Amint megérkeztünk a szállásunkra, az első dolgom az volt, hogy lecsekkoljam, mennyire megerőltető ilyen fülledt levegőben futkosni. Nem kellett sokat mozognom ahhoz, hogy jól megizzadjak, de a part menti szél valamennyire enyhítette a magas páratartalom kellemetlen hatásait. Furcsa volt, hogy a tenger nonstop morajlása miatt csak emelt hangon tudtunk beszélgetni az apartmanban, és az is, hogy este hat órára már teljesen besötétedett, de a hőmérséklet ilyenkor sem ment 30 fok alá. Néha még éreztük a talpunk alatt meginogni a talajt, de ez csak a hajózás egy-két napig tartó utóhatása volt. Amint megszűnt a fantomszédelgés, többé már nem foghattuk az egyensúlyvesztéseinket a hajóra.
Vasárnap reggel végre leülhettem nyugodtan dolgozni, meg körülnézni a Workaway-en, hogy milyen önkéntes munkák jöhetnek szóba Dél-Amerikában. Ezúttal nem különösen izgatott, hogy kimaradok a közös programokból, kihasználtam a kedvező körülményeket, és leginkább csak a házi strandröplabdameccseken meg az esti összejöveteleken vettem részt.
Az idill nem tartott olyan sokáig, ugyanis amint négy másik nomáddal becuccoltunk abba a háromszobás apartmanba, amit a hajóút előtt lefoglaltam – bízva abban, hogy menet közben találok majd hozzá lakótársakat is –, egyből búcsút inthettem a privát szférámnak, az átaludt éjszakáknak és a produktív munkavégzésnek. A légkondik okozta megfázás mellett ráadásul még egy kellemetlen fertőzést is elkaptam. Az ügyeleten szerencsére nem volt tumultus, így tizenöt percen belül már a kezemben a recepttel battyoghattam a patikába.
Azt hittem, Porto de Galinhasban majd sikerül kihevernem az óceánjárást, hogy aztán újult erővel vághassak bele az ismeretlenbe. Ehelyett jól lerobbantam. De nemcsak én, hanem a mosógépünk is. Vízben úszott az egész konyha. Majd miután a szakik állítólag megszerelték a masinát, sikerült ismét elárasztanunk a lakást, úgyhogy napokig panaszkodtunk a tulajnak, mire kiharcoltunk némi visszatérítést. Ma már persze nevetünk az egészen, de akkor kénytelenek voltunk egy-két caipirinhaval levezetni a feszültséget. És ha már feszültség:
Újonc nomádok nagy kérdései
Aki utazott már el egy-két hétre, akár belföldön, akár külföldön, az jól tudja, hogy egyéni igényektől függetlenül némi tervezést és szervezést mindenképpen igényel egy nyaralás. Nos, nem véletlenül merült fel bennem már a világgá indulás előtt, hogy mégis, hogyan tudják ezek a digitális nomádok állandó helyváltoztatás közben produktívan végezni a munkájukat, vagy hogyan jut idejük egy-egy környék felfedezésére, miközben már a következő állomásra való eljutást tervezik. Nyilván vannak, akiknek a pénztárcája megengedi a spontaneitást, és persze akadnak olyan kalandorok is, akik a szerényebb anyagi háttér ellenére sem aggódják túl az utazás részleteit, sőt élvezik a sodródást, azt, hogy nem mindig tudják, mit hoz a holnap, vagy hogy éppen merre is tartanak.
Apropó, tervezés, szervezés: külön tudomány például egy brazil SIM-kártya (ott „csip” a neve) aktiválása is, és a helyzeten az sem segít, hogy csak portugál nyelvű útmutatót mellékelnek hozzá. Érdemes ezért előre tájékozódni az opciókról, ha nem akarunk órákat elfecsérelni a drága időnkből egy-egy ilyen műveletre.
„Olyan nehéz felfogni, hogy nem nyaralni jöttem! Hogy ugyanazt a mennyiségű és minőségű munkát kéne elvégeznem, amit otthon is, csakhogy itt most semmi rendszert nem látok a mindennapjaimban!” – fakadtam ki a többieknek, miközben kókuszvizet szürcsölgettünk egy part menti kis bódé teraszán.
„Váratlan gebaszok mindig lesznek, ezért nincs értelme mindent a legapróbb részletekig jó előre megtervezni. De cserébe egy rakás pozitív élménnyel is gazdagodhatsz, amire nem számítasz. Erről szól ez az életforma. Kérdés, hogy mennyire érzed azt: a kisebb-nagyobb nehézségek ellenére is megéri” – felelte egyikük.
