Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„A hangyák társadalma 50 millió éve nem változott. Ha ezt egyszer létrehozzuk, a miénk se fog többet. Kérdés, hogy ez fog-e megtörténni” – veti fel Dragomán György, aki a múlt tanévet a tudomány szigetén töltötte egy német kutatóintézet meghívására. Milyen hazatérni egy utópiából? Interjú a József Attila-díjas íróval sötét diktatúrákról, fényes jövőkről és a céklával folytatott kísérleteiről.
A poszthumán időkről már csak azért is nehéz gondolkodni, mert a rendelkezésre álló fogalmaink nagyon is emberiek. Dragomán György időnként mégis erre tesz kísérletet, nem is akárhogyan. Amikor a Rendszerújra című novelláskötetében vagy a Qubit nevű oldalon futó sci-fi sorozatában megpróbálja elképzelni a távoli jövőt, írásaival saját magát is meglepi.
Milyen sors vár az emberiségre, amely már 70 éve képes arra, hogy egy gombnyomással elpusztítsa önmagát? A kontrollgyakorlás vagy a szabadság eszköze lesz a technológia? Járjon át minket a hekkeroptimizmus, vagy jobban kellene őriznünk a tüzet, amely körül évezredek óta történeteket mesélünk egymásnak? Létezik-e egyáltalán olyan, hogy döntés, és ha igen, ki határozza meg az opciókat?
Azt nem tudom megígérni, hogy az alábbi, HR Festen készített interjúból mindez kiderül. De azt igen, hogy Dragomán György rendkívül érdekes szempontokat ad a fenti témákhoz. Például azt is elárulja, miként kapcsolódik hozzájuk a 20. század legendás harcművésze, Bruce Lee, a Tomboló Ököl.
Németország egyik legrangosabb tudományos intézete, a Wissenschaftskolleg zu Berlin meghívására a tavalyi akadémiai évet Berlinben töltötte 40 vendégprofesszor – többek között evolúcióbiológusok, rovarkutatók, szociológusok, zeneszerzők, történészek – társaságában. Most újra Magyarországon él a családjával?
Igen, most már itthon vagyunk.
Az elmúlt hetek politikai eseményei bővelkedtek abszurd pillanatokban, sokak szerint minden eddiginél durvább volt az idei önkormányzati választási kampány. Ön hogyan élte meg ezeket a történéseket?
A magyar politika hangja már jó 15 éve elég durva. Sőt, igazából már az előtt is az volt. Engem amúgy sem tud sok minden meglepni, meglehetősen szkeptikus vagyok ebből a szempontból. Azt gondolom, hogy nagyon nehéz igazán embernek maradni akkor, amikor a hatalom közelébe kerülünk. A hatalom kihozza belőlünk a durvaságot, eltorzít, mert egy olyan burkot épít körénk, ami megváltoztatja a gondolkodásunkat. Ezt könnyű átélni, nem kell hozzá politikusnak lenni. Lehet látni a családon belül vagy vállalati körökben. Szerintem senkinek sem tesz jót, ha korlátlan hatalmat érez. Ha megnézzük a hazai és a világpolitikát, azt látjuk, hogy a politikai szereplők mára szinte büszkévé váltak a gátlástalanságukra. Lelkesen nyilatkoznak erőszakról, népirtásokról, meg hasonló – emberileg elfogadhatatlan – dolgokról.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere azonban most ősszel Budapesten és több vidéki városban is megingott. Lehet ezt a fejleményt egyfajta szabadulástörténetként értelmezni?
