Újrakezdés új testtel, új lélekkel

Zanza!

Vay Blanka saját Facebook oldalán osztotta meg őszinte írását arról, hogy kedvenc hobbija, a futás miként segített neki szembenézni transzneműségével, és mennyire más most, a hormonterápia utáni testtel futni, mint korábban. Blanka írását most teljes terjedelemben olvashatod nálunk.

Vay Blanka

DSC6318
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány
Vay Blanka 36 éves kora előtt Vay Márton néven, a Greenpeace szóvivőjeként, újságíróként és politikai aktivistaként tevékenykedett, évekig Berlinben lakott. 2016 októberében az Amnesty International oldalán egy cikkben hozta nyilvánosságra, hogy a jövőben nőként kíván élni, 2017-ben pedig a Budapest Pride megnyitóján mondott beszédet. A Díványnak pár hónappal ezelőtt többek között arról mesélt, miért volt számára fontos a nyilvános kiállás, miért tartja károsnak, amikor a kisebbségi helyzetben lévők csoportjai egymást ekézik, férfiként milyen társadalmi elvárásoknak kellett megfelelnie, és miként jut el valaki odáig, hogy szembenézzen önmagával.

   

Újrakezdés új testtel, új lélekkel

Mondják, hogy ha egy másik életet akarsz megtapasztalni, fuss maratont, ha istennel akarsz találkozni, fuss ultrát. Ha én istennel nem is találkoztam, önmagammal igen. Az pedig - szemben az általános vélekedéssel - nem férfi volt, hanem nő. Úgyhogy nemváltás, hormonterápia és miegyéb jött, és nőként a futást is újra kell tanulnom. Eléggé az alapokról.

Nem voltam rossz amatőr terepfutó. Kölyökkoromban tájfutottam, aminek az idősebb fiúk bullingja vetett véget. Aztán 30 évesen kezdtem újra a rendszeres futást, mint gondolom sokan mások, ekkor vettem észre, hogy ami húsz évesen még magától értetődően ment, az már nem. Muszáj volt rendszeresen edzeni.

Szép nyugodtan építkeztem, aminek meglett az eredménye: négy maratont és három, 55 körüli ultrát futottam, ezeket kettő kivételével egyedül, terepen, csak úgy önmagamnak. Minden futásomat szép egyenletes tempóval vittem végig, a végén még belepakolható tartalékom is volt. Már a Vérkör 11 órás teljesítéséhez szükséges részidőket számoltam.

Aztán történt valami. Röviden: 30 éves elfojtás után rájöttem, hogy transznemű vagyok. Kis keretes: Ez az, amikor valakinek a nemi identitása nem egyezik a fizikai, testi nemével. Mivel a nemi identitásunk nagyon fontos, az eltérés elég fájdalmas. Nálam ez szinte folyamatos életundorban és halálvágyban nyilvánult meg, amivel “remekül” megtanultam együtt élni. A dolog gyógyításával rég és igen erőszakosan is próbálkoztak, mivel az agyban isten tudja hol és miként rögzült nemi identitást nem lehet átírni, még mindig a test és a társadalmi nem (gender) utánigazítása a leginkább működőképes. Nem volt kérdés számomra egy pillanatig sem, hogy ha a problémámat nem csak a metró elé ugrással lehet orvosolni, belevágok a váltásba. Név és ruhatárcsere, hormonterápia, satöbbi.

21752466 1529349207147834 3778858672579389126 n
Fotó: Vay Blanka

Van az a népszerű futóokosság, hogy ha futni akarsz, fuss egy mérföldet, ha meg akarod változtatni az életedet, fuss maratont, és ha istennel akarsz találkozni, akkor fuss ultrát.

Hát nekem sikerült erősen megváltoztatnom az életemet, és ha istennel nem is találkoztam, de önmagammal igen.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyiben függ össze kedvenc hobbim és az, hogy ha későn is, de szembe tudtam nézni a transzneműségemmel. Összefüggés van, de nem tudok olyat mondani, hogy például Csikóvárnál vigyázzatok, mert a Janda Vilmos kulcsosházban lapulnak a Valódi Ének, és ott legyél felkészülve tényleg bármire.

