Anger Zsolt neve jól ismert a magyar közönség számára: az Aranyéletben Endre bá´-t alakító színész azóta több filmben és televíziós sorozatban is szerepelt, jelenleg azonban leginkább a gasztronómia világa foglalja le. Pop, kaja satöbbi címmel látható a VIASAT3-on saját fejlesztésű konyhai talkshow-ja, amelynek minden egyes epizódjában más vendéggel süt, főz - és beszélget.
Amikor készültem erre a beszélgetésre, és olvastam a rólad szóló cikkeket, néztem a rólad készült képeket, föltűnt, hogy mennyi arcod van. Színészként ez biztosan természetes is, de az jutott eszembe, hogy téged eddig elsősorban színészként tartottunk számon, most pedig megismerünk egy különleges konyhai talkshow ötletgazdájaként, szereplőjeként, beszélgetőtársaként is. Vajon hány arca van még Anger Zsoltnak?
Színésznek lenni ma Magyarországon olyan, mint a kutya vacsorája. Egy színésznek nincs kiszámítható sorsa, kiszámítható pályája, kiszámítható holnapja. A világ állandóan változik, megújul, és én is mindig az újra törekszem, valami újba vágok bele. Mindig is érdekelt a modern világ, soha nem nézek visszafelé. Nem érdekel, hogy mi volt tegnap. Az érdekel, hogy mi van ma, meg mi lesz holnap. Nem szeretek ölbe tett kézzel ülni otthon és bosszankodni, hogy miért nem hív már valaki dolgozni. Olyan világ van, hogy nem lehet arra várni, hogy valakinek majd kell az én színészi vagy rendezői tehetségem. Ma már arra, hogy valaki önmagában csak egy színész, nincsen szükség. Sokféle, sokrétű, sok mindenben tehetséges, sokféle érdeklődésű, változni és tanulni nyitott emberekre van szükség, és én sok minden másban is megtalálom a magam boldogságát és épülését.
Egy kis kiábrándultságot érzek a hangodban.
Egyáltalán nem vagyok kiábrándult. Ez az új idő, ez az új világ. Az a kiábrándító, hogy vannak, akik még a múltban ragadtak, és a múlt irányába próbálják terelni a dolgokat. Előrefelé nézek, és nem nézek hátra sohasem.
Esetleg annyi időre visszatekinthetnénk, amíg arról kérdezlek, hogy gyerekkorodban milyen ízek vagy illatok voltak számodra meghatározóak?
Az apai nagymamám főztje volt számomra meghatározó, meg az anyámé.
Nagyon egyszerű volt az ízlésem, mint bármelyik 70-es, 80-as években felnövő embernek. Rántott hús, sült krumplival, majonézzel.
Semmi olyan nincs egyébként a gyerekkoromban, amit sajnálnék, hogy elmúlt. Nem is szeretek emlékezni. A jövő érdekel, a múlt kicsit se. A science fiction, a mesterséges intelligencia, a fejlődés, a világűr, az elektronika, a számítógép, a technika, a technológia, a fejlődés.
A rántott hústól és a sült krumplitól a mostani gasztronómiai teljesítményedig jó pár lépcsőfok vezetett. Kitől tanultál először főzni?
Először a nagymamám tanítgatott, aztán magamtól. A 2000-es évek elején elérhetővé váltak a külföldi mesterszakácsok televíziós műsorai, ezeknek nagy rajongója lettem. Szerintem én voltam az első az országban, aki hallotta Jamie Oliver nevét, az összes könyve megvolt. Aztán szépen lassan megjelentek a boltokban is az újdonságok, elérhetővé vált például a rukkola. Tehát a felnőttkorom kezdetén tudtam csak meg, hogy létezik olyan, hogy rukkola vagy koktélparadicsom. Ezzel együtt, sajnos, az alapanyagokból eltűnt az íz. Gyerekkoromban mindennek volt íze, a paradicsomnak, a paprikának. Emlékszem, A nagy generáció című filmben, amiben Eperjes, Koltai Robi és Cserhalmi György játszik, van egy jelenet, amikor a 80-as években hazatér az amerikás magyar, és azt mondja, hogy Amerikában van minden, de semminek nincs íze. Itt viszont a hagymának, a paradicsomnak, mindennek van íze. Akkor nem tudtam elképzelni, hogy mit jelent ez, de mostanra megértettem. Eltűntek az ízek a zöldségekből, a gyümölcsökből. Nem ettem egy jó dinnyét, egy jó barackot, egy ízes paprikát vagy paradicsomot gyerekkorom óta, mert mindennek vízíze van. Nem lehet egy olyan őszibarackot kapni, ami szaftos, lédús, szétesik az ember kezében, csak a kádban lehet megenni, mert folyik a leve a lábam ujjáig, és édes, mint a méz. Ilyet nem ettem negyven éve. És szerintem ez tragikus. Egy ilyen országban, ami egyébként agrárnagyhatalom is lehetne.
