Vay Blanka: "Senki ne baszogasson senkit!"

Zanza!

A Budapest Pride hivatalos megnyitóján Székely Kriszta, Parti Nagy Lajos és még mások mellett Vay Blanka is beszédet mondott, aki bő másfél évvel ezelőtt, 36 évesen vállalta fel transzneműségét. Korábban Vay Márton néven, a Greenpeace szóvivőjeként, újságíróként és politikai aktivistaként tevékenykedett. Tavaly októberben az Amnesty International oldalán egy cikkben vállalta fel, hogy a jövőben nőként kíván élni. Most a Díványnak mesélt többek között arról, miért volt számára fontos a nyilvános kiállás, miért tartja károsnak, amikor a kisebbségi helyzetben lévők csoportjai egymást ekézik, férfiként milyen társadalmi elvárásoknak kellett megfelelnie, és miként jut el valaki odáig, hogy szembenézzen elfojtásaival. Interjú.
DSC6318
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

A Pride hét hivatalos megnyitóján te is mondtál beszédet. Mit emelnél ki kulcsmondatnak?

Nem tudom szépíteni, mert akkor elvesztené kulcsmondat jellegét: Legyünk kedvesek egymással és senki ne baszogasson senkit, mert ezt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Ez egyrészt általános üzenet a többségi társadalomnak, de nem kivétel alóla az LMBTQ közösség sem, amelyen belül szintén nem ritka az ellenségeskedés, vagy egymás ekézése. A transzneműek pedig gyakran állnak a célkeresztben, még az LMBTQ emberek között is egy marginális, sokat támadott csoportot alkotnak.  

Ezt - miután az Amnesty International hazai oldalán, tavaly októberben a Nőként fogok élni című blogbejegyzésedben felvállaltad a transzneműségedet - a saját bőrödön is megtapasztalhattad. A felvállalásodra felfűzve ugyanis megjelent egy transzkritikus, sőt, már-már transzfób írás egy radikális feminista tollából.

Többek között erre is reflektáltam a beszédemben, amikor azt mondtam, hogy a kisebbségek csoportjai úgy acsarkodnak egymással, mintha már túl lennénk a konzervatív heteronormatív patriarchátus megdöntésén, és most menne a harc a hatalomért. Pedig semmi ilyen nem történt, és míg egymást próbáljuk minél lentebb taposni, addig a fennálló patriarchális rend csak röhög a markába, és a szülést jelöli ki a nők princípiumának.

DSC6284
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Az említett radikális feministák egyes csoportja szerint - nagyon leegyszerűsítve - a transzneműek jogai akadályozzák a nők egyenjogúsítását, szerintük a nemi szerepek és az azok közötti különbségek társadalmi kreációk. Ha pedig ez így van, akkor elviekben a sztereotip nevelés felhagyásával felszámolhatók lennének a nemek közötti különbségek, és az ebből fakadó egyenlőtlenségek. Ebbe az elméletbe zavarnak be a transzneműek tapasztalatai, amelyek cáfolják, hogy a nemi szerepek kizárólag belénk nevelhető társadalmi konstrukciók lennének, te pedig ebbe az elméleti vitába csöppentél bele azzal, hogy felvállaltad a transzneműségedet.

A megközelítésük főbb pontjaival én is egyetértek, a nemek közötti különbségeket valóban erősíti, amikor arra szocializálnak lányokat, hogy a fiúk okosabbak, a fiúkat  pedig arra, hogy a főzés, mosás, takarítás a lányok dolga, és még sorolhatnánk. A probléma ott kezdődik, hogy a nemi szerepek témájába beleveszik a nemi identitást. Persze, valahol az is érthető, hogy ellenségként tekintenek  a transzneműekre, hiszen létükben cáfolják meg azt az állításukat, miszerint az égvilágon minden a szocializáción múlik. 