A politika akkor működik jól, ha az emberek a sajátjuknak érzik. Tőlem sokszor kérdezték, hogy Magyarországon diktatúra van-e. Én már éltem diktatúrában, így mindig azt mondtam, hogy itt a szó klasszikus értelmében nincs diktatúra, mert ha az lenne, ez a kérdés el sem hangozhatna. A mostani történések is azt bizonyítják, hogy igazam volt. A hatalom mindig azt akarja elhitetni velünk, hogy nem lehet neki nemet mondani, azt akarja, hogy mondjunk önként mindenre igent. Én abban hiszek, hogy hacsak lehet, nemet kell mondani. A hatalom felelősséggel járna, és aki gyakorolja, annak meg kell tudnia mutatni, hogy nem él vissza a rábízott erővel. Csak hát éppen alázatosan viselkedni a legnehezebb egy politikusnak. Ha egyszer elhiszi, hogy jár neki a hatalom, akkor a lét teljességét próbálja az uralma alá hajtani. De ez azért nem olyan egyszerű. Egyelőre még a keményedő uralmi rendszerekben is rendelkezésre állnak olyan erőforrások, hogy az emberek hangja hallható legyen. Nagyon nehéz vérontás nélkül egy olyan totalitárius rendszert létrehozni, mint amilyen Kínában vagy Észak-Koreában van. Mi nem tartunk itt.
Az orbáni illiberális állam víziója valóban inkább átmenet a demokrácia és a tiszta diktatúra között. A Filippov Gábor által szemléletesen bemutatott hibrid rezsimekben formálisan szinte minden jogszerű, vannak szabad választások, nem folyik vér az utcákon, mégis számos intézkedés – például a választási törvény módosítása, a médiatúlsúly kialakítása, a civil szervezetek vegzálása – irányul a hatalom bebetonozására, rendszerint a nép akaratára hivatkozva. Az emberek pedig gyakran azért nem lázadnak, mert csak fokozatosan szűkül a mozgásterük, így fennmarad a szabadság egyfajta illúziója. Ön nemrégiben a 168 Órának azt nyilatkozta, hogy többek között azért lett író, hogy a rabság és a szabadulás témájáról beszélhessen. Lehet-e, érdemes-e még ezekről a fogalmakról tiszta formájukban gondolkodni, vagy mára teljesen elmosódott a határvonal szabadság és rabság között a hibrid rendszerekben?
Nagyon fontos, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között, tudnunk kell, hogy rabok vagyunk-e, vagy szabadok, és azt is, hogy ez mennyire mi tőlünk függ. Amikor írok, a legtotálisabb diktatúrákban is a szabadságot keresem. Engem egy történet addig érdekel, amíg tudjuk, hogy lehet máshogy. Amíg a szabadság fogalma létezik, addig van remény. Én Orwellen nőttem fel. Nála tényleg az a cél, hogy maga a fogalom szűnjön meg, el se lehessen gondolni, hogy lehetséges. A fehér király egy nagyon sűrű diktatúrában játszódik, de a szereplői tudják, hogy van olyan, hogy szabadság. A Rendszerújrában megjelenő diktatúra tényleg a lehető legtotálisabb, de mégiscsak emlékszünk arra, hogy van szabadság. Én azt hiszem, hogy azok számára is lehetséges ezt elképzelni, akik nem ebben nőttek fel. Mindannyian el tudjuk hinni, hogy van olyan, hogy döntés. Ez csak rajtunk múlik. Ha elvi szinten megőrizzük a szabadságot, akkor gyakorlati szinten is meg kell lennie. Mindenkinek tudatosan meg kell tanulnia ellenállni a hatalomnak és a hatalom csábításának is. Ez olyan kemény önismereti munka, amit mindenkinek folyamtosan végeznie kellene, a jó irodalom tud ebben segíteni.
A Rendszerújra című kötetből a Döghecc az egyik kedvenc novellám. Talán azért is, mert gyermekkoromban évekig dzsúdóztam, így ismerős számomra a küzdősportok világa. Ám a történetben szereplő karakterek nem mindennapi bokszolók: szörnyekkel kell megvívniuk az arénában. Amikor egy új versenyzőt igyekeznek kiképezni, azt a tudást próbálják átadni neki, hogy a támadások elől lehetetlen kitérni. Hiába ez jönne reflexből, hiába tudsz még szaltózni is, az elkerülési kísérletekkel a vesztedbe rohansz. Az egyetlen dolog, amit tenni lehet, hogy „mélyre megyünk, alákerülünk és gégetájon megsorozzuk” a bestiát. Ez más jövőbeni fenyegetésekkel szemben is jó stratégia lehet?
