#VILÁGOM

Az indiai özvegyek is a gyermekházasságok áldozatai

2017. február 8., szerda 13:58

Filmklubot indított a MIGhelp Egyesület: ezentúl kéthetente különleges, ritkán látható, kulturálisan érzékeny témákat feszegető filmeket mutatnak majd be. Első alkalommal Női sorsok Indiából címmel vetítettek két dokumentumfilmet, mindkét alkotás a világ egyik leghatalmasabb országát feszítő óriási ellentétekre reflektált. Natalya Kadiryova Invisible Women - The Outcast Widows of India (Láthatatlan asszonyok - India számkivetett özvegyei) című filmje az özvegyen maradt nőkről szól, akiknek társadalmi megbecsülése a nullával egyenlő, és már az is fejlődésnek számít a helyzetükben, ha ma már legalább nem égetik el őket az elhunyt férjükkel együtt. A másik rövidfilm, Nishtha Jain Gulabi Gangje pedig egy olyan asszonyt és az általa létrehozott nőjogi civil szervezetet mutatta be, akik a nők védelmében fellépve alapvető emberi jogokért küzdenek: például az oktatáshoz, a munkához és a biztonságos élethez való jogért. És mindeközben önvédelemre is tanítják őket.

A két film mentén azonban most nemcsak a társadalmi számkivetettségben élő özvegyek sorsát járjuk körül, hanem tágabb értelemben az indiai nők jelenlegi helyzetét is, amely – a korábbi statisztikák és a legújabb Amnesty International jelentés szerint egyaránt – messze az egyik legrosszabb az egész világon. A gazdaságilag, regionálisan, kulturálisan és vallásilag is megosztott India egyes részein ugyanis a lánygyermekek számára már az is nagy szó, ha születésük után egyáltalán életben hagyják őket. Vagy ha egyáltalán megérik, hogy megszülethessenek.

"Amikor férjhez adtak, felfogtad egyáltalán, mi történik veled?" - kérdezi a riporter az Invisible Women: Outcast Widows in India című indiai dokumentumfilmben, ami a társadalom perifériáján tengődő özvegy nők sorsáról szól. Az idős, fehér száriba öltözött asszony egy, a hasonló sorsú özvegy nőknek fenntartott alapítvány által üzemeltetett otthonban él. 

"Kilenc éves voltam, csak annyit értettem, hogy körülöttem boldogok a családtagjaim" - válaszol az asszony, aki egy évvel az esküvője után elvesztette a férjét, és ezzel még kicsi lányként özveggyé, azaz jóformán nincstelenné és jogfosztottá vált. És aztán így élte le az egész életét

.

Indiában mintegy 40 millió megözvegyült nő él, közülük a legtöbben mélyszegénységben. Bár egyre több humanitárius szervezet igyekszik segíteni rajtuk, többségük ellátása megoldatlan marad, melynek legnagyobb elszenvedői az idősek, akiknek gyakran már az egészségügyi állapotuk is ápolást igényelne.Társadalmi kirekesztésük – mint oly sok más nőket érő jogsértés a patriarchális társadalomban – a hozzájuk kapcsolódó merev tradíciókon, ősi hiedelmeken alapszik. Az egyik legrégebbi hiedelem tartja életben az özvegyek köré épült hagyományt is: eszerint az özvegyasszony balszerencsét hoz, sőt, egyenesen a nő múltbéli bűnei felelősek a férj haláláért. Ezért régebben a nők az életükkel fizettek: országszerte élt ugyanis a Sati-rítus (rövidebb nevén: sati), az "önkéntes máglyahalál", amely során a nőket a férjük holttestével együtt elégették.

Sati: az ,,önkéntes" máglyahalál

A tradíció elnevezése Sati istennőre utal, aki a legenda szerint, amikor azt látta, hogy apja, Daksha megalázta férjét, Sivát azzal, hogy nem hívta meg egy ünnepségre, bánatában a tűzbe vetette magát.

A Sati a 10. és 19. század között volt gyakori Indiában, a feljegyzések szerint egyetlen évtized alatt több mint nyolcezer nő végeztek ki így. A máglyahalált úgy fogták fel, mint az elözvegyült asszony erkölcsi kötelességét, beteljesítése megbecsülést is jelentett a közösségben. A tradíció ellen nem nagyon lehetett szembeszállni.

