Családok, idősek, fiatalok és gyerekek élnek a közel-keleti háború közvetlen közelében, akik otthonaikban második napja a légitámadások jelzései és az óvóhelyek adta keretekben próbálják biztonságban élni a hétköznapi életüket. A Díványnak maguk az érintettek meséltek arról, milyen az élet most a frontvonalnál, és hogyan próbálják megőrizni a megszokott ritmust a rendkívüli körülmények között.
A kétgyermekes Eszter Tel-Aviv-közeli otthonában a terített asztalon egy-egy kanálnyi kávé maradt a bögrében, és az egyszer már felforralt víz is kihűlt. Családjával egy óvóhelyen töltött napjuk után jelenleg egy barátjuk védett szobájában húzzák meg magukat addig, amíg elcsendesedik a háború.
A második háború
„Most sokkal gyakrabban szólalnak meg a szirénák, mint máskor, tegnap szinte egyfolytában hallottuk. Eddig lehetett napközben enni, fürödni, és egyáltalán létezni, de ma reggel egy órán keresztül nem mehettünk ki a szobából, még vécére sem” – meséli Eszter, akinek kisebbik gyermeke még csak 5 hónapos, de életében már a második háború kezdődött el tegnap.
Applikáción is érkezik a riadó
Eszter azt mesélte, hogy egy-egy légitámadás előtt kapnak egy előzetes figyelmeztetést arról, hogy hamarosan megszólalnak a szirénák. Ekkor néhány percük van arra, hogy biztonságos helyre menjenek. A riadóról egy applikáción keresztül is értesülnek, amely újdonságként tartalmaz egy visszaszámlálót is, amely 10 percről indul – ennyi ideig kell védett helyen maradni.
Sosem lehet megszokni a stresszt
Bár, mint mondja, megszokni nemigen lehet ezt az állandó feszültséget, a tavalyi után talán egy szemernyit jobban viseli a stresszt.
„Nagyon kimerítő, hogy a tested folyamatos feszültségben van, hiszen bármikor előfordulhat, hogy futni kell. Tavaly sokan mondták, hogy egyfolytában aludtak, mert elfáradtak a két hétig tartó, kényszerű menekülésben.
Nekem az segít, ha ragaszkodom ismerős dolgokhoz: zuhanyzom, mosok és teszem a dolgom, ahogy tudom.”
Eszter, mint mondta, bízik a biztonságos szobában meg a rakétaelhárításban, és igyekszik nem belegondolni abba, hogy mi lenne, ha találat érné a házukat. Emellett mindent megtesz, amit lehet: például van cipő az óvóhelyen arra az esetre, ha egy, a közelben becsapódó rakéta lerombolná a házat, ne mezítláb kelljen az utcára menniük. Van egy pelenkával, útlevéllel, váltóruhával és étellel megpakolt kézipoggyászuk is összekészítve akkorra, ha vészhelyzetben mentőjárattal kellene a reptérre menniük. Egy csomag van arra is, ha sokat kellene a pincében lenniük: ebben is van pelenka és váltóruha, ezeken túl pedig cipők, törlőkendő, konzervek, vizespalack és gyógyszerek. Mindemellett
létfontosságú, hogy minden csomagba jusson telefontöltő.
Családi ajándék helyett szülinap az óvóhelyen
Eszterék most nyolcan osztják meg egymással a védett szobát, ami elmondása szerint sokkal jobb, mint a ház óvóhelyén lenni, ahol 20 négyzetméternyi hely jut 12 lakásnyi embernek. Tegnap ott 25-en – 18 felnőtt és 7 gyermek – töltötték együtt a napot, ami nemcsak a szűkös lehetőségek miatt kényelmetlen, hanem azért is, mert a kicsik nem tudják kipihenni magukat.
„Egyszerűen nem fair a gyerekeimmel szemben, hogy ilyeneken kell keresztülmenniük. Hogy elmarad az ünneplés, még a játszótérre se lehet lemenni, kiesnek a rutinból, összevissza rángatjuk őket, és egy délutáni alvást is nehéz megoldani a szirénák miatt. Hogy a lányom kétévesen tudja, mit kell csinálni, amikor megszólal a légvédelmi sziréna, két és fél évesen pedig poszttraumás stressz szindrómája van.
Tegnap az egyik kis barátja a harmadik szülinapját a nagy családi ajándékok meg ebéd helyett a szüleivel hármasban, egy biztonságos szobában ünnepelte.
Amikor a kisfiam megszületett, altatásos császárral, előbb élt át szirénát, mint hogy velem találkozott volna” – sorolja Eszter, milyen nehéz anyaként átélni a háborút.
Senkinek nem tanácsos kimennie Abu-Dzabiban
Az Abu-Dzabiban élő, egyetemi kutatóként dolgozó olvasónk ma reggel 9 körül azt mesélte, hogy egy újabb rakétahullám kezdődött a térségben, de mint mondja, a helyi hatóságok és a légvédelem is megnyugtatóan teszi a dolgát. Elmondása szerint a több száz rakéta vagy drón közül néhány betalált, de az égből lehulló törmelék jelenleg több problémát okoz. (Beszélgetésünk közben egy rakéta épp becsapódott a kikötőbe.) A protokoll egyelőre az, hogy senkinek nem tanácsos elhagynia a szálláshelyét – nem tilos, de semmiképp sem ajánlott. Ugyanakkor a lakosságtól azt kérik, hogy
otthonaikban üvegtől mindenképpen legyenek távol, mert a lökéshullám beszakíthatja az ablakot, teleszórva szilánkkal a szobát.
„Résnyire nyitottam az ablakom, hogy enyhébb legyen a nyomáskülönbség, ha a helyzet úgy adódik” – mondja az egyébként tűzvédelmi- és elsősegélynyújtó önkéntesként tevékenykedő férfi, aki szerint, ha beütne a krach, akkor kijelölt, megerősített óvóhelyekre húzódhatna, és legrosszabb esetben huzamosabb időre elég ellátmány is be van tárazva.
Vészhelyzetben higgadt marad és optimista
„Ha bármi baj van, nem pánikolok, hanem higgadt maradok és optimista. Ezt először egy réges-régi, Nagykörúton történt balesetnél, majd ifjúsági elsősegélynyújtóként koncerteken vettem észre magamon – ha tudom, mi miért történik, és el tudom választani az általam kontrollálhatatlan káoszt az általam kontrollálható dolgoktól, akkor az ad egyfajta biztonságérzetet” – vallja be őszintén a kutató, akinek a tények és az adatok is mindig segítenek.
„Ha nincs megfelelő tény és adatforrás, akkor magamnak mérek dolgokat. Ezért van pulzus-oximéter az elsősegély-készletemben, és van nálam egy sugárzásmérő is, ami végig normális háttérsugárzást mért. Tudat alatt azért is lettem rádióamatőr, mert a képességem és technikai háttér ilyen helyzetekben nagyon jól jön. Ez mind-mind arról szól, hogy te tudd alakítani egy kicsit a dolgokat a lehetőségeidhez képest” – tette hozzá a kutató, aki a beszélgetésünk közben indult egyetemi tájékoztatóról is beszámolt a Díványnak, amely szerint
az óvóhelyekre hálózsákokat helyeztek el, a kampuszon lévő boltok pedig éjjel-nappal nyitva tartanak, emellett az összes nyilvános eseményt törölték.
Ebben a cikkünkben azokról a háborús övezetben gyerekekről írtunk, akik föld alatti iskolákba járnak.
