami nem igaz persze, de olyan jól hangzik.
Jó edzésben tarthatják, mert úgy látom, hogy azért a hétvégéket sem itthon ülve tölti.
Addig, amíg két barátommal stabilak voltunk, megvolt mindig a motiváció: kilenckor itt volt értem az autó, bejöttünk, megbeszéltük, merre és hova kirándulunk. Ez most ugyan megszűnt, és óvatosabbnak is kell lennem, de megyek. Nemrég mondjuk csak sétáltam egyet a Remete-szurdokban, de van egy kedvenc helyem is Budakeszi után: a Szarvas-árok. A lányomat is el szoktam kísérni, ha sízni megy a Mátrába vagy Eplénybe – amíg ő csúszik, én totyogok a hóban.
Hogy éli meg, hogy már nem tesz meg nagy magasságokat?
Túlzás lenne azt mondani, hogy ez keserűséget okoz, inkább nosztalgikus érzéseket hoz elő. A régi felvételeken meg szoktam nézni magam. Kevesen tudják rólam, hogy azon kevés magyarok egyike vagyok, aki valamikor 5000 méter körüli magasságból csúszott le. Voltam háromszor az Elbruszon, jégcsákánnyal, hágóvassal mentem föl a jégen meg a hófoltokon, majd 4800 méteren fölvettem a sícipőt, a lécet, és lesíztem. Kemény volt, mert az Elbrusz például télen egy hatalmas jégkupola, ahol a szél pásztákba rendezi a havat, ezekkel a több méter széles, nagy jéghasadékokkal állandóan kell kalkulálni.
Az ösztön azt diktálná, hogy fékezzen az ember, de csak úgy lehet átjutni rajtuk, ha minél gyorsabbra kapcsol, és átugrik.
Sosem sérült meg?
Tele vagyok sérülésekkel a gerincemen, van térdprotézisem, sok minden. A fagykáraim miatt például nem jó a lábfejem vérellátása, de olyan nagy dráma még nem történt. Rendszeresen járok ellenőrzésekre, mert szeretném tudni, mitől gyengülök. Eszem, sétálok, az ultrahang és az EKG is teljesen jó, de azért rákényszerítettek, hogy feküdjek be egy éjszakára kórházba, hogy végezzenek egy koszorúérfestést. Kiderült, hogy tökéletesek a koronáriáim is: úgy nézett ki az érhálózat, mint egy szép, nagy baobab fa, amelyiknek az a hite, hogy a Jóisten fordítva ültette be őket. Nagyon szépek, kacskaringósak, mondtam is az orvosnak, hogy csokorba kellene kötni, és majd a ravatalomra helyezni, olyan jól néz ki.
Mit mondott erre?
Röhögött.
Összesen 109 országban járt. Van olyan, ahova szeretett volna, de nem jutott el?
Az Antarktiszt sajnálom. Nem volt szerencsém vele. Mindenki azt hiszi, hogy érdekérvényesítő fickó lehettem, de valójában sosem tudtam érdeket érvényesíteni. Itt lakott nálam a brit Antarctic Survey főgeológusa, cipeltem őt mindenhova, rádióba, tévébe, hogy itt van egy nagy ember, az antarktiszi kutatás egyik vezéralakja. Aztán amikor kivittem a kis Zsigulimmal a reptérre, nem volt annyi bátorságom, hogy megkérdezzem tőle, nem tudna-e meghívni egy hétre az Antarktiszra. Kaptam helyette egy kis rézmetszetet Oxfordról.
Ezen múlt az Antarktisz?
Voltam a Magellán-szorosnál, ahova 100 dollárral át lehetett volna repülni az Antarktiszi-félszigetre, de akkor már nem volt 100 dollárom, és nem tudtam volna elintézni a jegy átfoglalását sem. Mindent nem lehet.
Mit tervez a 90. születésnapjára?
Harcolok azért, hogy kaphassak valamilyen támogatást az illegális, indián korszakról írott könyvemhez. Ez még várat magára, magánkiadásra pedig egyelőre nincs annyi pénzem, de ezt idén mindenképpen szeretném megírni. Ez a magyar történelem egy olyan érdekes mozaikkockája, amelyről érdemes tudnia a magyar fiataloknak.
A Péterfy Borival készült interjúnkat olvastad már?
