A City of San Francisco nevű luxusvonat, amely névadó városa és Chicago között közlekedett, 1952 telén Sierra Nevadában olyan viharba került, hogy nem tudott továbbhaladni. Egyre jobban betemette a hó, végül három nap elteltével sikerült kimenteni az utasokat.
„Nem tarthatnak minket itt tovább. Nem tarthatnak, nem tarthatnak” – kiabálta hisztérikusan egy idősebb hölgy utas 1952. január 15-én a Chicagóból San Franciscóba tartó vonaton. Ekkor már második napja volt a 226 utas a hó foglya, fogytán volt az élelmük, rettenetesen hideg volt, és egyre többen kerültek pánikközeli állapotba. A segítség megérkezésére még egy teljes napot kellett várniuk. Végül mindnyájan megmenekültek, ám a szörnyű élmény életük végéig elkísérte őket.
Hatalmas szenzáció volt, amikor 1936. június 14-én elindult a vonatjárat Chicago és San Francisco között. A City of San Francisco dízelmotorjai összesen 6750 lóerőt voltak képesek leadni, ennek és áramvonalas kialakításának köszönhetően a több mint 3000 kilométeres távolság megtételéhez mindössze 40 órára volt szüksége.
A járat miden elképzelhető luxussal fel volt szerelve.
Miközben a vonat Amerika legszebb tájain robogott keresztül több mint 175 kilométeres óránként sebességgel, az utasoknak íncsiklandozó ételeket és italokat szolgáltak föl, kényelmes hálóhelyeken pihenhettek vagy a szalonban beszélgettek. „Tudta, hogy Chicagóban felszállhat egy modern áramvonalas luxusvonatra, és kényelmesen utazhat ugyanazon az útvonalon, amelyen a 49-esek az aranyláz idején végigküzdötték magukat?” – hirdették a valóban egyedülálló élményt kínáló utazást.
Több méter magas hó vette körül a luxusvonatot
Valószínűleg az azon a bizonyos 1952. januári napon a vonatra fölszálló utasok is egyedülálló élményre számítottak, bár feltehetőleg utólag azt kívánták, bárcsak eseménytelenebb lett volna az útjuk. Mire ugyanis beesteledett, a vonat egyre lassult: komoly viharba kerültek a Sierra Nevadában. Ahogy a City of San Francisco egyre mélyebb hóban haladt, hiába dolgoztak a dízelmotorok, egyre lassabban araszoltak előre. A Yuba-hágótól nem messze 3 és fél méter magas hótorlaszba ütköztek.
„Ennyi. Ez nem fog menni”
– jelentette ki Tom Sapunor, a 6019-es mozdony vezetője. Megpróbált visszatolatni, ám az sem ment. Mire éjfélt ütött az óra, a hó minden oldalról körbevette a vagonokat.
Az utasok azonban nem aggódtak. Étel és ital volt bőven – ekkor még legalábbis úgy tűnt –, a fűtött kocsikban továbbra is kellemesen érezték magukat. Biztosak voltak benne, hogy a segítség már úton van, és nemsokára megérkezik. Néhányan bridzsezni kezdtek, mások pedig énekléssel szórakoztatták magukat. A többi között fölhangzott a Dolgoztam a vasúton (I've Been Working on the Railroad) és a Kalifornia, itt jövök (California, Here I Come). „Amíg volt víz a fűtéshez, az emberek tökéletesen elégedettnek tűntek” – emlékezett vissza később Sapunor.
Nem volt se világítás, se fűtés
A helyzet azonban nem maradt sokáig ilyen kellemes. Másnap, hétfőn dél körül lemerültek az akkumulátorok, így kialudt a világítás. Nem sokkal később a gőzgenerátorok víztartálya kiürült. Víz és gőz nélkül azonban fűtés sem volt – a kinti mínusz 5 Celsius-fokos hőmérséklet hamar beszüremkedett a vagonokba is.