Megvannak azok a bejáratott helyeid, ahonnan jó alapanyagot tudsz szerezni?
Ha lehet, piacon vásárolok, de ott is nagyon sokat kell keresgélni. De az is zavar, hogy még mindig ott tartunk, hogy „krumpli eladó”. A krumplinak legalább ötven fajtája létezik. Az egyik sütnivaló, a másik főznivaló, a harmadikból pürét kell készíteni, a negyedik apróra szeletelve jó, az ötödik hasábnak való, a hatodik parázsban jó, a hetediknek meg lehet enni a héját. Vagy a sajt. A sajt a magyar ember számára a trappista. Ha véletlenül lehet kapni egy olasz vagy francia sajtot, csak heroinárban lehet beszerezni. Voltak jó magyar sajtok is, de eltűntek. Ha vettél régen trappista sajtot, az finom, illatos, zsíros, harapós sajt volt, nem olyan, mint ma, amikor nincs íze, csak azt érzed, hogy egy sós lébe áztatott radírgumit eszel. Kikérem magamnak. És az a baj, hogy ezt elfogadjuk, esszük és rágjuk. Nem vagyunk igényesek.
Egyfajta tudatosságot hiányolsz?
A rendszerváltás idején volt Hankiss Elemérnek egy érdekes műsora, a Találjuk ki Magyarországot. Ez a gondolat a periférián maradt, pedig ki kellett volna találni Magyarországot.
Nem tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk, nincsen az egész ország kitalálva.
Budapest például mit akar ezzel a sok bicikliúttal, a sok autóval, a lezárt buszsávval, úgy, hogy harminc percenként megy el egy busz? Ha New Yorkot akarunk, akkor legyen New York. Ha Amszterdamot akarunk, legyen Amszterdam. De most a kettő között vagyunk, és azt sem tudjuk, hogy a Duna-parttal mihez kezdjünk. Minden európai város, amit kettészel egy folyó, ki van találva. Itt, nálunk a Duna csak egy közlekedési akadály. Egy betonteknő, amiben folyik valami víz, amit mindenki gyűlöl, amikor át kell mennie rajta. Nem tudsz lemenni a partra sétálni, miközben egy természeti kincs lehetne, a társadalmi élet központja, sétányokkal, hajókkal, kirándulásokkal, horgászokkal, fürdőzőkkel.
Sajnos az elmúlt évtizedekben el lett velünk hitetve, hogy mi mindent jól csinálunk.
Nem kell tanulni nyelveket, nem kell felemelni a seggünket a tévé elől, a kanapéról, mert nekünk nem azért szar, mert buták vagyunk, és nem vagyunk hajlandók tenni magunkért, hanem el van velünk hitetve, hogy nekünk azért rossz, mert másnak jó. Ez nem így van. Hiányolok egy víziót, egy tervet, hogy hova tartunk, mit szeretnénk kezdeni magunkkal, az íztelen paradicsommal. Ebben a felgyorsult világban, miközben egyébként a világ összes tudása ott van a farzsebünkben, hogy lehet íztelen a paradicsom?!
Úgy fogalmaztál, hogy ki kellene találni, hogy kik vagyunk és mit is akarunk. Ez a te életedben is folyamatosan kérdés?
Szerintem, aki azt mondja, hogy ó, én megtaláltam magamat, én színész vagyok, az hazudik. Az egy tévút, az egy tévedés. Az a nagy kérdés, hogy ki vagyok én. Van tehetségem bizonyos dolgokhoz, vannak dolgok, amikhez szeretném, ha kiderülne, hogy van tehetségem, vannak dolgok, amikről kiderült, hogy nincs hozzájuk tehetségem, és vannak dolgok, amiket még nagyon-nagyon szeretnék megtanulni, kipróbálni, véghez vinni.
Mondasz néhány példát?
A gasztronómia például régóta nagyon érdekel, és úgy érzem, kiderült, hogy van hozzá tehetségem. Széll Tamástól nagyon sokat tanultam, amikor együtt készítettük a Főmenü című műsort. Közben megszereztem a szakács- és cukrászszakmát is. Megépítettem a stúdiókonyhát, ahol a Pop, kaja satöbbi című műsort is felvesszük. Eddig a Youtube-on ment, most a VIASAT3-nak köszönhetően már nagyközönség is láthatja.
A gasztronómia ugyanolyan színes és gazdag terep, mint a színház vagy a film világa.
Ez is megérne egy külön életet. Az a baj, hogy az embernek egy élete van, és nagyon sok mindent szeretnék még kipróbálni, kitalálni, megvalósítani. Például szeretnék megtanulni repülni. Korábban már megszereztem a hajós jogosítványt, most beiratkoztam egy teherautó-vezető tanfolyamra. Okleveles vágó és fényelő vagyok, a saját tartalmaimat én magam szoktam utómunkázni. A fotózás is nagy szerelmem.
