A modern kínai történelem egyik legvéresebb fejezete a Tajping-felkelés, melynek során legkevesebb 20 millió ember vesztette életét, az igazán érdekes részlet azonban a forradalom vezetőjének személye: a kizsákmányolt parasztokat Jézus Krisztus kínai öccse, polgári nevén Hung Hsziu-csüan hívta harcba a korrupt császári hatalom ellen.
Hősünk 1814-ben látta meg a napvilágot Guangdong tartományban, hakka család gyerekeként: a hakka népcsoport a 13. században, a Szung-dinasztia idején települt át az ország középső részéről Dél-Kínába, ahol eltérő szokásaik és nyelvjárásuk miatt hátrányos megkülönböztetésben és kiközösítésben volt részük, ami olykor nyílt harcokba torkollt. A 19. századra a hakka népesség többsége a református kereszténység híve lett – ami tovább növelte a konfliktusokat a bennszülöttekkel –, Hung azonban már harmincéves is elmúlt, amikor különösebben érdekelni kezdték a krisztusi tanok.
Aranyszakállú öregember bízta meg, hogy kiirtsa a pogányságot
Szülei azt remélték, az intelligens és szorgalmas fiú jelentős karriert fut be az államigazgatásban, hírnevet és vagyont szerez családjának, ezért kötelezték, hogy letegye a kormányzati szektorban való munkavállaláshoz szükséges hivatalos vizsgát – Hung háromszor is próbálkozott, de mindháromszor megbukott a vizsgán, utolsó alkalommal annyira megtörte lelkileg a kudarc, hogy lebetegedett és napokig az ágyat nyomta. Delíriumos állapotában víziót látott: a mennyországban járt, ahol egy aranyszakállú öregember, aki gyermekének szólította, kardot adott neki, és megbízta, hogy irtsa ki a gonosz démonokat.
A látomás hatására ismét megpróbálkozott a vizsgával, azonban negyedszerre sem sikerült átmennie rajta, a fővárosból hazaúton azonban egy utazó ügynök keresztény hittérítő tanításokat tartalmazó tekercset nyomott a kezébe – más források szerint unokatestvérétől kapta az irományt –, melynek elolvasása után rádöbbent, az öregember maga Isten, a rá bízott feladat pedig nem más, mint Kína megtisztítása minden rossztól, vagyis a buddhistáktól, a konfuciánusoktól és az uralkodó császári dinasztiától.
Hung Jézus testvéröccsének kiáltotta ki magát és nagy szorgalommal látott neki, hogy véghez vigye küldetését: megkeresztelte a családját, a falusiakat, a környékbeli parasztokat, saját tízparancsolatot írt és terjesztette az igét. A kizsákmányolt, nyomorgó parasztok tömegével csatlakoztak a megváltást, de legalábbis változást ígérő hittérítőhöz, 1850-re Hung már tízezer követővel büszkélkedhetett – a magát Mennyei Királynak aposztrofáló szektavezér ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy kirobbantsa a fegyveres forradalmat a császári hatalommal szemben.
Még a szex is tilos volt a teokrácia mennyei államában
A Nagy Béke Mennyei Királyságának (Tajping tjen-kuo) keresztelt mozgalom erői meglepően sikeresnek bizonyultak a harcokban, a felkelés pedig gyorsan terjedt, idővel majdnem egymilliós tömeget vonzott magához: 1853-ban a lázadók elfoglalták a déli fővárost, Nankingot, amit átkereszteltek Tiankingnak, vagyis Mennyei Fővárosnak, Hung pedig nekilátott, hogy létrehozza keresztény utópiáját. A Mennyei Főváros alkotmánya szerint mindenki egyenlőnek számított, eltörölték a magántulajdont, a földeket szétosztották a parasztok között, a megtermelt javakat azonban be kellett adniuk a közösbe, és egy bizottság döntötte el, arányosan ki mennyit kaphat belőlük.
Eltöröltek minden társadalmi különbséget, a katonáknak ugyanúgy dolgozniuk kellett a földeken, mint a parasztoknak, és a nők is a férfiakkal egyenértékűen vették ki részüket a feladatokból, a protestáns kereszténységből átvett erkölcsi törvények pedig tiltották az ópium, az alkohol, a dohánytermékek fogyasztását, de a prostitúció és a szex minden más formája (hacsaknem gyereknemzés volt a cél), a szerencsejáték, a többnejűség és a rabszolgaság is illegálisnak számított. Szintén tiltólistára került minden pogány vallás, sőt, Hung gondoskodott róla, hogy mennyei államában minden régi bálványt és templomot leromboljanak.
Véres megtorlást rendezett a császári haderő
A Mennyei Állam vezetői azt remélték, megnyerhetik ügyüknek az európai hatalmakat, akik természetesen szimpatikusabbnak találták a kereszténységet a régi kínai vallásoknál, és a Csing-dinasztiával szemben sem tápláltak éppen baráti érzelmeket, a tengerentúli birodalmak azonban inkább a semlegességet választották. A véres küzdelem több mint egy évtizedig elhúzódott, a becslések szerint a harcokban minimum 20 millió, de talán inkább 30 millió embert – többségében civileket – öltek meg, városok százait rombolták porrá, a feljegyzések szerint Kuangtung tartományban a császári erők csupán azért végeztek ki egymillió parasztot, amiért azok a lázadókéhoz hasonló dialektusban beszéltek.
A kezdeti sikerek után a háborús szerencse a császárpártiak oldalára szegődött, a britek és a franciák pedig idővel meggondolták magukat, és a lázadás leverését támogatták – segítségükkel a császár erői megostromolták Nankingot. A Mennyei Király 1864 júniusában, amikor már nagyon szorult volt a helyzet, öngyilkosságot követett el, hatalmát pedig fiára testálta, az új uralkodó azonban alig egy hónapig ülhetett a Mennyei Főváros trónján: júliusban a császári erők bevették a várost, ahol százezer ember életét követelő mészárlást rendeztek, ezzel véget ért a Tajping-felkelés zivataros története.
Hung öröksége azonban nem halványult el, száz évvel később Mao Ce Tung kommunista vezető a tajpingok rendszerét tekintette követendő példának az államrendszer megszervezésekor, bár természetesen a Jézusról és a kereszténységről szóló részeket gondosan kigyomlálta belőle.