Nekem 35 éven keresztül férfi szocializációm volt, ami azt is jelentette, hogy részesültem a privilégiumokból is, szocializációm pajzsán nem volt rés, a női identitásom mégis mindezzel szembe menve magabiztosan átvette az uralmat. Pedig én, a legtöbb sorstársammal ellenben, nagyon későn eszméltem fel a transzneműségemmel kapcsolatban. A legtöbben rendszerint három, öt, tíz éves korukban kezdik el képviselni mikrokörnyezetükkel szemben azt a meggyőződésüket, hogy rajtuk kívül mindenki tévedésben van: ők bizony nem olyan neműnek érzik magukat, mint amilyennek a külső nemi jegyeik mutatják. Nagyon erős és megható történetek léteznek arról, hogy például szuper konzervatív texasi körökben, kőkemény katolikus családokban az egész kicsi gyerekek hogyan értetik meg a környezetükkel, hogy ők nem jó testbe születtek. Ezt, ilyen fiatla korban elég nehéz a szocializációval magyarázni.

Ahogy te is mondod férfiként szocializálódtál 36 éven keresztül. A saját tapasztalataid szerint, milyen társadalmi elvárások mentén kell élnie egy magyar férfinak?

Egy viszonylag nyitott, pesti közegben éltem, ami csak távolról vethető össze egyéb, távoli konzervatívabb közegekkel. De azt mindenképp súlyos és általános problémának tartom - nem csak a férfiak, hanem a nők szempontjából is - hogy itthon a közfelfogás szerint az a létező legcikibb egy férfi számára, ha nőiesnek találják. Ez egy ilyen patriarchális társadalomban, mint amilyen a mienk, egyet jelent a gyengeséggel, a másodrendűséggel. Vagyis a túl lányos fiú/férfi könnyen gúnyolódás tárgyává válhat, ezért az úgynevezett sztereotíp, nőies megnyilvánulási formák rejtegetnivalók lesznek.

Volt olyan eset,  amikor a környezeted egyértelműen jelezte számodra, hogy férfi létedre ez vagy az a viselkedési forma nem elfogadott?

Persze, egyszer például vettem egy rózsaszín laptoptáskát, egyrészt mert nem volt bajom a színével, másrészt ez volt jó méretben a laptopomhoz. Az alapvetően liberális barátaimnak is majd másfél évig tartott, hogy leszálljanak a témáról, és hogy végre megunják a “na mi az Marci, jön a felmelegedés?” jellegű beszólásaikat. Előtte, kora gimnazista koromban hordtam olyan ingeket, amikre azt találták mondani, hogy ezek biztos a barátnőm blúzai, de azért is megkaptam a megjegyzéseket, mert túl lányosan tartottam a kezem, vagy mert olyan hangsúllyal beszéltem, mint egy lány.

Mire szocializáltak az ilyen jellegű burkolt vagy nyílt rendreutasítások?

Arra, hogy kontrolláljam magam. Az elfojtás pedig nemcsak káros, hanem egyenesen mérgező. Az ember ugyanis nemcsak rosszul kezdi érezni magát tőle a bőrében, nemcsak szégyenérzete lesz, és nemcsak azt hiszi, hogy vele bizony valami baj van, hanem megnehezíti, vagy egyes esetekben meg is akadályozhatja a szembenézést, az önelfogadást. Így történhet meg, hogy valakinél (mint esetemben) csak 36 évesen jön el a coming out, vagy rosszabb esetben soha. De a nemi szerepeket illető társadalmi nyomások a heteroszexuális férfiakra is rossz hatással vannak, akik közül sokan pont ezek miatt nem merik felvállalni, hogy néha elgyengülnek, hogy néha félnek, hiszen a klasszikus definíció szerint egy férfinak mindig, minden körülmények között erősnek kell lennie. Ezek a tanult nemi szerepek mindenkinek rosszak, nőknek, férfiaknak egyaránt. Az lenne az ideális, ha már korai gyerekkorban tudatosan odafigyelnének arra a pedagógusok, hogy ne a kizárólag a klasszikus nemi szerepek szűk definíciói szerint neveljék a fiúkat és a lányokat.

Megtudod fogalmazni, hogy mi volt  a fő ok, amiért sokáig nem mertél szembenézni a saját nemi identitásoddal?

Nagyon jó kérdés, rengeteget gondolkodtam és gondolkozom is rajta, de mégsem tudok rá konkrét, vegytiszta választ adni. Ezek annyira zsigeri szinten megbúvó, összekuszálódott érzések és gondolatok, hogy nehéz visszakövetni, szétszálazni őket ennyi idő után. Abban viszont sziklaszilárdan biztos vagyok, hogy már ötéves koromban tudtam, nőként akarok élni.

DSC6295
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Ezt a felismerésedet jelezted a szűk környezetednek?