Az európai gyarmattá vált területeken 1829-ben ugyan betiltották a sati gyakorlását, de a társadalomban mélyen gyökerező tradíciók miatt még a mai napig előfordul India elmaradottabb részein. Ez részben annak is köszönhető,hogy bár a törvény szemében bűncselekmény, addig a mélyen vallásosak számára még mindig dicső tettnek minősül. 

Nem igazán önkéntes máglyahalál

Bár a sati elvileg a nő önkéntes öngyilkosságát jelenti, egyes esetek dokumentációjából, szemtanúk beszámolójából világosan kiderült, hogy ez nem fedi a valóságot. A gyakorlatban a nők nem ritkán a család nyomására, vagy erőszak hatására "ugrottak" a tűzbe férjeik után. Ezt bizonyítja egy jól dokumentált máglyahalál 1987-ből, ami akkoriban óriási közfelháborodást keltett.  A 18 éves Roop Kanvar ugyanis nem éppen önálló döntésből égett halálra: a szemtanúk szerint egy fészerből rángatták elő saját családtagjai, majd a sógora gyújtotta meg alatta a máglyát. A rituálét, vagyis a lány rettenetes kínhalálát több ezren nézték végig, a falu pedig óriási bevételt profitált abból, hogy a rítus révén "tiszta anyává" vált halotthoz komoly zarándoklat-hullám indult. Emberek ezrei érkeztek a faluba, hogy adományaikkal leróják tiszteletüket a mártírhalált halt lány előtt.

A törvény tiltja, de azért nem nagyon

Az esetet nemcsak általános felháborodás, hanem komoly szigorítások is követték, és ma már életfogytiglani börtönbüntetésre és halálra is ítélhető az, aki máglyahalálra kényszerít egy nőt; akik pedig segédkeznek benne, végigkövetik, illetve dicsőíteni kezdik a halott asszonyt, egytől hét évig terjedő fegyházzal büntethetők. Ezek a szankciók azonban csak nagyon ritka esetekben sújtanak le az elkövetőkre és segédkezőkre: legtöbbször még ma is felmentik őket. És mivel a törvény sok esetben csak papíron fenyeget börtönbüntetéssel, nincs is különösebb visszatartó ereje: még a mai napig előfordulnak satik, főleg az elmaradottabb, hagyományőrző régiókban.

2006 májusában egy 35 éves nő ugrott a máglyára férje után a  Rari-Bujurg nevű faluban, ugyanez év augusztusában pedig egy 40 éves nő is hasonlóképpen halt meg. 2008 októberében egy 75 éves nő vetett véget így életének, miután 80 éves férje meghalt. Hogy közülük hányan voltak azok, akiknek ez tényleg a saját döntésük volt, azt már nehéz lenne megmondani. A segédkezők vagy elkövetők egyébként gyakran azzal magyarázzák tettüket, hogy a sati valójában kegyelem a feleségek számára, akiknek élete ezután már úgyis csak kitaszítottság lenne.

Pedig India egyik legrégebbi szent könyvei, a Védák tanítása szerint nem kellene ennek így lennie. Ezekben ugyanis az áll, hogy feleségről a férj halála után a legidősebb fiúgyermekének vagy sógorának kellene gondoskodnia. Ezzel szemben az özvegyeket a családtagok legtöbbször kiteszik az utcára, ahol pedig végzettség és szakma híján nincs más választásuk, mint özvegy-ashramokba költözni, vagy prostituáltaknak, kéregetőnek állni. De bárhogy is döntenek, mindenképp a társadalom perifériájára kerülnek.

Az Özvegyek Városa: az esély az új életre

A legtöbb özvegy jogfosztott sorsával együtt jár a mindennapi nélkülözés és sokszor a fizikai bántalmazás is, amelynek elkövetői nem ritkán a saját családtagjaik, gyerekeik. Erről mesél az egyik interjúalany is, akit a saját fia zavart el otthonról, míg egy másik asszony arról számol be, hogy sem ruhát, sem ételt nem kapott, így végül maga döntött úgy, hogy elvándorol az özvegyek városába.

