Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A századelőn a budapestiek folyton elégedetlenek voltak a telefonszolgáltatás minőségével, amit a telefonos kisasszonyok nemtörődömségével magyaráztak.
Budapesten Puskás Ferenc, Puskás Tivadar öccse építtette meg az első telefonközpontot, amit 1881. május 1-jén adtak át. A Fürdő (ma: József Attila) utcában egy harmadik emeleti lakásban található kapcsolószekrényt némi túlzással nevezhetjük csak telefonközpontnak, hiszen ekkor mindösszesen 25 előfizetője volt. Később újabb telefonközpontok létesültek, a Lövész (ma Királyi Pál) és Budán is, a Pálffy (ma Bem József) téren. Egy év múlva megtízszereződött a telefonra előfizetők száma, és megépült a „Teréz Központ” a Szerecsen (ma Paulay Ede) utcában, amit később „József” követett, a Horváth Mihály téren.
A telefonálás persze nem úgy zajlott, mint manapság. Egészen az 1920-as évekig a telefonos kisasszonyok segítségét kellett igénybe venni, ha valaki telefonálni akart. Az első telefonos kisasszony Matkovics Júlia volt, aki 1881-ben Puskás Tivadartól tanulta a távbeszélő-kezelést, majd betanította a munkatársnőit. Az első időkben, amíg kevés volt az előfizető, elegendő volt annak a nevét bemondani, akivel a hívó beszélni szeretett volna: a hívó bízhatott abban, hogy a telefonos kisasszonyok kívülről tudják az összes előfizető nevét, címét, sokszor még a szakmáját is. A telefonszámokat a századfordulón kellett bevezetni, ekkorra ugyanis több ezerre duzzadt az előfizetők száma. A pillanat 1901. július 1-jén következett be, bár sokan kikérték maguknak, hogy számuk legyen, mint egy gályarabnak.
A budapesti telefonos kisasszony
Telefonos kisasszony nem lehetett akárki: két úri családtól kellett szerezni ajánlólevelet.
A munkához egyenruhát kellett viselniük, kék ruhát és sárga cipőt – azért, nehogy az utcán lófráljanak hivatali idejük alatt.
Naponta 6-7 órát dolgoztak a kapcsolószekrényeknél, munkájukról így írt a Magyar Hírlap 1892-ben: „Ott ül a szekrény előtt, bal kezében tart egy kettős kagylót, mely közös nyélre van erősítve, s melynek egyike a szájhoz, másika a fülhöz vezet; ezt folytonosan oda kell szorítania az arcához. Tíz-húsz jelzés is történik egyszerre, hiszen átlag 17 000 feleletet adnak naponkint, amely szám hatványozódik oly napon, mikor valami szenzációs esemény fordul elő. A szeme folyvást nézi a leugró lapokat, s keresi a nyílásokon a szükséges számot. A jobb kezével a rézdugókat húzogatja le (a nyílások nagyon közel vannak egymáshoz, a gyors munkában nem csoda, hogy néha eltéveszti) s helyezi el a megfelelő nyílásokba, ismét kihúzza s össze-vissza szövögeti őket; fölteszi ismét a jelzőlapokat, csönget. Azalatt folyton beszél ilyenképpen: Halló!… Kérem!…Én nem tehetek róla, ha nem felelnek!… Kérem, velem ne tessék gorombáskodni, én mindjárt összekapcsoltam!”
„Kegyednek hülyének méltóztatik lenni”
A monoton munka és a siető, elégedetlen hívókkal való kommunikáció miatt sokszor idegesnek, gorombának festették le a telefonos „nagysád”-okat, akik „testet-lelket ölő fáradalmakat” voltak kénytelenek elviselni, igen alacsony fizetésért. Fél évig 80 krajcár napidíjért dolgoztak, majd évi 300 forintos fizetésért. Aki öt évig kibírta, akár 480 forintot is hazavihetett évente. (Egy éves telefon-előfizetés 150 forintba került ekkor.) A lapok folyton-folyvást cikkeztek a budapesti telefonszolgáltatás elégtelenségéről, a minimum félórás várakozásról, a megszakított hívásokról vagy éppen a téves kapcsolásokról.
