A hidegháború éveiben a zárt városok sokszor még a térképre sem kerültek fel, az ott lakóknak pedig szigorúan tilos volt elárulniuk a lakcímüket.
1956 után, száműzetése idején Rákosi Mátyás több szovjet városban is megfordult. Életének utolsó állomása egy úgynevezett zárt város volt. A kegyvesztett diktátor Gorkij (a mai Nyizsnyij Novgorod) városában, egy külföldiek számára kijelölt lakónegyedben élte utolsó éveit.
Gorkij, csakúgy, mint sok másik szovjet város, hadiipari létesítményei és a belső politikai száműzöttek nagy száma miatt a Szovjetunióba látogatók számára tiltott terület volt. Az átlagos turisták legtöbbször nem is tudtak a zárt városok létezéséről, hiszen ezeket sokszor még a térképen sem jelölték. Ha mégis rákerültek a térképre, helyzetüket szándékosan pontatlanul határozták meg, vagy jelentéktelen faluként tüntették fel őket, miközben a valóságban nagyon is fontosak voltak ezek a települések.
Szigorúan ellenőrzött városok
Miután Németország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, Sztálin a fronttól messze, az Urál-hegységen túlra és Szibériába telepítette át a gyárakat. A hidegháború évei alatt, amikor az űrverseny és az atomfegyverek előállítása mindennél fontosabbá vált, szintén ezeken a távoli területeken építették fel (gyakran a hadifoglyok rabszolgamunkájával) a nukleáris és űrkutatáshoz kapcsolódó létesítményeket.
Az ott dolgozó kutatóknak, katonáknak, pártfunkcionáriusoknak és családjaiknak megfelelő lakókörnyezetet kellett teremteni: lakóházakat, kórházakat, edzőtermeket, iskolákat, üzleteket, színházakat, éttermeket építettek, így létrejöttek a mesterséges, zárttá nyilvánított városok.
Az ott élőknek szigorú biztonsági intézkedéseket kellett betartaniuk. Az alkalmazottaknak és vezetőiknek tilos volt elhagyniuk a várost, ezt a KGB ellenőrizte. A költözéshez (és az odalátogatáshoz) szintén a KGB különleges engedélyére volt szükség. A zárt településeket szögesdrótok és őrtornyok vették körül, az ott lakóktól pedig szigorú titoktartást követeltek; például városuk nevét és lakcímüket sem árulhatták el. A titkos városokat csak egy névvel és egy postafiókszámmal azonosították, de még ezt is gyakran változtatták, hogy megtévesszék a kémeket és szabotőröket, a helyszínt pedig gondosan álcázták, hasonló okokból. Így jelölhette az Arzamasz-16 az Arzamasztól 75 kilométerre lévő Szarov városát vagy a Cseljabinszk-65 Ozjorszkot. A szabadság hiányát kényelmi intézkedésekkel ellensúlyozták: jobb lakhatási viszonyok és a Szovjetunió egyéb területeihez képest viszonylagos árubőség várta az ott élőket.
Nukleáris kutatások, rakétabázisok
Titkos város lehetett akár egy egészen kis település is, amennyiben fontos katonai, ipari vagy tudományos létesítménynek adott otthont; például Ozjorszk, amelynek nukleáris üzemében az első szovjet atombomba készült (és ahol tragikus nukleáris baleset történt – erről itt írtunk bővebben). Zseleznogorszkban (Krasznojarszk-26) atomipari és űrkutatási létesítményeket alapítottak, Szeverszkben nukleáris robbanófejeket gyártottak. Szarovot (Arzamasz-16) negyven kilométeres külső biztonsági kordon és kettős szögesdrótkerítés vette körül, és a rejtett mozgásérzékelők sem hiányozhattak.
A település lakosainak, ha mégis engedélyt kaptak a város elhagyására, le kellett adniuk különleges belépőkártyáikat az ellenőrzőponton, és tilos volt megmondaniuk, hol dolgoznak vagy élnek.
Az 1961-ban a kínai határ mellett létrehozott Uglegorszk (mai nevén Ciolkovszkij) kezdetektől fogva az interkontinentális ballisztikus rakétabázis kiszolgálására épült, jelenleg is itt található a Vosztocsnij űrrepülőtér.
Szellemvárosok és zárt közigazgatási egységek
Az 1980-as évekre közel 60 titkos, zárt város létezett az országban, összesen 1,5 millió lakossal. A Szovjetunió összeomlása után, 1992-ben Borisz Jelcin lehetővé tette a titkos városoknak, hogy ismét felkerüljenek a térképre, valamint azt, hogy visszavegyék régi nevüket. Nem minden település élt ezzel a lehetőséggel: egyes települések elnéptelenedtek, és szellemvárossá váltak, más városok viszont továbbra is különleges övezetnek, úgynevezett zárt közigazgatási egységnek (oroszul: ZATO) számítanak. Szeverszkbe (Tomszk-7) a mai napig különleges engedéllyel lehet csak bejutni. Szarov (Arzamasz-16) 1993-ban az új-mexikói Los Alamos testvérvárosa lett, ekkor derült ki, hogy az orosz tudósok saját laboratóriumukat Los Arzamasnak nevezik. Itt a mai napig működik a Roszatom kezelésében az Összoroszországi Kísérleti Fizikai Tudományos Kutatóintézet. A különleges engedély természetesen ide is szükséges, a külföldieknek telefonjukat, fényképezőgépüket és útlevelüket is le kell adni, ha ide érkeznek.
Ilyen az élet ma egy zárt városban
Napjainkban legalább negyven zárt város van Oroszország területén. Néhány évvel ezelőtt az Index interjút készített Nagyezsda Kutyepovával, aki maga is az egyik zárt városban született, és könyvet is írt a zárt városok titkairól. Kutyepova családja három generáció óta Ozjorszkban él, ő maga a jogi pályát választotta, és a környezetvédelem mellett a zárt városokban élők érdekképviseletét is ellátja, jelenleg Franciaországban él. Szavaiból úgy tűnik: a zárt városok lakói egyfajta presztízsként tekintenek különleges helyzetükre, hogy
"ők egy kaszthoz tartoznak, egy olyan zárt helyen lakhatnak, ahová senki más nem juthat be.”
Kutyepova szerint a mindennapokban nem különösebben érződnek a korlátozások: a lakosoknak 14 éves korukban ki kell váltaniuk egy állandó engedélyt, ezután szabadon mozoghatnak a városban, kivéve a lezárt területeket. „Senki nem fog például drónt reptetni a gyár területén, hiszen tudja, hogy az ott lévő dolgok államtitoknak minősülnek, amiért akár húszévnyi börtönt is lehet kapni” – nyilatkozta a jogász az Indexnek. Ugyanakkor, Kutyepova szerint az itt élők súlyos egészségkárosító hatásnak vannak kitéve, hiszen a folyamatos sugárzás – Ozjorszk jelenleg a világ legnagyobb nukleárishulladék-lerakója és -feldolgozója – azóta is rombolja az egészségüket. (Borítókép: Szeveromorszk, egy zárt város a murmanszki régióban. Forrás: Wikimedia Commons)
Ha szívesen olvasnál még a hidegháborús korszakról, ezt a cikket ajánljuk.