Ezrek határoznak így és  zarándokolnak el Vrindavanba, az elűzött özvegyek városába, amelynek utcáin körülbelül 15-20 ezer férj nélkül maradt nő él.  Az egyik helyi humanitárius szervezet munkatársa elmagyarázza a filmben, hogy míg a férfiak akár négyszer-hatszor is házasodhatnak életük során, addig a legtöbb nő (bár a törvények már lehetővé tennék), a társadalmi beidegződések miatt nem mehet újra férjhez, ezzel pedig szinte lehetetlené válik számukra a felemelkedés.

Gyermekházasság, azaz így lesz valaki tízévesen özvegy

A nők, és különösen a megözvegyült nők tartós mélyszegénységének oka, hogy szigorú tradíciók szerint szocializálódtak, zömében iskolázatlanok, a háztartási munkán kívül máshoz nem értenek, így pedig már gyerekkorukban eldől, hogy soha nem lesz esélyük önálló pénzkeresőkké válni. A hagyományok szerint ráadásul az özvegyeknek le kell borotválniuk a hajukat, meg kell válniuk minden ékszerüktől, és fel kell ölteniük a gyász színét, a fehér szárit, amit aztán stigmaként viselnek magukon életük végéig.

Pont ezért a civil szervezetek közül egyre többen igyekeznek a szállás, étel és egészségügyi ellátás mellett oktatást is biztosítani az itt élő özvegyeknek, akik sokan még életerős, fiatal lányok. Az özvegyasszonyok ugyanis többnyire a gyermekházasság tradíciójának is áldozatai.

Ez a mai napig gyakori Indiában (függetlenül attól, hogy a törvények elméletileg már tiltják a 18 év alatti lányok kiházasítását), és mivel ennek következtében igen nagy a korkülönbség a férj és feleség közt, sokan már egészen fiatalon özvegyként végzik. Az indiai dokumentumfilmben is van ilyen megszólaló: ő mindössze kilenc volt, amikor férjhez adták, és épphogy betöltötte a tízet, amikor a férje meghalt.

 A gyermekházasság világszerte probléma

Az az UNICEF legújabb becslései aggasztóak: világszerte körülbelül 400 millió nő ment gyerekként férjhez. Ez azt jelenti, hogy a nők 40 százaléka házasodott meg 18 éves kora előtt, és bár az SOWC 2016 adatai szerint a gyermekházasságok száma csökkent, még mindig évente 15 millió lányt adnak férjhez 18 éves kora előtt.

A filmben feltűnik egy 18 éves lány is, aki szintén a régi hagyományokat követve, szinte gyerekként, 14 éves korában házasodott. Egyetlen szerencséje, hogy a férje családja nem kívánta neki az özvegyek klasszikus sorsát: eltekintettek attól, hogy fehér szárit kelljen öltenie. A lány mégis önként jelentkezett az özvegyek ashramjába, hiszen egyedül itt kaphat lehetőséget arra, hogy új életet kezdhessen, iskolába járhasson, szakmát tanulhasson, azaz hogy a kitörjön a hagyományos indiai női szerepből.

Ez a legtöbb, gyermekként házasságba kényszerített lánynak nem adatik meg

A korai kiházasítás ugyanis kéz a kézben jár az alul iskolázottsággal és kiszolgáltatottsággal: jellemző, hogy a gyerekfeleségeket jogaiktól megfosztott házi rabszolgaként tartják, és gyakran lesznek erőszak, nem ritkán pedig gyilkosság áldozatai. Indiában javarészt ezekből a nagyon fiatal arákból termelődnek ki azok a fehér száriban járó, nincstelen asszonyok, akik magukról nem tudnak gondoskodni, másokat pedig nem érdekel a sorsuk. 