Az biztos, hogy eleve inkább olyan emberek fognak órákat futni hegyen-völgyön-pusztában, akik képesek kellemetlenségeket vállalni a céljaik érdekében, és akik képesek a saját céljaikat, saját boldogságukat olyan dolgokban megtalálni, ami a környezetük szerint hülyeség. Terepfutó, hosszútávfutó az lesz, aki tud kitartóan, a saját szükséglete után menni külső támogatás nélkül is. Aki nyolc órát fut egyedül a deres Pilisben, és ennek érdekében hajnali négykor kel (mert délután még meg kell néznie az unokahúga judó edzését), az tud valamit arról, hogy a boldogságunk, vagy legalábbis a jó lelki közérzetünk alapja, hogy belül megtaláljuk a saját súlypontunkat, hogy önmagunknak megfeleljünk. Ami ugyanúgy a kötelességeink közé tartozik, hiszen egy frusztrált, önmagát kéretlenül másokért feláldozó emberben nem sok örömét látja a családja, a környezete.

Aki eljut oda, hogy nyolc órát fusson egyedül a deres Pilisben, az azt is tudja, hogy a saját lelki szükségleteinek ellátásához szükséges munkát senki nem fogja elvégezni helyette. Hogy ha már tudja, hogy neki mire van szüksége van, akkor azért neki kell tennie.

Ez mind csupa olyan tudás, ami nagyonis szükséges ahhoz, hogy legyen erőd korrigálni, ha az elfojtás dróthálója felszakadt, és rájössz, hogy az élethosszan tartó halálvágyad mögött az van, hogy a férfi voltod tévedés. Legyen erőd odaállni a szülők, a házastárs és a munkatársak elé, hogy van egy jó meg egy rossz hírem.

Úgyhogy nekivágtam. Egy nemváltás nem sprint, hanem hosszútáv, azzal a különbséggel, hogy eddig tudtam, hogy Pomázra kell visszaérnem, ami kb még öt óra, vagy hogy Lajosforrásnál vehetek vizet és Pilisszentlászlón van kisbolt, most pedig fogalmam sem volt, hogy meddig tart ez az egész, és hogy kire, mire, meddig számíthatok útközben.

A váltásnak többek között kedvenc hobbimra nézve lettek súlyos következményei

A hormonterápia a futás szempontjából radikálisan átalakította a testemet, nem éppen az előnyös irányba. 176 centis magasságom mellé korábban 74-76 kiló voltam. Ez most felment 84-re. A többletet a zsír tette ki, ami egyenletesen a bőröm alatt oszlott el, meg úgy általában kikerekített. Mindezt úgy, hogy az izomtömegem lement, pontosan nem tudom mennyivel, de míg korábban 15 fekvőtámaszt bármikor meg tudtam csinálni, most talán ötöt. (Hogy lesz ebből újra hegymászás?!) Egyes források szerint az oxigénszállításhoz szükséges vörös vértestek száma is visszamegy a tesztoszteron blokkolásával, mások szerint ez hülyeség.

21687655 1529349573814464 602468694418672900 n

Míg korábban viszonylag szabad időbeosztással dolgozó számítógépes értelmiségi voltam, - ami a terepfutás szempontjából a legjobb -  addig most másfél évig ételkihordó kerékpáros futárként dolgoztam Berlinben. A futárkodás azt jelentette, hogy napi nyolc órában tekertem fel és alá, illetve rengeteget lépcsőztem, napi negyven emelet simán megvolt. Berlinben teljesen normális, hogy négy méteres belmagasság mellett egy ötemeletes házban ne legyen lift, és természetesen azok a lakók voltak a legmotiváltabbak ételt rendelni, akiknek különben az alapanyagokkal maguknak kellett volna a lépcsőn felmászni. Ennyi mozgás mellett mégis híztam, és pláne a kutyának kijáró napi másfél óra séta mellett semmi kedvem nem volt futni.