A teherautó-vezetés ötlete honnan ered?
Egyszer találkoztam valakivel, akinek a jogosítványában minden rubrika ki volt töltve. Tetszett. Egyébként előfordult már, hogy buszt kellett vezetnem egy filmben. Végül is, ha színész vagyok, mindenhez értenem kell, mert egy színész lehet bármi, buszsofőr vagy teherautó-sofőr is. De filmrendezőként vagy mozgóképes rendezőként is szeretnék tovább dolgozni. Vannak forgatókönyveim, ezeket szeretném megvalósítani. Rengeteg tervem, ötletem, kihasználható energiám van. És hát van egy csomó hely a világon, ahova szeretnék eljutni.
Melyik az az úti cél, ami a legjobban vonz?
Még nem jártam Amerikában, de nagyon izgat, főleg New York. Van egy jó barátom, Bill Camp színész, akivel néhány évvel ezelőtt dolgoztunk együtt. Összebarátkoztunk, azóta, ha Magyarországon jár, fel szokott keresni. Már évek óta adós vagyok neki egy látogatással.
Szerepel esetleg saját szakácskönyv is a tervek között?
Igen, óriási mennyiségű anyagot gyűjtöttem már össze. Nem egy szakácskönyvre való anyagom van, hanem legalább nyolcra, és még nem döntöttem el, melyik irányba induljak.
Honnan jött az ötlet, hogy egy konyhai talkshowt hozz létre?
A Pop, kaja satöbbiben a beszélgetőpartnereim mind popsztárok, a rivaldafényből érkeznek a pult mögé, hogy olyan oldalukat is megmutassák a konyhában, amelyet kevesen ismernek. Olykor még ők maguk sem!
Számomra ez egy igazi jutalomjáték, hiszen imádok főzni és beszélgetni is.
Ritkán gondolunk így rá, de az evés, sőt a főzés is bensőséges dolog, azokkal csináljuk, akiket kedvelünk, vagy szeretnénk őket jobban megismerni.
Miért éppen popsztárokat invitálsz meg?
A popsztárok azok, akiket szinte mindig szereplés közben, színpadon, vagy videóklipekben látunk, hétköznapi emberként, pláne konyhában csak nagyon ritkán. Izgalmas élmény megismerkedni velük, megmutatni eddig ismeretlen oldalukat, eloszlatni a velük kapcsolatos esetleges előítéleteket. Még azokról a sztárokról is tudtam meg újdonságokat, akikkel évek óta együtt dolgozom, néhányan pedig nagyon megleptek
Ha bárkit meghívhatnál egy közös főzésre, ki lenne az?
Stanley Tuccit vagy Ewan McGregort, akinek 25 éve vagyok a magyar hangja, egyszer szívesen vendégül látnám.
Hol etted eddig életedben a legjobbat?
Nagyon szeretem Széll Tamás bisztróját, a Stand25-öt, az esküvőnk utáni vacsorát is ott költöttük el. Franciaországban nagyon kellemes csalódás volt, amikor először ettem csigát. Sokat jártam Olaszországban, ott szinte mindig a carbonara mellett döntök. Ahol a legjobban szeretek lenni és enni, az Piran. A feleségem szlovéniai származású, és Piranban van egy Fritolin nevű étterem, vagyis inkább kifőzde. Nagyon egyszerű hely, de nagyon finoman készítik el a tengeri herkentyűket, grillen megsütve. A flancos, puccos helyek nem vonzanak. Az a gondolat sem, hogy egy séfnek önmarcangoló, öngyötrő, sötét zseninek kellene lennie.
Egy mosolygós, kacagós, jó hangulatú, pirospozsgás olasz séf mindennél többet ad, és a legnagyobbak közt is van ilyen.
Például Massimo Bottura, aki egy 60 körüli pacák, Woody Allen-szemüvegben, és úgy játszik az étellel, mint egy gyerek. Az ilyen séfeket szeretem, meg az olyanokat, mint Széll Tamás, aki szigorú, de nagyon jó humorú séf. Nem fennkölt művészetnek, hanem játéknak tekinti az ételkészítést, amit a legmesteribb fokon játszik.
Milyen terveid vannak színészként vagy rendezőként?
Szeretnék rendezőként minél többet dolgozni. Színészként is jó lenne, de mostanában elkerül ez a lehetőség. A Magyar Színházban most újra elővesszük az Addikt című darabot, amit korábban Pécsett rendeztem, és hat éven keresztül ment. A tanárok fürtökben hordták rá a gyerekeket, hogy mindenkinek látnia kell. Azt a műfaji meghatározást adtam neki, hogy tragikus függőségeink komédiája. Nagyon érdekes és izgalmas színdarab, szórakoztató és egyben elgondolkodtató, ami szerintem a legjobb kombó egy színházi előadás számára.
Ha tetszett a beszélgetés, olvasd el Péterfy Borival készült interjúnkat is!
