A délnyugat-mexikói Oaxacában, a Papaloapan folyó partján élő chinantecek hagyományos fogása a "caldo de piedra", vagyis a kőleves. Nem mintha az ő gyomruk bírná a keményet, de a levesnek ősi hagyománya és szép tanítása van az egész közösség minden tagjára nézve.
A kőleves meséje több népnél is megtalálható: a szegény embert nem kínálja étellel senki, sőt, le is tagadják előtte a finom alapanyagokat, ezért kőből áll neki levest főzni, s csupán egy-két apróságot kér kiegészítésnek a már önmagában is finom kőléhez. A végére annyi belevaló gyűlik össze, hogy ínycsiklandó leves lesz, ezért a kőleves csodás étekként vonul be a falubeliek emlékezetébe.
Mexikóban sem a kőtől finom a leves, de ott tényleg régóta eszik a kőlevest, szép hagyományt ápolva vele.
Létezik a kőleves a valóságban is
A mexikói kőleves valójában egy halászlé. A leves alapját legalábbis nem a kő, hanem a frissen kifogott halak és édesvízi garnélák adják. Ezeket vízben paradicsommal, hagymával, lime-mal és korianderrel bolondítják meg a leves készítői, akik maguk a halászok. A helyszín pedig leggyakrabban nem a konyha, hanem rögtön a folyó partja, ahol a hozzávaló halacskákat a vízből kifogják. Így aztán már azon sem kell csodálkozni, hogy a tányér sem mexikói porcelán, hanem szárított, kivájt tökből készül. Amíg a halak horogra nem akadnak, jut elég idő tűzet rakni és benne hevíteni néhány méretes követ.
Amikor a halak is megvannak, elég a tányérnyi lébe helyezni azokat és hozzáadni a lobogó forróra hevült követ, ami rövid időn belül készre főzi a levest.
A mexikói kőleves története annyiban tér el a mienktől, hogy ott a falu minden lakója hoz egy-egy hozzávalót a végére luxusétekké lényegülő kőlevesbe, s azt a falu népe együtt eszi meg, ámuldozva a kő által a levesnek adott remek ízen. Az igazi caldo de piedrát is hagyományosan az egész közösség együtt készítette, gyakran egy nagy közös kőüstben, s úgy osztoztak rajta, ahogy a mesében.
De a hagyományos, ősidők óta fogyasztott és mára a világörökség részét képező caldo de piedrának másik tanítása is van: szól a közösségről, a férfiakról és nőkről, a csapatszellemről és a szerelemről. Tradicionálisan
csak férfiak készíthetik, csapatokban, gondosan szétosztott részfeladatokra bontva:
van, aki a tűzet rakja, mások halásznak, a többi a köveket sikálja. A kész levest pedig szeretetük jeléül adják át a férfiak (a benne lévő köveknek hála még melegen) feleségüknek, édesanyjuknak.
Ha vonzanak a távoli tájak érdekes ételei, a tanzániai Kilimandzsáró-étrendről is tudj meg többet, mely napjainkban az egyik legegészségesebb diéta a világon. Itt írtunk róla.