A nagy Suunto Ambit2-es órámat persze még hordtam. Azért mert “most épp” nem futok, még terepfutó identitásom megvolt, az órát szerettem, sok jó emlék kötődött hozzá, tehát hordtam.

Idővel aztán elszakadt a szíja, ami komoly önvizsgálatra késztetett. Rendelhettem volna éppen újat, de egyfelől sajnáltam rá a pénzt, másfelől be kellett látnom, hogy mostmár csak egykori futó vagyok. Az pedig nem volt számomra jó érzés, hogy bár nem tartom magam futónak, egy profi futó órát hordjak. Nem akartam teljesítményt jelző külsőségeket magamon, ha már nincs mögöttük teljesítmény.

Másfél év alatt a hormonok és a kieső edzések teljesen leépítették a fizikumomat. Hiába volt a teljes állásban végzett biciklizés és lépcsőzés, a futásra nézve edzésértéke nem volt. Néha elmentem egy-egy órát kocogni, de nehézkes volt, nem esett jól.

A helyzet akkor javult, amikor az átlagon felüli teljesítményem ellenére nem hosszabbították meg a szerződésemet. Idén július elsejével munkanélküli lettem. Vagyis végre újra futhattam rendszeresen. A hírt megünnepelendő már korábban, még a munka mellett elkezdtem újra futócipőt húzni. Ekkor utoljára három hónapja voltam futni.

Az utolsó nagyobb futásom bő másfél éve volt, az UTH rövidebb útvonalának egy variációja, egyedül, kényelmes kilenc óra alatt.

Úgyhogy átírtam a Suuntoban a nememet férfiról nőre, a testsúlyt 76-ról 81,5-re (84-re mégse volt szívem), és bíztam abban, hogy a maximális és a nyugalmi pulzus maradt a rég. Bár mindennek nem volt nagy jelentősége, tekintve hogy pulzusmérő pánt standard verziójával rendelkezem (értsd: nem működik).

Mindegy, nekivágtam.

A kezemben szorongatott órával átlagosan 7,5-8 perces ezrekkel döcögtem síkon, ólomlábakon, végig szenvedve. Ez a tempó volt tartható 45-50 percen át.

Többször volt, hogy a közeli parkban mindenki gyorsabb volt nálam. Egy nyomorult nordic walkingoló nagymamát se láttam, akit lealázhattam volna.

Legkedvesebb edzőtársamat másfél évvel és napi tíz miligramm tesztoszteronblokkolóval korábban még azzal ugrattam a közös futásokon, hogy "Nem zavar, ha közben rágyújtok?”, vagy egy harminc kilométeres edzés végén: “Igazából elmennék még futni egy jót, csak be is kéne előtte melegíteni, de annyi időm már nincs.” Ő most élete első száz kilométeresére készült, és felmerült bennem, hogy beálljak mellé kísérőnek a húsz darab ötkilis kör közül néhányra. De ő hétperces ezrekkel futott, amiből egy kört éppen meg tudtam volna csinálni, kettőt már nem.

Azért ez különös érzés volt a 4:55-ös ezrekkel lefutott félmaraton és az 5:35-ös ezrekkel lefutott maratonom után. Egyikre sem készültem különösebben, csak végre akartam egy rendesen odatett, hosszabb futást.

Tényleg, azt a félmaratont félmeztelenül futottam, ami - mint minden férfinak - a szabadságigényemnek magától értetődően rendelkezésre álló kielégítése volt. Az se lesz már. Most már magától érthetődően nem tehetem.

