Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A 20. században szinte minden szélsőségen alapuló politikai rendszerben akadtak olyanok, akik a vállalták a hatalom „szeme és füle” szerepét. Sokan közülük munkájukból adódóan eleve több emberrel tartották a kapcsolatot – például a házmesterek, akiknek szerepe a náci Németországban épp annyira fontos volt, mint később a Szovjetunióban vagy napjainkban Észak-Koreában.
A történelem során a diktatórikus államok mindig is szívesen tartották szemmel a lakosságot, hogy tisztában legyenek azzal, ki mennyire „veszélyes” a fennálló rendre nézve. Már a középkori kapuőrök is sokat tudtak a városlakókról, amit aztán – megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe – időnként el is árultak az érdeklődőknek. A francia forradalom idején a párizsi rendőrség kíváncsian hallgatta a concierge-ek, azaz a házfelügyelők információit a lakókról és szállóvendégekről; a Habsburg Birodalom pedig 18. század végén és a 19. század elején hatékony megfigyelőhálózatot épített ki: fogadósok, háztulajdonosok, vendéglősök jelentették, ha valakire a felforgató tevékenység gyanúja vetült. A lakókat besúgó, róluk jelentő, magánéletüket a politikai hatalomnak kiszolgáltató házmester alakja azonban tipikusan 20. századi jelenség.
Gyezsurnaja a szállodában: teát főz, kulcsot ad, megfigyel
Aki a szovjet időkben Moszkvába utazott, szinte biztosan találkozott a gyezsurnajákkal. A kollégiumok folyosóin vagy a szállodák emeletén ücsörgő nő „archetípusa” Petri György költő szavaival így foglalható össze: „afféle londiner lenne, csak nő, de inkább börtönőr, oroszon kívül nem tud egy mukkot, vastaglábú trampli, barátságtalan, hülye p.csa”. A gyezsurnajának különböző (látszat) feladatai voltak: nála lehetett felvenni és leadni a szobakulcsot, nyilvántartást vezetett arról, ki melyik szobában lakik, különféle igazolásokat állított ki, sőt, néha még teát is főzött vagy jégszekrényből hideg vizet, esetleg sört árult. Leginkább azonban csak ült a pult mögött, és éberen figyelt arra, nehogy valaki vendéget vigyen a szobájába. No meg talán arra is, nehogy elkóboroljanak a nyugati vendégek a számukra fenntartott folyosóról. Gyezsurnaják előfordulhattak még a vonaton (esetenként fegyverrel, máskor szamovárral), múzeumokban és lakótömbökben, azaz szinte bárhol, ahol akadt megfigyelni- és jelentenivaló.
A nácik házmesterei
A náci Németországban sem bízták a véletlenre az állampolgárok megfigyelését. Az 1930-as évektől kezdve a Blockleiterek, azaz a háztömbfelügyelők tartották alapos megfigyelés alatt egy-egy lakónegyed, jellemzően nyolc-tíz ház (40-60 háztartás, megközelítőleg 170 lakó) felügyeletét. A kegyetlen náci hatalomgépezet ezt a rendszert is alaposan kidolgozta: az illetők karszalagot viseltek, és csendben lépkedtek felfelé a ranglétrán: afféle asszisztensi rangból (Blockhelfer) előbb Blockleiterré, majd Blockwalterré, később pedig Blockobmann-ná léphettek elő. Feladatuk nyíltan és kendőzetlenül az volt, hogy a lakosságot szemmel tartsák, és minden, a náci párt törekvéseivel ellentétes véleményt vagy mozgást jelentsenek a Gestapónak. Ezen kívül fel kellett jegyezniük, melyik család birtokolt horogkeresztes zászlót már az 1935-ös zászlótörvény előtt is.
Minden családhoz el kellett látogatniuk, hogy a rádióra egy matricát ragasszanak, amely figyelmeztette a derék német állampolgárokat a külföldi rádióadók hallgatásának veszélyeire.
Akárki természetesen nem nyerhette el a tisztséget: annak, aki vállalta, hogy Blockleiter lesz, 1800-ig visszamenőleg igazolnia kellett árja származását. Ennek ellenére meglehetősen sok németet vonzott a lehetőség: már 1935-ben több mint 200 ezer házmester jelentett, az önkénteseket és az alsóbb rangú tisztviselőket is beszámítva pedig a világháború végére kétmillióan voltak.