Nem, okos gyerek voltam, tudtam, hogy erről nem beszélhetek. Később pedig úgy gondoltam rá, mint egy irreális vágyra, tudod, mint amikor valaki arról ábrándozik, hogy rocksztár lesz, tudván, hogy nincsen se hangja, se ritmusérzéke. Nem tartottam megvalósítható dolognak.

Amikor komolyan elkezdtél foglalkozni az egész gyerekkorodat és a fiatal diákéveidet végigkísérő “fantáziaképpel”, már rég házasságban éltél. 

Amikor elkezdtem komolyabban leásni magamba, a házasságunk már válságban volt, de többet nem mondanék, az az új konszenzus kettőnk között, hogy a kapcsolatunkról, a volt feleségemről nem beszélek a nyilvánosság előtt.

Emlékszel arra a pontra, amikor ráeszméltél, hogy valójában mindig is nőként akartál élni, csak elfojtottad magadban ezt a vágyadat?

Miután elköltözött a feleségem, elmentem egy transznemű szervezethez tanácsadásra Berlinben. Na nem azért, mert akkor már felismertem, hogy transznemű vagyok, hanem azért, mert azt gondoltam, ők segítenek majd kibogozni, mi is történik velem. Ott elmondtam, hogy biszexuális férfi vagyok, akinek van egy erős, nőies személyiségvonása, amit próbáltam egyensúlyba hozni, de úgy tűnik túl jól sikerült, és erre ráment a házasságom is. Szerettem volna tudni, mire számítsak: vajon életem hátralévő részében minden második hétvégén szoknyában fogok bohóckodni, vagy egy idő után megint elpakolom ezeket a holmikat, és visszatérek az előző életemhez?  Ekkor feltették számomra a lehető legegyszerűbb és legkézenfekvőbb kérdést: ha szabadon választhatnék, nőként vagy férfiként kelnék fel másnap? Én meg csak néztem, hol a kókadozó fikuszra, hol a polcra, aztán elkezdtem sírni és végre kimondtam, hogy nőként. Két hónappal később, amikor már biztos voltam abban, hogy bele szeretnék vágni, visszamentem és kértem tőlük orvosi elérhetőségeket, aztán elkezdtem a nővé válásomat megszervezni.

Azóta is jársz transzneműeket segítő csoportba?

Nem, mert úgy vélem nem a transzneműségem határoz meg, ezért nem is ez alapján szeretnék emberekkel megismerkedni, hanem sokkal inkább az azonos értékek mentén. Segítségre szerencsére, jelenleg nincs szükségem, csak egy jó munkára és egy barátnőre.

Kinek volt a legnehezebb elmondani a transzneműségedet?

Amikor hazautaztam a szüleimhez, akkor úgy éreztem magam, mint egy családirtó, aki épp a tett helyszínére tart. Sajnáltam, hogy a döntésemmel a szeretteimnek fájdalmat kell okoznom, de közben az is éreztem, meg kell tennem. Olyan erőssé vált bennem a belső késztetés, hogy olyan lettem, mint egy megállíthatatlan hókotró, semmi és senki nem állhatott volna az utamba.

Hogyan reagáltak a szeretteid?

Anya pár hónappal később azt mondta, örül, hogy az anyai szeretet és a neveltetés küzdelmében az anyai szeretet került ki végül győztesen. Bevallása szerint ő maga sem volt biztos abban, hogy így lesz. Azt is elmesélte, hogy sejtette, mit fogok neki mondani, ahogy a szűk környezetemből mások sem feltétlen lepődtek meg a döntésemen.

Nem haragudtál rájuk, amiért soha nem tették szóvá a sejtéseiket?

Magyarországon az ilyen jellegű témák tabuk, a legtöbb családban nem beszélnek ezekről. Mi pedig egy átlagos, magyar család voltunk, szóval nincs miért másokra haragudnom.

DSC6294
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

A beszédedben arról is szó esett, hogy a felismerésed előtt súlyos depresszióval és öngyilkossági gondolatokkal küzdöttél. Ezek szerint sokáig az sem volt egyértelmű, hogy a gyermekkori felismerésed összeköthető a mély depresszióddal és a halálvágyaddal?

