Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Komoly nemzetközi feszültséget okozott a baleset, amely során egy szovjet, nukleáris reaktor meghajtású műhold, a Koszmosz-954 irányíthatatlanná vált, és becsapódott Kanada területén.
Az 1970-es évek kritikus időszak volt a hidegháborúban. Semmiképpen sem lehet nyugodtnak nevezni – noha direkt összecsapás természetesen nem alakult ki az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között, több államban is zajlottak konfliktusok a két ország által támogatott pártok, frakciók között. A többi között például Iránban, Afganisztánban és Nicaraguában. Ebben az alapvetően feszült helyzetben akár az utolsó csepp is lehetett volna a pohárban a Koszmosz műhold balesete. Szerencsére nem vezetett nyílt konfliktushoz, ám felhívta a figyelmet arra, hogy komolyabb biztonsági intézkedéseket kell hozni a hasonló szatellitek esetében.
A nukleáris műhold fellövése még sikeres volt
1977. szeptember 18-án a Bajkonuri űrrepülőtérről bocsátották föl egy Ciklon-2A hordozórakétával a Koszmosz-954-es műholdat, amely a Legenda tengeri felderítő és célmegjelölő rendszer része volt. Általában ez a legkritikusabb pont, ilyenkor szokott a legtöbb baleset, probléma adódni. Ám a Koszmosz-954 esetében ez a fázis minden gond nélkül lezajlott, és a műholdat sikeresen pályára állították. Aránylag alacsony magasságban, a földfelszíntől 250-260 kilométerre keringett, 89,6 percenként kerülve meg a bolygót. Feladata alapvetően az volt, hogy radarberendezésével a NATO-hajók mozgását figyelje meg. A műhold energiaellátását egy BESZ–5 nukleáris reaktor biztosította, amely 50 kilogramm dúsított uránnal működött.
Mi volt a Legenda?
A tengeri felderítőrendszert az 1960-as években kezdték el fejleszteni. A projekthez tartozó műholdakat aránylag kis teljesítményű radarberendezéssel szerelték föl, így a megszokottnál alacsonyabb pályára kellett őket állítani. Ennek következtében napelemek használata nem jöhetett szóba. Egyrészt az aerodinamikai ellenállás miatt, másrészt azért sem, mert a Föld árnyékos oldalán ezek nem tudták volna biztosítani a radar folyamatos energiaigényét. Mindezek miatt döntöttek a nukleáris energia mellett. A tervek szerint a nukleáris reaktor a szerkezet energiaellátását hosszú távon, stabilan biztosította. Az első ilyen műhold a Koszmosz-102 volt, amelynek tesztindítására 1965. december 22-én került sor.
Pár hónappal később kezdődtek a bajok
Nem sok időt töltött stabil Föld körüli pályán a Koszmosz-954. Még fellövésének évében, decemberben a szovjeteknek komoly problémái adódtak. A műhold pályája módosult, és egyre bizonytalanabbá vált. Az oroszok ezen a ponton megpróbálták aktiválni a szatellitbe épített vészkapcsolót, amely a szerkezetet három részre választotta volna szét, és a reaktormagot biztonságosan magas pályára lőtte volna ki, ám ez nem járt sikerrel. A műhold ezen a ponton irányíthatatlanná vált.
December közepén az Észak-amerikai légvédelmi parancsnokságnak (NORAD) is feltűnt, hogy a műhold pályája megváltozott, kiszámíthatatlanná vált, 80 kilométert veszítve magasságából. Az amerikaiakat a szovjet vezetés is figyelmeztette, hogy elveszítették az irányítást a Koszmosz-954 fölött, ám a műhold műszaki terveit nem osztották meg az USA-val, amely így azt sem tudta, hogy pontosan milyen fokú radioaktív szennyezésre kellene felkészülniük. Ekkor még az elemzések azt jelezték előre, hogy a szatellit pályája, noha fokozatosan csökkenő magassággal, de stabil, így hónapok állnak rendelkezésre a megfelelő felkészülésre. Ám január elején a műhold pályája hirtelen destabilizálódott, és a legfrissebb számítások január 23-ra tették a becsapódás napját.
Így a felkészülésre a korábbi becsléseknél nagyságrendekkel kevesebb idő maradt. Elindult a Reggeli fény-hadművelet.
Hatalmas területet kutattak át
A kanadai és az amerikai hatóságok közös erőfeszítésének köszönhetően, amikor a Koszmosz 1978. január 24-én, nem sokkal dél előtt belépett a légkörbe, már minden készen állt. Noha a szovjetek először azt állították, hogy a műhold a légkörbe történő belépés közben teljesen megsemmisült, hamar kiderült, hogy a törmelékek a Nagy-Rabszolga-tó környékén értek földet.
A becsapódás után 124 ezer négyzetkilométeren folyt a keresés, nagyjából egy éven keresztül. Összesen 112 repülőt és helikoptert vetettek be, amelyeket gamma sugárzás észlelésére alkalmas berendezésekkel szereltek föl. A két fázisban, előbb januártól áprilisig, majd áprilistól októberig tartó keresés eredményeképp 12 nagyobb darabot találtak.
Ezek közül 10 volt radioaktív, a legkomolyabb veszélyt egy olyan törmelék jelentette, amely 500 R/h sugárzást bocsátott ki.
Ilyen mértékű sugárzás pár óra közeli kontaktus után halált okozhat. A keresés teljes ideje alatt összesen mintegy 4000 apró darabra is leltek.
A szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy a nukleáris reaktor fűtőanyaga urán-235 volt. Ez az izotóp ugyan rendkívül hosszú ideig marad radioaktív, hiszen felezési ideje 703,8 millió év, ám alfa-sugárzást bocsát ki, ami a levegőben már pár centiméter alatt elnyelődik.
Fizetnie kellett a Szovjetuniónak a baleset miatt
Noha minden jel szerint a Koszmosz-954 balesetének nem lett katasztrofális következménye, több hatása is volt. Egyrészt a Szovjetuniónak egy 1972-es egyezmény értelmében kártérítést kellett fizetnie. A nemzetközi megállapodás ugyanis kimondta, hogy az az ország, amely felküld valamit az űrbe, felelősséggel is tartozik a szerkezet által okozott bármilyen kárért. Kanada mintegy 6 millió kanadai dollárt követelt, ám az összeget a Szovjetunió vitatta, és végül csak körülbelül a felét fizette ki.
Másrészt a szovjet űrhivatal változtatott a Koszmosz műholdak tervein is. Különösen azután, hogy öt évvel később még egy ilyen típusú műhold meghibásodott, és az óceánba csapódott. (A Koszmosz-954 előtt már 1973-ban is történt hasonló eset, akkor Japán mellett, a Csendes-óceánba zuhant a szerkezet.) Innentől egy másodlagos vészkapcsolót is beépítettek, és amikor 1988-ban a Koszmosz-1900 az elődeihez hasonlóan járt, ennek az új mechanizmusnak köszönhetően a fűtőelemeket sikerült az űrbe, biztonságos magasságba juttatni.
Érdekel, hogy tényleg piros telefonon beszélt-e egymással az amerikai és a szovjet elnök? Kattints ide, és megtudod.