Mit kiabálnak most Hongkongban? Legyél víz! Az egész ellenállásnak az a jelszava, amit a nagy helyi ikontól, Bruce Lee-tól tanultak. Be water! Sorozd meg, lépj le, sorozd meg, lépj le, bújj el! Az egész harcművészeti ideológia arról szól, hogy miként lehet kis erővel legyőzni a nagy erőt. Ez is a reményről szól, hogy elhisszük, hogy Dávid le tudja győzni Góliátot. Ha ön dzsúdózott, akkor pontosan tudja, hogy az egész dzsúdó egyik fontos üzenete éppen az, hogy minél nagyobb vagy, annál nagyobbat esel. Addig vagyunk emberek, amíg ebben hiszünk. Ha belenyugszunk abba, hogy a nálunk nagyobb mindig földre fog vinni minket, akkor nincs értelme. Van az a mondás, hogy amíg élünk, remélünk. De én pont fordítva gondolom: amíg remélünk, addig élünk.
A remény mellett sokakban ott van a kétségbeesés is. A küszöbön álló klímakatasztrófa és a robotika térnyerése miatt arra lehet számítani, hogy pár évtizeden belül radikálisan meg fog változni a világ ahhoz képest, amilyennek most ismerjük. Az ezzel kapcsolatos szorongásainknak lehet köze ahhoz, hogy mintha ismét nagyobb kedvvel olvasnánk jövőben játszódó történeteket?
Olyankor szokott a fantasztikus irodalom érdekessé válni, amikor a változások mindenki számára érzékelhetők, amikor látszik valamilyen technológiai áttörés. Az ‘50-es évek például azért volt nagy sci-fi korszak, mert a világháború technológiái beszivárogtak a köztudatba, és elkezdett megváltozni az élet. A ‘70-es évek is egy ilyen korszak volt. Most megint egy intenzíven változó korszakot élünk, amikor a technológiai újítások drasztikusan alakítják át az életünket. Ez mindenki számára érzékelhető, ez elől nem lehet elbújni. Van bennünk egy kíváncsiság, hogy milyen lesz a jövő és a jövő embere. A sci-fi is addig érdekes, amíg az emberről beszélünk. Amikor én sci-fit írok, nem gondolom, hogy sci-fit írok. Irodalmat írok, és az emberről próbálok beszélni. Ha ők bizonyos technológiáknak alávetett emberek, akkor róluk. Lehet, hogy ezért érdekes. De mindig megvoltak a szépirodalomban azok az írók, akik a munkásságuk részévé tették ezt a gondolkodást. Azt hiszem, hogy ez nem akkora újdonság. Talán most a média jobban rá tud kapcsolódni ezekre a témákra.
Milyen változásokat hozott az ön életébe íróként a technológia fejlődése, és milyen hatással lehet a munkájára a következő évtizedekben?
Azt hiszem, az írás ebből a szempontból nagyon konzervatív dolog. Több tízezer évig ültünk a tűz mellett és meséltünk egymásnak. Ennek a fizikai világban nincs semmi nyoma, de a tudatunkban annál inkább. Mesélünk egymásnak, mert sötét van és nézzük a tüzet. Időközben nyilván létrejönnek más technológiák, ma már máshogy is lehet mesélni: vannak interaktív történetek, videójátékok. De mégiscsak arról van szó, hogy én leülök veled szemben és elmesélek neked egy történetet. Ezt persze papíron keresztül is meg tudom tenni. Nincs igazán jelentősége, hogy számítógéppel írom, vagy kézzel. A lényeg az, hogy én leírok egy történetet, amit a kedvesed felolvas neked, és akkor az nagyjából ugyanaz, mint amit 45 ezer évvel ezelőtt csináltunk. Ez olyan mélyen van a zsigereinkben, mint a tűznézés. Azt gondolom, sohasem fog elmúlni. Elérhetőbbek vagyunk manapság a közönségnek? Régen még elérhetőbbek voltak a mesélők. A tűz mellé telepedő vándorról tudták, hogy nem érdemes agyonverni, mert jobbak a sztorijai annál, mint hogy megegyék. Én ebben nem érzékelek igazi változást. Ha egy 25 ezer évvel ezelőtti ember most itt ülne velünk az asztalnál, emberként tudnánk beszélni egymással. Az ember ember marad. Mindez akkor fog megváltozni, ha a tudatunkat alakítjuk majd át. De nehéz a poszthumán időről a mai fogalmaink szerint beszélni, még akkor is, ha néha írok róla, és megpróbálom elképzelni.