Az újrakezdett futás pontosan leképezte az egész életemben uralkodó helyzetet. Szűkebb keretek és nehezebb körülmények között kellett megtalálnom a határaimat és azok között a boldogulásomat. “Jobb pasi” voltam, mint amilyen “jó nő” valaha lehetek, férfiként összehasonlíthatatlanul jobb társadalmi státuszom volt, mint ilyen buherált, “lábjegyzetes” nőként. De most végre a helyemen voltam, ami kárpótolt az elvesztett privilégiumokért. Világos volt, hogy aligha fogok újra 1:45-ös félmaratont, 3:54-es maratont vagy 2:20-as Balboát futni. Az viszont reális volt, hogy újra eljussak oda, hogy egy órát 6:30-as ezrekkel le tudjak úgy futni, hogy ne csak utólag legyen jó, hanem közben is. Abban is bíztam, eljön valamikor az az idő, amikor nagyon boldog leszek egy három órás, de teljesített Balboa körrel. Messzebb nem mertem nézni. A Vérkör helyét, mint következő nagy kihívás helyét a két Panorámakör vette át.

21752179 1529349320481156 2611901433627048573 n
Fotó: Vay Blanka

Annyira azért nem volt nehéz mindezzel megbarátkozni, ha cserébe azt kaptam, hogy nem gyűlölöm számomra is érthetetlen okból a létezés minden egyes pillanatát és minden egyes molekuláját, és életemben először nem azért élek, mert muszáj, hanem mert akarok. Jelentős különbség.

Közben egészen új problémák is jelentkeztek.

Míg korábban soha nem merült fel szempontként, hogy egy bizonyos időpont és egy bizonyos környék biztonságos-e egyedül futni (pedig öt helyen laktam az elmúlt hat évben, és jártam futni nógrádi zsákfalvak szélein), addig ezt most mérlegelni kezdtem. Az előző nyáron rendszeresen aludtam függőágyban egy estére lezárt parkban. Átmásztam a kerítésen, a kutya átbújt alul, és nagyon jó volt. Új, már alapvetően nőies kinézetemmel ezt már nem mertem, mert reális volt, hogy más is ott tölti az éjszakát, és míg korábban nem tartottam attól, hogy odajön kellemetlenkedni, most már igen. A futásnál úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam a félelemtől befolyásolni, továbbra is mentem, és csak néha döntöttem kisebb útvonalmódosítások mellett valami besörözött társaság miatt. Rossz érzés volt, hogy foglalkoznom kellett a félelmemmel, még akkor is, ha elvi okokból nem engedtem neki. Amúgy se nagyon futottam fülessel, de esténként már biztos nem volt hozzá kedvem.

Nem tudtam ugyanakkor nem arra gondolni, hogy bár én a félelmemet negligálhatónak találtam, bőven lakhatnék rosszabb környéken, lehetnének valós rossz tapasztalataim, lehetne a megjelenésem támadásra ingerlőbb, stb. Ha egy nőnek a biztonsága valós félelem, akkor az jó eséllyel nagyban leszűkíti az edzési lehetőségeit. Ha a statisztikai valószínűségnek megfelelően ő végzi a család és a háztartás körüli fizetetlen munkák nagy részét is (ügyintézés, gyerekek, idősek gondozása, háztartás), és mellé tesszük, hogy Magyarországon a diplomások között 30 százalékkal keresnek kevesebbek, akkor nem az a kérdés, hogy miért vannak kevesebben a nagy terepversenyeken, hanem hogy miért jutnak el odáig egyáltalán ennyien.

Persze én csak szuszogtam és gyakrabban forgattam a fejem. Erre még nem illik panaszkodni. Meg különben is, csak nekem új, minden más nő már rég megszokta.

A fő kérdés a terep volt. Mivel egy óra “futásért” nem akartam két órát utazni, ezért egyelőre csak a közeli parkban köröztem. Ha rendesen természetközelbe kerültem, akkor maradt a gyaloglás. Régen a gyaloglás helyett sokkal szívesebben futottam egyedül 6-9 órát a hegyekben (amit egyébként kevésbé is találtam fárasztóbbnak). Amikor húsz kilométer már mögöttem volt, és elkezdtem érezni a fáradtságot, de tudtam, hogy a hátralevő húszat, harmincat ugyanilyen tempóban, biztonsággal le fogom tudni futni, akkor halhatatlannak és elpusztíthatatlannak éreztem magam. Mintha a világban minden rendben lett volna.