Sőt, a hívóknak állítólag még olyan sértést is le kell nyelniük az öntudatos telefonos kisasszonytól, mint például „maga víziló” vagy hogy „kegyednek hülyének méltóztatik lenni”.
Halló, Teréz! Halló, József!
Hogyan is zajlott a telefonálás 100 évvel ezelőtt? Aki beszélni szeretett volna valakivel, felemelte a telefont, és beleszólt: „Halló, Teréz!” vagy: „Halló, József!”, reménykedve abban, hogy a két budapesti telefonközpont valamelyikéből vonalat kap. Ekkor következett a többször felemlegetett, idegőrlő várakozás, majd 15-20 perc múlva, ha szerencséje volt a hívó félnek, a telefonos kisasszony bejelentkezett: „Teréz! Kit kapcsolhatok?” Ezt némi gorombáskodás és elégedetlenkedő mormogás követte a hívó fél részéről („Mégsem járja, hogy húsz percig ne jelentkezzék…! Regényt olvas? Alszik, drágám?”), a telefonos kisasszony ekkor elmondotta, hogy minden vonala beszélt, majd kapcsolta a hívott felet.
Hímsovinizmus és age-izmus
„Megcsöngeted a telefont: – Kérem Illatossy virágkereskedését! És okvetetlenül összekötnek a kőbányai sertéshizlalóval. De ekkor még nagy szerencsével működtél, mert a legtöbb esetben csilingelhetsz, kiabálhatsz, kiordíthatod a tüdődet, nem kapsz összeköttetést” – panaszkodott a Pesti Napló 1895-ben. A türelmetlen és elégedetlen hírlapírók sokszor abban látták a probléma okát, hogy a telefonos kisasszonyok – nők. Ezért korabeli hímsovinizmussal hol arra biztatták férfitársaikat, minél hamarabb vegyék feleségül az összes tisztviselőnőt, hogy ne kelljen dolgozniuk, s így emelkedjen a szolgáltatás minősége – hol arról panaszkodtak, hogy a telefonos kisasszonyok kora miatt egészen biztosan nem kíván velük senki összeköttetésbe kerülni a telefonon kívül. Máskor azzal vádolták őket, hogy kíváncsi természetűek és hallgatóznak, vagy hogy azért állnak telefonos kisasszonynak, mert a férfinemet kívánják szekírozni.
Sanyarú körülmények
Ami az érem másik oldalát illeti, Budapesten a telefonkezelési szolgálatot 300 nő végezte, munkájukat 8 férfi tisztviselő felügyelte. A 300 nő egy átlagos napon 100 000, egy átlagos éjszaka pedig 7000 kapcsolást teljesített, munkakörülményeik pedig nem voltak irigylésre méltók. A Népszava 1916-ban közölte egy telefonos kisasszony levelét, aki alacsony fizetésről, munkahelyi visszaélésekről és megalázó bánásmódról számol be: „Tessék elhinni, hogy a főnöki hatalmaskodás, a hajcsár tekintély egyik munkatelepen, egyik műhelyben sem tobzódik úgy, mint nálunk, ahol arcunkba vágják páriasorsunkat, szegénységünket és azt a nyomorúságot, amely akaratunkon kívül mindenbe belehajszolhat bennünket” – írta.
Egy korszak vége
Az újságok a telefonos kisasszonyokat gyakran sápadtnak, kimerültnek festették le, akiknek idegei megviseltek, az éjjeli műszakok miatt pedig folyton kialvatlanok. Húsz évvel később, amikor bevezették a távközlésben az automata kapcsolást, hirtelen megjelentek a nosztalgikus visszaemlékezések a telefonos kisasszonyokról. Talán ekkor tudatosult az egykori háborgókban, hogy a telefonos kisasszonyok eltűnése egy korszak végét is jelenti.
Ha olvasnál a nosztalgia eredetéről, ezt a cikket ajánljuk.
