1953. szeptember 1-jén megállt az idő Henry Gustav Molaison számára. Aznap a fiatalember agyából orvosai hüvelykujj méretű darabkákat metszettek ki, hogy epilepsziáját enyhíteni tudják. A kísérleti műtét ebből a szempontból sikeres volt, de olyan nem várt mellékhatással járt, ami az egész idegtudományt megváltoztatta.
A lélektan klasszikus esetei a terület iránt érdeklődők százezreit ejtik újra meg újra ámulatba. Történelmi jelentőségük abban áll, hogy a pszichológia alapkérdéseit helyezték egészen új megvilágításba. A válaszok keresése pedig korántsem ért véget: a technológia fejlődésével és tudásunk gyarapodásával az egykor kapott adatok értelmezése napjainkban is élénken zajló folyamat. Mivel gazdagodott a tudomány egy baleset, egy betegség vagy egy gyilkosság szörnyű története által? Sorozatunkban a pszichológia leghíresebb esettanulmányait mutatjuk be.
Rabul ejt a pillanat, majd 60 évig nem ereszt
A 27 éves Henry Molaison (1926–2008) életét teljesen ellehetetlenítették azok a súlyos epilepsziás rohamok, amelyek kezdetét sokan egy gyerekkori biciklis balesethez kötötték. Mivel a gyógyszeres kezelés nem orvosolta a tüneteit, kilátástalan helyzetében a férfi úgy döntött, aláveti magát egy kísérleti beavatkozásnak. Az ún. mediális temporális lobotómia során a sebészek egy kb. hüvelykujj nagyságú területet távolítottak el Henry agyából, köztük a hippokampusz nevű, csikóhal alakú szervecske nagy részét. A műtétet követően Henry epilepsziája valóban enyhült, viszont súlyos emlékezetzavara (amnéziája) alakult ki: egyáltalán nem volt képes új információkat elraktározni a hosszú távú memóriájába, illetve felidézni őket. Nem tudta például, hogy milyen nap van, képes volt egymás után többször is megebédelni (hiszen elfelejtette, hogy már evett), valamint gyakran ismételte önmagát.
Az agyunk egy nyüzsgő hotel
Henry szomorú sorsa tragikus volt ugyan, de nagy szolgálatot tett az emberiségnek: sok mindent neki köszönhetünk abból, amit ma a memória működéséről tudunk. Ahogyan Philip A. Sharp Nobel-díjas tudós fogalmazott: az agyunkat úgy érdemes elképzelni, mint egy óriási, eklektikus hotelt, ahol a labirintusszerű épületben az emlékezet különböző fajtái több szobából álló lakosztályokat foglalnak el. Míg az egyik ilyen lakosztály megsemmisült Henry agyában, más lakosztályok érintetlenül tudták folytatni működésüket. Esete azért is volt jelentős, mert bepillantást engedett a memória komplex működésébe, összetett agyi mechanizmusaiba.
Mire volt képes Henry? És mire nem?
Henrynek elsősorban anterográd amnéziája volt, ami azt jelenti, hogy a műtéti beavatkozást követő történésekre nem volt képes emlékezni. Nem volt képes például a legközelebbi alkalommal felismerni az új ismerőseit. Ehhez képest pedig csak sovány vigasz volt, hogy bármennyiszer meg tudott nézni egy filmet, hiszen az mindig az újdonság erejével hatott rá. Későbbi kutatások igazolták, hogy a mediális temporális kéregnek – az a halántéklebenyben található terület, amit kimetszettek a férfi agyából – jelentős szerepe van az új emléknyomok megszilárdításában. A fiatalembernek kisebb mértékben retrográd amnéziája is volt, azaz a beavatkozást megelőző pár év eseményeit sem volt képes felidézni, de a gyermekkori emlékeit minden gond nélkül elő tudta hívni.
Működött ezenkívül Henry rövid távú memóriája is: például random számok hallás után történő visszamondásában hasonló eredményeket ért el, mint a kontrollcsoport. A világról való általános tudása (az ún. szemantikus emlékezete) is érintetlen maradt – legalábbis amit a műtét időpontjáig felhalmozott. A beszámolók szerint nemcsak kifejezetten intelligens férfi volt, de jó humorú, barátságos ember is.
Motoros tanulásra is képes volt: el tudott sajátítani új mozdulatokat, gyakorlás után le tudott rajzolni új formákat, bár a tanulás folyamatáról később verbálisan nem volt képes beszámolni, az implicit módon (nem tudatosan) zajlott. Képes volt a lakóhelyéről is vázlatot készíteni, pedig oda csak öt évvel a műtétet követően költözött. Henry egyébként élete végéig egy intézetben lakott, ahol több mint száz pszichológus és neurológus vizsgálta.
HM öröksége ma is él
Henry Molaison az idegtudomány egyik legfontosabb eseteként vonult be a neurológia és a pszichológia történetébe: napjainkig több mint 1200 szakmai publikációban tettek róla említést. Agyáról ezernyi felvétel segítségével 2014-ben 3D szimulációt készítettek, amelyet ma is oktatási célokra használnak. Henry szokatlan életéről könyv is készült, amelyet az a Suzanne Corkin írt, aki idegtudósként öt évtizeden keresztül foglalkozott a férfival.
Újabb bizonyítékok pedig arra világítottak rá, hogy a férfi agyában talán nem is azok a területek, sőt nem olyan mértékben sérültek, mint azt sokáig gondoltuk. Az újabb álláspontok szerint ugyanis a hippokampusz egy része épségben maradt, a prefrontális kéreg azonban roncsolódott a műtét során. Bárhogy is legyen, Henry Molaison története még sokáig fejtörést fog okozni a tudósoknak, illetve gazdagítani fogja mindazt, amit az emlékezettípusokról, valamint azok agyi elhelyezkedéséről tudunk.
Érdekelnek más esettanulmányok?
Mindössze 11 hónapos volt az a csecsemő, akin John B. Watson és felesége kísérletezni kezdett a John Hopkins Egyetemen a 20. század elején. A hírhedt kutatásban a kis Albert elméjébe félelmi reakciókat ültettek. Milyen élete volt később annak, akit babakorában rettegni tanítottak? Alábbi cikkünkből kiderül.