Hidegháborús viszonyok
A megfigyelők a második világháború után sem tűntek el Németországból – sőt, a hidegháború idején jutottak csak igazán főszerephez. Az NDK-ban a Stasi minden második állampolgárt megfigyelt, a besúgók között pedig éppúgy akadtak házmesterek, mint egyetemi tanárok, zenészek, színészek vagy pártfunkcionáriusok. (A Stasi működéséről itt írtunk bővebben.) A hidegháború idején Kelet-Európa szinte minden országában kiterjedt megfigyelőhálózat működött; Romániában a Securitate, Csehszlováliában az STB irányításával; Magyarországonpedig a Belügyminisztériumhoz tartozó állambiztonsági szolgálat.
Castro forradalmi megfigyelési rendszere
Nemcsak Kelet-Európában, hanem a szocialista tömb túlfelén, Kubában is működött a megfigyelési rendszer. 1960. szeptember 28-án bomba robbant az elnöki palota lépcsőjén, ami után Fidel Castro kijelentette: „Válaszul az imperialisták agresszív kampányaira, be fogunk vezetni egy kollektív forradalmi megfigyelési rendszert, hogy mindenki tudja, ki lakik és mit csinál a környéken, milyen kapcsolatban állt a zsarnoksággal, mivel foglalkozik, milyen emberekkel találkozik, milyen tevékenységekben vesz részt.”
Ennél nyíltabban nem is fogalmazhatott volna: a Forradalmi Védelmi Bizottságok (CDR) tagjai mindezt megfigyelték, majd jelentették feletteseiknek. A CDR tagjai (akik között többségben voltak a nők) közösségi feladatokat is vállaltak: oltási kampányokban vettek részt, segítették az írástudatlanság elleni küzdelmet, részt vettek az élelmiszerosztásban és a lakások kiutalásában. A CDR jelszava a mai napig a „Forradalmat minden városnegyedbe!”: a 11.2 milliós lakosságú országban 2010-ben 8,4 millió fő volt a CDR tagja, köztük a 14. életévüket épphogy csak betöltött gyerekek is.
Észak-Korea: éjszakai látogatók
Ugyancsak a mai napig működik Észak-Koreában az Inminban-rendszer. A „megfigyelő állam” nemcsak a telekommunikáció és az internet minden formáját ellenőrzi, hanem hagyományos házmestermódszerrel a lakók életét is: Észak-Koreában a városrészek, lakónegyedek úgynevezett inminbanokat alkotnak, a melyek élén az inminbanjang áll, aki rendszerint egy idősebb nő. Nincs olyan észak-koreai (a szolgálatot teljesítő katonákat kivéve), aki kivonhatná magát az inminban alól; azoknak a nőknek pedig, akiknek nincs teljes munkaidős állása, kötelező részt venniük az inminban tevékenységeiben.
Ide tartozik a környék rendben tartása, a nyilvános vécék takarítása, és – óh, jaj! – az emberi ürülék összegyűjtése, amit aztán a mezőgazdaságban trágyaként használnak fel.
Az inminban tagjainak kötelező megfigyelniük egymást, az inminbanjanggal szemben pedig elvárás, hogy időről időre meglepetésszerű látogatásokat tegyen hozzá tartozó összes háztartásban – éjszaka. Természetesen jelentési kötelezettsége is van a pártvezetés felé. Az inminbanjangok szerepe mindazonáltal az utóbbi néhány évtizedben megkopott: némi pluszért cserébe hajlandóak szemet hunyni a kihágások fölött, vagy figyelmeztetni a lakókat a közelgő éjszakai látogatásokra.
Napjainkban a házmesterek figyelő tekintete helyett egyre inkább a kamerás megfigyelőrendszerekkel találkozhatunk. Kínában már 200 millió (!) kamera figyeli az állampolgárokat, emellett arcfelismerő rendszerek és testszkennerek segítik, hogy a „Nagy Testvér” mindent lásson. A technológia újabb és újabb vívmányainak, a lámpát kedvesen és előzékenyen fel-vagy lekapcsoló home assistantnek vagy mobilunk kamerájának pedig sokszor önként és gyanútlanul ajánljuk fel, hogy megfigyeljenek bennünket. A „szép új világ”, mint mindig, a kényelmet és a biztonságot ígéri – de csak remélhetjük, hogy ez valóban így lesz.
Ha szívesen olvasnál még Észak-Koreáról, ezt a cikket ajánljuk.