„Nem sok mindent tehettünk azon kívül, hogy fel-alá sétálgattunk, hogy melegen tartsuk magunkat”
– nyilatkozta később riportereknek egy utas. Az emberek letépkedték a függönyöket, és azokat csavarták magukra plusztakaró gyanánt. Székeket és a hálóhelyekre vezető falétrákat törtek össze, hogy tüzet tudjanak rakni belőlük. Hétfő éjszakára a hó már olyan magasan állt, hogy a vonat ablakait is befedte.
A járatot üzemeltető Southern Pacific vasúttársaság természetesen elindította speciális, rotációs hóekével felszerelt mozdonyait, hogy megtisztítsák a síneket. Amikor ez a próbálkozás sikertelennek bizonyult, a többi között a hadseregtől is segítséget kértek. A hó fogságában rekedt járművet mégsem ők, hanem a mintegy 20 kilométerre levő Soda Springs Hotelből érkező síelők érték el elsőként. Ételt, takarókat és gyógyszereket tartalmazó szánokat húztak maguk után, amire nagy szüksége volt az utasoknak.
Az étel is vészesen fogyott
Ám ez csak ideiglenes könnyebbséget jelentett. Noha már az első naptól fejadagokban osztották az ételt, a 226 utas keddre szinte mindent megevett. Az emberek mentális állapotát egyre jobban kikezdték a körülmények. Egy idős hölgy kiabálni kezdett: „Nem tarthatnak minket itt tovább. Nem tarthatnak, nem tarthatnak”. Mire sikerült megnyugtatni, kiderült, hogy utasok egy csapata a menekülést tervezgette – a személyzet lebeszélte őket a képtelen tervről. Az sem sokat javított az emberek hangulatán, hogy egyiküknek eszébe jutott, hogy nem messze tőlük található a hírhedt Donner-hágó, ahol 1846-ban pionírek egy csapata halálra fagyott.
Hirtelen valaki elájult és összeesett. Aztán még valaki, majd újabb és újabb utasok.
Előbb 30, majd már 60 ember hevert a földön. Walter H. L. Roehll, egy ohiói orvos, aki feleségével 15 év után először ment szabadságra, rájött az okára. A személyzet által beüzemelt, propánnal működő hősugárzókból egyre több szén-monoxid került a levegőbe. „Zsebkendőt kötöttünk az arcunkra, és kivonszoltuk az embereket a szabadba, hogy mesterséges lélegeztetést kaphassanak” – emlékezett vissza Harold A. Norcross, a haditengerészet tartalékos gépésze.
Kutyalegenda segítette az átkelést
A segítség azonban szerencsére már közel volt. Igaz, az élelmiszerrel és más készletekkel megrakott vonat, amelyet a Southern Pacific küldött, Soda Springs közelében kisiklott, ám kutyaszánokon tovább tudtak haladni. Az átkelés a hatalmas hóakadályokon lehetetlennek tűnt. Az legelöl haladó szán vezető kutyájának a legendás szamojéd szánhúzó ebet, Rexet fogták be.
A tapasztalt állat már többször sikerrel jutott el a közeli Donner-hágónál lezuhant repülőgépekhez, nem egy életet megmentve.
Rex azonban épp egy kutyakiállításon lépett föl – repülőt küldtek hát érte, és a helyszínre szállították. A kutyák segítségével a vonattól mintegy 300 méterre található 40-es útig jutottak. Ezután még harminc munkás megfeszített munkájára volt szükség, hogy árkot ásva a hóban, szabaddá tegyék az utat a vonat és az országút között. Így az utasoknak még egy utolsó éjszakát ki kellett bírniuk a fogcsikorgató hidegben.
A San Francisco Examiner beszámolója szerint a „beesett szemű és holtfáradt” utasokat autókkal szállították a 40-es út mentén található Nyack Lodge-ba, ahol aztán szerda éjszaka vonatra szállhattak, és 40 óra helyett három nap elteltével és kitörölhetetlen élményekkel a hátuk mögött végre megérkezhettek úticéljukba, San Francisco városába.
Magyarországon is voltak hatalmas havazások, a legtöbb azonban túl régen volt ahhoz, hogy bárki emlékezhessen rájuk.