Ahogyan például a Qubit nevű tudományos oldalon hetente megjelenő írásaiban teszi. A fényes jövő című sci-fi sorozat egyik visszatérő karaktere jövőszökő, aki a „szürke, reménytelen, haldokló jövőből” érkezik a mostani jelenünkbe, a „gyönyörű bőségbe”. Nehéz bármilyen ellenállást kifejteni vele szemben, mert előre tudja, hogy mi fog történni.
Ő egy determinisztikus diktátor. A determinizmust persze nem én találtam ki, hanem annak idején Kálvin János. Sőt, már Arisztotelész óta téma, hogy van-e szabad akarat. Ezek nem új kérdések, csak új köntösben lehet beszélni róluk. Én nagyon jól tudok pesszimista lenni, rengeteg ilyen szövegem van. Közben mégis itt ülünk és van közöttünk egy számítógép, miközben beszélgetünk. Tudom pozitívan is látni a világot, belém nevelték gyermekkoromban, hogy a fejlődés az fejlődés. Valamennyire tehát mégiscsak meghatároz ez a fajta szovjet, fényes jövő sci-fi. Azt gondolom, hogy a technológia a szabadság eszköze is lehet, van bennem egyfajta hekkeroptimizmus. Linux-felhasználó vagyok, hiszek a szabad szoftverekben, tehát tudom ezt szépen is nézni. Ennél aggasztóbb kérdés, hogy az emberiség már 70 éve képes arra, hogy elpusztítsa önmagát. Ez addig így lesz, amíg nem leszünk képesek arra, hogy egy másik bolygón is élni tudjunk. Kérdés, hogy azt a pár ezer évet túl tudjuk-e élni. Döbbenetes belegondolni, hogy a következő 10 percben egyetlen ember meghozhat egy olyan döntést, hogy attól mind meghalunk. Legalább 5 ember dönthet úgy a világon, hogy az egész civilizációnk ne létezzen többé. Ezt a felhatalmazást pedig mi adtuk nekik, így az is rajtunk múlik, hogy visszavegyük.
Remélem, hogy képesek leszünk változtatni ezeken a törvényeken. Tervez a sci-fi sorozatba olyan szöveget is írni, ami inkább az optimizmusát tükrözni majd?
Én sose tervezek semmit. Addig jó írni, amíg az ember meg tudja lepni magát. A sorozat történetei közül néhány még biztosan folytatódni fog. Én sem látom pontosan, hogy mi lesz belőlük, valószínűleg 5 év múlva már többet tudunk. Talán azoknak a szövegeknek is jó vége lesz, amelyek néha nagyon sötétnek látszanak. De az a jó, hogy én nem tudom, hogy mit írok: se előtte, se közben, se utána. És nem mindig ott van vége, ahol vége van.
Szerintem hozzám hasonlóan más olvasók is felfigyeltek arra, amikor azt mondta, hogy a következő 10 évben kétévente várható öntől egy új regény.
Nagyon szeretném, ha jövő ősszel meg tudna jelenni A fehér király és a Máglya után a trilógia 3. könyve is. Persze nem jó ezt így kitűzni, mert az írás tényleg arról szól nekem, hogy az utolsó pillanatig benne legyen a kudarc lehetősége. Mindig csak a végén derül ki, hogy meg tudom-e csinálni. Ha ez centire ki lenne számolva, nem lennék elég jó író. Ezenkívül van még két másik regény, amin dolgozom. De nagyon sok kis szövegem is van, amiből látom, hogy elindult valami. A főzős könyvem is túl van már a felén. Ennek egyébként pont az a lényege, hogy ne kelljen rajta olyan koncentráltan dolgozni, mint egy regényen, hanem élvezni lehessen azt, hogy akár hónapokig kísérletezem, mondjuk, a céklával. Az a fontos, hogy nekem nem szabad semmit penzumnak érezni, mert akkor egyszerűen nem lesz jó. Ha pedig nem lesz jó, akkor nem adom ki a kezemből.