Pontosan. Sokáig nem láttam, nem értettem az összefüggést, vagy akkor még nem voltam kész szembesülni vele. Olyan kimondások előfordultak, hogy gyűlölök élni, hogy utálom az életem, hogy olyan vagyok mint egy édesvízi hal a sós vízben, és én sem értem, hogy miért. Ez olykor kijött belőlem párkapcsolati, baráti beszélgetésekben, de rendszerint nem találtuk rá a megoldást, így a végén mindig ott maradt a rohadt hús az asztalon. Mindeközben azt is gondoltam, hogy az elfojtás az élet része, olyan, mint az evés vagy az ivás, mindenki csinálja.

Miért volt számodra fontos a nyilvános felvállalás?

36 évesen valamilyen szintű társadalmi ismeretséggel nem is nagyon volt más út. De volt bennem egy belső dac is, ami abból fakadt, hogyha nem csináltam semmit rosszat, akkor miért kellene titkolóznom, úgy viselkedni, mintha valami szégyellnivaló dolgot tettem volna? A harmadik érvem pedig az volt, hogy kiállásommal ösztönözhetek másokat a minél hamarabbi szembenézésre. A korai felismeréssel ugyanis rengeteg fájdalmat meg lehet spórolni maguknak és a szeretteiknek.

Liberális környezetben éltél, mégis, transzneműséged megszűrte a barátaidat, ismerősi körödet. Ez meglepett?

Nagyon. Annak ellenére is, hogy tisztában vagyok a lehetséges okokkal, mint például azzal, hogy sokak számára úgy festek, mint egy olyan férfi, aki a női szexualitással játszik, ami egy megvetendő, perverz, nevetséges dolog a társadalmunkban. Azt is tudom, hogy egy ilyen felvállalás másokat is szembesít a saját elfojtásaikkal, a saját maguk által meghozott kompromisszumaikkal, megfelelési kényszereikkel. Érthető reakció, ha a saját magukban bizonytalan emberek szembenézés helyett inkább attól a személytől fordulunk el, aki emlékezteti őket minderre.

Berlinben élsz. Elfogadás terén érzékelsz különbséget Budapest és Berlin között?

Ha az a kérdés, hogy milyen bemenni a zöldségeshez, akkor nincs számottevő különbség. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek a mai napig aggályaim, ha elindulok valahová. Pár nappal ezelőtt Kisorosziba utaztam, és előtte nagyon tartottam attól, hogy azt mondják az ottaniak, “ácsi ez nem az a falu, ide ilyen fura alakok nem jöhetnek”. De pont az ellenkezője történt, például az egyik ott élő, régi ismerősöm annyival zárta le a dolgot, hogyha nekem így jobb, neki is mindegy, hogy Marcinak vagy Blankának szólít.

Mennyire meghatározó az LMBTQ embereknek, hogy elutasító vagy támogató a közeg, amiben élnek?

Az öngyilkosság aránya magas az LMBTQ emberek között, ezt az arányt pedig pozitív és negatív irányba is el tudja tolni, hogy milyen a normaszabó heteroszexuális többség, a szűk és tágabb értelembe vett közeg, amely körbe veszi az őket. Rózsa Milán, egykori barátom története erre sajnos kiváló példa. Amikor először vállalta fel nyilvánosan a homoszexualitását, az édesapja másnap megölte magát. Másfél évvel később Milán is öngyilkos lett. Nyilván közrejátszik a depresszió, az öngyilkossági hajlam örökölhetősége, de ha az édesapja úgy gondolta volna, hogy a fia felvállalása a környezete számára nem szégyen, pláne nem akkora, amiért véget kell vetni az életének, valószínűleg még mindketten élnének. Nagyon fontos, hogy a többségi társadalom megértse az ebbéli felelősségét. A homofóbia öl, és ahogy Milán édesapjának esete is mutatja, nemcsak melegeket.

Mernek tőled kérdezni az emberek?

Néha egész direkteket is, de mikor világossá vált számomra, hogy fel fogom vállalni a transzneműségemet, akkor az is tiszta volt, hogy ennek a csomagnak az is a része, hogy életem jelentős részében ugyanarra az öt kérdésre kell majd válaszolnom. Ebből az egyik az, hogy akarok- e végleges nemátalakító műtétet, amire rendszerint azt válaszolom, hogy ez csak arra tartozik, aki ágyba bújik velem.

Blogmustra