„A melóval és az időbeosztással néha még nekünk, vén rókáknak is meggyűlik a bajunk, úgyhogy ezzel sem vagy egyedül. Lehet, hogy nehéz elhinni, de nekem is bele kellett tanulnom abba, hogy kihasználjam az üres perceket, hogy úton-útfélen, apránként haladjak a munkával, nem csak akkor, amikor tudom, hogy van egy nyugodt napom vagy délelőttöm, amit rászánhatok egy nagyobb feladat elvégzésére” – fűzte hozzá egy másik tapasztalt világutazó. Próbáltam vizualizálni, ahogy stoppolás közben lehuppanok egy útszéli tábla mellé írogatni. Igen, eleinte még benne volt a pakliban, hogy néha a szerencsére bízom magam, de amatőr nomádként azért nem a stoppolást választottam a közlekedés elsődleges módjának. Brazíliában egy kicsit mások a távolságok, mint nálunk, tök idegen volt még minden, és ha már egyszer megegyeztem egy Workaway-hoszttal, hogy kedd estére odaérek, nem kockáztathattam...
„Tojok a menetrendre, lesz, ami lesz!”
Kemping és röplabdaoktató centrum egy eldugott kis halászfaluban, Cumuruxatibában. Általános ház körüli teendők, kertészkedés, vendégek fogadása. Innen érkezett az első visszajelzés a Workawayen, hogy szeretettel várnak, én pedig mindjárt nekiálltam szervezkedni. Ez az 1400 km-re, Porto de Galinhas és Rio de Janeiro között nagyjából félúton fekvő kis falu tökéletes úti célnak bizonyult, már csak azért is, mert a Brazíliában maradt nomádok, köztük én is a fővárosban terveztem szilveszterezni. Három hét káosz után és a riói kavalkád előtt viszont rám fért egy kis elvonulás.
Vasárnap délután volt. Két telekocsijárat és két buszjegy lefoglalva, cuccok összepakolva, készen álltam az indulásra. A hosztel udvarán ücsörögtem, amikor egy rövid üzenet felborított mindent: az első telekocsi sofőrje az indulás előtt néhány órával visszamondta az utat, és emiatt az összes csatlakozást bukom – hacsak nem tanulok meg hirtelen repülni, hogy másnap reggelig odaérjek a második telekocsis találkozóponthoz.
Azelőtt idegbajt kaptam, amikor nem úgy sültek el a dolgok, ahogy vártam, de szerencsére idővel megtanultam higgadtan kezelni a nehéz helyzeteket. A B terv az volt, hogy maradok még egy éjszakát a hosztelben, lemondom a buszokat, jelzem az önkéntesmunka-adóimnak, hogy nem fogok a faluba érni a megbeszélt időre, aztán reggel útnak indulok. Csakhogy ehhez akkor túl türelmetlen voltam. Már annyira beleéltem magam az újabb kalandokba, hogy inkább fogtam a pakkom, elköszöntem a srácoktól, és megindultam gyalog. „Ha eljutok addig az autópályáig, ami a következő nagyvárosba, Maceióba vezet, az már negyed siker. Most egy kicsit tojok én is a menetrendre, lesz, ami lesz!”
Este hat körül járt, már besötétedett. Előkészítettem a fejlámpámat, a gázsprémet, a barátaimtól útravalóul kapott vészjelző sípot és az offline térkép appot, majd valami szokatlan izgalommal sétáltam ki Porto de Galinhas központjából. Szemétkupacok és törmelékhegyek. Egy szatyor hulladékkal focizó gyereksereg. Szakadt öltönyben bicikliző férfiak. Őszinte mosolyok, kíváncsi tekintetek. Ezt az oldalát eddig nem ismertem ennek a mesébe illő üdülőövezetnek. Egy fiatal pár, miután megerősítettek abban, hogy jó irányba haladok, értetlenül kérdezgetett: Miért egyedül, miért gyalog? Hosszú út, nem biztonságos! Gyere, van hely a házunkban! Megköszöntem a nagylelkűségüket, de haladtam tovább. Akkor még csak azt láttam, hogy az éjszakát valószínűleg a szabadban fogom tölteni, és remélni mertem, hogy pár napon belül eljutok majd abba az isten háta mögötti kis halászfaluba...
