A lezuhant repülőgépet rossz helyen keresték a mentőalakulatok, végül a túlélők közül ketten segítségért indultak, és utolsó erejükkel kiküzdötték magukat a szurdokból. Az 1972-es andoki repülőgép-szerencsétlenség története.
1972. december 20-án, az Andok hófödte hegyei között egy öszvérhajcsár két embert pillantott meg a Río del Azufre folyó túlpartján. Az egyik férfi közelebb ment hozzá, és odakiáltott neki, de Sergio Catalán nem értette, mit mond: a folyó zúgása elnyomta az ismeretlen férfi szavait. „Mañana!” (Holnap!) – válaszolta, majd hazament, és a vacsoraasztalnál elmesélte, milyen különös szerzetekkel találkozott.
A férfiak (Fernando Parrado és Roberto Canessa) a 72 nappal korábban lezuhant 571-es jelzésű uruguayi gép túlélői voltak. A repülőgép negyven utassal és ötfőnyi személyzettel a fedélzetén 1972. október 13-án tűnt el a radarokról, s a túlélők után kutató mentőalakulatok tíz nap után feladták a keresést.
Az uruguayi rögbicsapat tragédiája
A fedélzeten az uruguayi rögbicsapat és kísérőik utaztak; Uruguay legtehetősebb, legbefolyásosabb családjainak fiai. Csatlakozott hozzájuk egy édesanya is, aki meglepetésvendégként indult Chilében élő lánya esküvőjére. A Fairchild F-227-es, miután felszállt a montevideói katonai reptérről, az előre jelzett hóviharok miatt kényszerleszállást hajtott végre Mendozában. Másnap kora délután indultak tovább, mindössze 13 perc repülés után azonban bekövetkezett a katasztrófa: az 571-es járat egy sziklafalnak csapódott, majd lezuhant. Tizenketten azonnal meghaltak (vagy eltűntek), s az első éjszakán további öt ember vesztette életét. Köztük a másodpilóta, aki a gépet vezette, és aki haláltusájában egyre csak azt ismételgette:
„Már elhagytuk Curicót!”
Mint kiderült, ebben tévedett, alaposan megnehezítve a túlélők sorsát.
Élet a lezuhant repülőben
A Fairchild F-227-es törzse kettévált, a túlélők a roncsban kerestek menedéket a jeges, viharos szél elől. 3660 méter magasan, oxigénhiánytól és sebesülésektől gyötörten próbáltak meg életben maradni, amíg a mentőalakulatok meg nem találják őket. A csapat orvosa életét vesztette, így Roberto Canessa orvostanhallgatóra hárult a feladat, hogy sebesült társainak segíteni próbáljon.
Canessa a törött végtagokat repülőgéproncs-darabokhoz rögzítette, a sebeket pedig – jobb híján -cérnával és varrótűvel varrta össze.
A túlélők az első éjszakát a félig nyitott géptörzsben, mínusz húsz fokban a magukkal vitt bor és whiskey segítségével vészelték át. Bár a gép rádiója nem működött, sejtették, hogy keresik őket, s abban reménykedtek, hogy két-három napon belül rájuk találnak, ezért az élelmiszerrel sem takarékoskodtak: elfogyasztották a csomagokban talált halkonzerveket és csokoládét. Még egy repülőgépet is láttak, ami félreérthetetlenül megbillentette szárnyait: úgy vélték, ez annak a jele, hogy észrevették őket.
Sejtelmük sem volt arról, hogy a másodpilóta téves adatokat adott meg, így a mentőosztagok Curico település után kutatták a nyomaikat, miközben argentin területen voltak.
Az os csak hetven nap múlva derült ki, hogy a fehérre festett gép roncsait még jóval közelebbről is alig lehetett észrevenni a hóban.
Szörnyű döntést kellett hozniuk
Az eltűnt gépet tíz napon át keresték, eredménytelenül. A csapat rádiója október 22-én szólalt meg a katasztrófa óta először: éppen bemondták a hírekben, hogy lefújják a megmentésükre szervezett akciót.
Ekkor már éheztek: a korábbi készleteket elfogyasztották, s hamarosan súlyos döntést kellett hozniuk: vagy mindannyian meghalnak, vagy megeszik elhunyt társaikat.
Canessa, az orvostanhallgató azt is kiszámolta, hogy gondosan beosztva a fagyban konzerválódott holttestek negyven napra biztosítják ellátásukat. A csapat úgy kalkulált, hogy önerőből kell mentőakciót szervezniük, arra viszont a nyári olvadás (Chilében decemberben köszönt be a nyár) előtt semmi esélyük.
A túlélők csapata – egy főt kivéve – elfogadta Canessa ajánlatát. (Numa Turcatti joghallgató később éhen halt.) Szálláshelyüket megpróbálták szigetelni: hóval, bőröndökkel, roncsdarabokkal betapasztották a kettétört repülő nyílásait csak egy ajtónyi helyet hagytak szabadon, amit furnérlemezzel fedtek be. Október 29-én azonban egy hóvihar átszakította az összetákolt falat, és az éppen aludni készülő társaság tagjai közül heten megfulladtak.