Ez az érzés amilyen nagyon hiányzott, olyan távol voltam tőle.

Kaptam helyette viszont mást.

A nőként való létezés egyik legizgalmasabb része számomra a természettel való kapcsolatom alakulása volt. Sokkal jobb, bensőségesebb, mélyebb, “megérintősebb” lett. Nem tudom megmagyarázni a különbség pontos eredetét és mibenlétét, és tudom, hogy abszurdan hangzik, hiszen a szúnyog ugyanúgy idegesít és a fák ugyanolyan zöldek, de akkor is így van. Férfiként és nőként a természetben lenni számomra olyan különbség, mint egy tóban fürdőruhában vagy meztelenül fürödni. Az utóbbi sokkal intimebb, közvetlenebb élmény, ilyenkor a természetes víz nem csak a testedet mossa át, hanem a lelkedet is. Most, hogy sokkal inkább önmagam voltam, a jó emberi kapcsolatokhoz hasonlóan hazugságok és szerepjátékok felszámolásával a természettel való kapcsolatban is sokkal többet kaptam vissza a másiktól.

Futásnál ugyanez ismétlődik meg, csak intenzívebben. Ha egy számunkra kedves emberrel vagyunk együtt, érzékeljük a közelségét, örülünk neki. Ha szexuális az együttlét, akkor a felgyorsult pulzussal, szaporább lélegzettel sokkal többet érzünk belőle, sokkal mélyebb, teljesebb kapcsolatba kerülünk vele. Én ugyanezt éreztem, amikor a természetben futottam: a pulzus ugyanúgy felgyorsult, ugyanúgy zihálok, és valahogy a természet megélése is mélyebb lett. Hat óra futás után mindezt ha mezben is, de lemeztelenítve.

Pedig nyilván többet nézek a lábam elé, mint ugyanazon az ösvényen sétálva, és nem szundítok uzsonna után a fűben, mert lemerevednének a lábaim.

És mégis.

Ezt a “beszámolót” eredetileg akkor akartam megírni, ha a jelentős kitérő után végre sikerült egykor karnyújtásnyira lévő célomat, a Vérkört teljesíteni. Szép dramaturgia, igazi hősi, illetve hősnői történet lehetett volna. Időközben azonban világossá vált, hogy ha egyszer vissza is jön valami egykori futótudásomból, a megváltozott fizikumom miatt a korábbinál jóval nagyobb munkát igényelne az a 77 kilométer, vagyis még a korábbinál is ideálisabb életkörülményeket. Éveken át.

Akkor döntöttem úgy, hogy a VÉGE felirat úgy jelenjen meg a történet lezárásául, hogy heti három alkalommal küzdök az egy órás kocogás teljesítéséért, amikor olvastam egy facebook csoportban valakitől, hogy milyen szívesen olvasnának olyan beszámolókat is, amelyek nem távoli, fantasztikus hegyek között lefutott ultrákat írnak le, vagy nem olyan történeteket, amelyek éveken át heti 8-10 óra terepfutásra fordítható időt feltételeznek, hanem kicsit közelibbeket. Az érzést értettem és már sajátom volt.

Úgyhogy írtam egyet. Olyan hőstörténetet jó eséllyel nem fogok tudni már megírni, hogy milyen volt több év után újra terep ultrát futni. Csak ilyet tudok.

De valamire, valakinek bizonyára ez is jó.

Update: A szöveg elkészülte óta Blanka tovább edzett, és ma már a másfél órás futást - Királyrét és a Nógrádi vár között - jó egészséggel, nagy élvezettel futja le.

Blogmustra