Novemberi témánk, a művi megtermékenyítés kapcsán ezúttal Fekete Ágnes református lelkész véleményét közöljük.
Gondolataim sokszor keringenek akörül, vajon meddig terjed az ember hatóköre. Halálunk órája meg van szabva? Létezik egy égi akarat, amelyik ezt előre kitalálta? Vagy csak úgy, véletlenül történnek a dolgok? Valószínűleg egyik állítás sem igaz. Nincs megírva semmi semmilyen nagykönyvben, de nem is a véletlen műve az élet. Akik felelősen gondolkodnak, valószínűleg megkérdezik ezt maguktól, amikor kiderül, hogy „nem jön a baba”.
Nagyon sokan vannak ebben a helyzetben. Iszonyúan nagy fájdalom ez az érzés, amit egy anyuka így fogalmazott meg: Miért nem vagyok képes arra, amire a legtöbb nő igen? Mi a rossz bennem? Szörnyű önvád növekszik ilyenkor a szívben. A legfontosabb feladatnak azt látom, hogy a meddőség kérdésében az egyéni és a társadalmi szintet szétválasszuk. Amikor velem történik meg valami, mindig másként gondolkodom, mint amikor távlatosan látok egy folyamatot.
A legnagyobb társadalmi gondnak azt látom ma, hogy azokat a problémákat, amik tömegesen jelentkeznek, mint például a meddőség, legtöbbször csupán az adott helyszínen és értelmezési körben kezeljük. Sokan és sokféleképpen írtak már arról, hogy a fogamzásgátlás különféle eszközei és a meddőség között van összefüggés. Amikor az ember szexualitása kikerül a közterekre, annak nagyon sok következménye lesz. Jó lenne a szexualitás modern jelenségét, ennek az egész folyamatnak minden szeletét és következményeit együtt vizsgálni. Hiszen sokszor csak annyit mond például egy pár, „minek házasodunk össze, az csak egy papír”. Igazuk van a maguk nézőpontjából. Valóban minden korszak más és más családetikával rendelkezett, és lehet, hogy ma már nincs akkora jelentősége a házasság közösségi és jogi keretének. De érdemes végiggondolni, hogy ez a folyamat mivel jár. A gyerekvállalás kitolódása, a modern fogamzásgátlás elterjedése, és így tovább. Számomra a keresztény nézőpont az lehet, hogy ezt az egész kérdést sokkal szélesebb gondolkodási és felelősségi körbe emeljük, mint ahol most van.
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
Különben megesik, hogy az ember a természet minden kérdésébe beavatkozik, amikor baj van, és utána az élet más területén torzulásokat veszünk észre, csak már nem tudjuk, hogy mi az oka. Aztán jön egy fantasztikus guru, és ezt mondja: Egészségesebben kellene élnünk. Vedd be ezt a vitamint! Rendben, még ki is fizetem, de hogyan éljek jobban? Nagyon nehéz visszamenni akárcsak a nagyanyáink szokásaihoz. Jóformán még a kapálás egyszerű tudományát is elfelejtettük, és egy felejtési lavinán vagyunk, ahonnan egyre kevésbé van visszaút.
A közösségi és széles körű egészségügyi, társadalmi megfontolás szükségességét számos eset indokolja: sokszor megtörténik, hogy a lombikgyerek után természetes módon lesznek várandósak az anyák. Jórészt a lélek dolga ez az egész folyamat, és mintha épp a lelkünkben lenne az alapvető gubanc. Akkor nem ott kellene keresni a gyógymódot? Vajon miért nem azt sulykolják reggeltől estig a különböző felületek, hogy legyünk jól az égiekkel és a földiekkel, mert akkor leszünk egészségesek? Miért halljuk ezerszer inkább, hogy melyik klinikára menj, és milyen pirulát szedj be?
Hiszem azt, hogy Isten kezében van ez a világ. Hiszem, hogy alapvetően ő, méghozzá minket szeretve irányítja a dolgokat még akkor is, ha sokszor a fény árnyoldalát vesszük csak észre.
Nem szeretném most hosszan elemezni ugyanezt a kérdést az egyén oldaláról. Ezt sokan megteszik, hiszen a posztmodern, individualista világ legfőbb kérdése: Te mit szeretnél most? Mire van szükséged? Úgy gondolom, a gond az, hogy elsősorban ebből a látószögből tesszük fel a kérdést. De van az éremnek másik oldala is. Fontos az egyén szemszöge, és ezért nincs bennem semmiféle ítélet azokkal szemben, akik erre a számomra veszélyesnek tűnő útra léptek. Ismerek sok gyermeket, akik így születtek. De arra is emlékszem, hogy amikor egy érintett anyukától megkérdeztem, hogy mi lett a többi megtermékenyített embrióval, akkor nagyon ideges lett. Nem hiszem, hogy nyom nélkül eltűnik az a tény, hogy az ember magához ragadta a jogot, és válogatott az „élőlények” között, az egyiket életben hagyta, a másikat elpusztította. De hiszem, hogy mindenkire irgalmasan néz Isten. Ezeket a dolgokat egyéni szinten is végig kell küzdeni, roppant nehéz döntéseket kell hozni és vállalni a következményeket. Nem hiszem, hogy létezik egy pontos keresztény válasz minden részletkérdésre.