Mentőexpedíciót szerveztek
December elején már látták, hogy a várva várt olvadásból nem lesz semmi – az örök hó és jég birodalmában erre valóban nem számíthattak. Háromtagú mentőexpedíciót indítottak útnak, ők azonban a másodpilóta téves jelzése miatt rossz irányban indultak el: mint később kiderült,
ha a másik irányt választják, másfél nap után megtalálhatták volna a legközelebbi, élelemmel és tüzelővel felszerelt menedékházat.
Egy eldobott konzervdoboz
A háromfős mentőalakulat tagjainak három napig tartott, amíg kimásztak a szakadékból, és kiértek a hegygerincre. A gép 3665 méter magasságban zuhant le velük, 4500 méterről, a hegy tetejéről azonban elkeserítő látvány terült eléjük: mindenütt csak a hófödte hegycsúcsokat és hegyláncokat láttak, az emberi élet bármilyen nyoma nélkül. „Halottak vagyunk!”- gondolta Roberto Canessa, az expedíció másik tagja, Fernando Parrado azonban így vélekedett:
„Lehet, hogy a halálunkba gyalogolunk, de inkább gyalogolnék, hogy találkozzak a halálommal, mintsem hogy megvárjam, míg eljön hozzám.”
Ekkora útra nem voltak felkészülve, s készleteik sem lettek volna elegendőek három fő számára, így egyiküket visszaküldték a táborba, Canessa és Parradó pedig napokon át vánszorgott, utolsó erejét megfeszítve, a több ezres hegycsúcsokon át. Az első reménysugár, ami erőt öntött beléjük, egy eldobott konzervdoboz volt.
December 20-án egy folyó, a Rio del Azufre partjához érkeztek, és végre megpillantottak egy embert. Sergio Catalán azonban bizalmatlan volt a két hadonászó férfival szemben: azt gyanította, terroristák vagy más gonosztevők. Amikor este, vacsora közben elmesélte az esetet, a fia emlékeztette rá, hogy néhány hónapja a csendőrök, amikor náluk jártak, egy repülőgép-katasztrófa esetleges túlélői után érdeklődtek.
"Nincs mit enniük, nem tudják a helyüket elhagyni"
Az öszvérhajcsár másnap, pirkadatkor visszament a helyszínre. Kenyeret és sajtot dobott át a folyón a túlélőknek, majd egy kőre kötözött egy papírlapot és egy ceruzát, és azt is áthajította. Fernando Parrado ezt írta: „Egy repülőgépről jövök, amely odafent a hegyekben lezuhant. Uruguayi vagyok.
Tíz napja vagyunk úton. A barátom beteg. A repülőgépben még tizennégyen vannak, köztük sebesültek. Nincs mit enniük, nem tudják a helyüket elhagyni.
Mi sem tudunk már járni. Hol vagyunk? Kérem, tudna nekünk segíteni?”
16 túlélőt találtak
A hajcsár ekkor segítségért sietett. Egy lovassal találkozva meghagyta neki, hogy keresse fel és vigye a legközelebbi faluba a két férfit. Öszvérháton, majd teheratóval jutott Puente Negro faluba, ahol a legközelebbi rendőrőrsöt találta.
A rendőrök hitték is, nem is a beszámolót, végül a chilei hadsereghez fordultak, akik három katonai helikoptert küldtek a helyszínre.
A 16 túlélőt végül 1972. december 22-én mentették ki a helyszínről, kötéllétrák segítségével, hiszen a hóviharban, a szakadékban a helikopter sem tudott leszállni.
Traumából lett ismertség
Az ügy óriási médiavisszhangot váltott ki. Chilei és külföldi újságírók utaztak a helyszínre, hogy tudósítsanak a mentésről és interjúkat készítsenek a túlélőkkel. Leginkább azonban nem a megmentettek sorsa érdekelte őket, hanem a kannibalizmus. A rögbicsapat történetét regény (Piers Paul Read: Életben maradtak), valamint több film is feldolgozta – legutóbb A hó társadalma.
Roberto Canessa gyermekkardiológus lett, emellett politikus, aki indult az elnöki posztért, ám alulmaradt kihívóival szemben. 2016-ban könyvet írt tapasztalatairól, 2024-ben pedig az idős orvos azzal került be a hírekbe, hogy egy mexikói rendezvényen a vele fényképezkedni kívánó fiatal nőket tapogatta. Fernando Parrado autóversenyző, üzletember és moticáviós tréner, aki szintén könyvet írt a vele történtekről, s az Andokban, a hó fogságában szerzett tapasztalatait felhasználva próbál meg mások traumáin segíteni.
Ha érdekel, mi lehetett az oka a Malév 1975-ös légi szerencsétlenségének, ezt a cikket ajánljuk.