De ők legalább élnek, nem úgy, mint az a sok millió lánygyermek, akik még születésük előtt, vagy utána meghaltak. Mert bár a törvény tiltja a csecsemőgyilkosságot, India elmaradottabb vidéki régióiban ez még mindig gyakori jelenség. Ennek főleg gazdasági okai vannak: a lánygyermekek értéktelenebbnek számítanak, mint a fiúk, hiszen kevésbé lehet őket fizikai munkára fogni, és mivel általában csak a háztartási feladatokhoz értenek, így egyéb munkával sem tudnak pénzt keresni. Ráadásul a család számára nagyon sokba kerül a kiházasításuk, ugyanis  rendkívül magas hozományt kell fizetniük a vőlegény családjának, és még az esküvő költségét is az ara famíliájának kell állnia.

Ez pedig a legtöbb szegény család számára óriási terhet jelent (egy felmérés szerint a hitelek 80 százalékát emiatt veszik fel), ami szélsőséges esetekben akár a menyasszony életébe is kerülhet. A családtagok ugyanis sokszor szabályosan öngyilkosságba hajszolják azokat a lányokat, akiket hozomány híján nem tudnak kiházasítani, de olyan is előfordul nem egyszer, hogy a saját elégedetlenkedő férjük végez velük. És mindez a mai napig megtörténhet, annak ellenére, hogy a hozomány szabályát 1961-ben eltörölték.

Hogy Indiában a törvény szavát miként írja felül a hagyomány, bizonyítja az a hirdetés is, ami 1980-ban a lány magzatok abortálását hirdette: "Inkább most fizess 3000 rúpiát, mert ha a lányod majd férjhez megy, 300.000-et kell!" - lehetett olvasni a Delhi Time-ban. A felhívás egyértelműen a hozomány költségeire utalt, ami már ekkoriban sem volt legális, de a gyakorlatban a mai napig dönthet életről és halálról. Mert bár a nemi alapú abortuszokat is betiltották, a statisztikák azt mutatják, hogy a nem kívánt lánygyermekek így sem élik túl a születésüket: saját szüleik végeznek velük.

Erről a jelenségről egyébként szintén készült már dokumentumfilm It's a Girl címmel, ami a két óriás, India és Kína közös problémájának, a nők arányának drasztikus csökkenésének okait vizsgálja, és egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy a mai napig jóformán következmények nélkül lehet ezekben az országokban megszabadulni a leánymagzatoktól.

Indiában először 1990-ben kaptak észhez, amikor a népszámlálási adatok kimutatták, hogy a nemi arányok között egyre markánsabb egyenlőtlenség van kialakulóban: ekkor már 25 millióval több volt a férfi, mint a nő. A törvényalkotók erre válaszul betiltották azokat az ultrahangos vizsgálatokat, amelyek megállapították a magzatok nemét. De ez nem igazán hozott nagy változást, az elmaradottabb régiókban ugyanis továbbra is megszabadultak a lány magzatoktól.

Csak nem a terhesség alatt, hanem a szülés után

A szülők egyszerűen megölték a nem kívánt lánygyermekeket, tovább csökkentve ezzel a női nem arányát. Az állam a csecsemőgyilkosságokra való válaszul egy újabb, nem túl hatékony lépéssel próbálkozott: ahelyett, hogy szigorúan szankcionálta volna az eseteket, inkább arra próbálta ösztönözni a lakosságot, hogy a kislányaik megölése helyett inkább adják árvaházba őket. Így ők minden felelősség alól mentesülnek, a gyerekek pedig életben maradnak.

Bár valamelyest csökkent a tendencia, még mindig történnek gyermekgyilkosságok Indiában. A nemi alapú illegális abortusz is továbbra is létezik, ahogy a magzat nemét meghatározó, szintén törvényileg tiltott ultrahangvizsgálatok is. Pedig a lánygyermekek elpusztítása már így is óriási demográfiai változásokat okozott az országban, a becslések szerint Indiában 2020-ra 28 millióval több lesz a nősülésre váró férfi, mint a házasságra váró nő. 

A nemi arányok ilyen fokú egyenlőtlensége messzire vezet és korántsem jó irányba: már most számos negatív tendenciát indított el, ilyen például lánykereskedelem, valamint a nőket érő egyre gyakoribb, gyakran halállal végződő csoportos nemi erőszakok. És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, a nemi egyensúlyok ilyen mértékű elbillenése további társadalmi és kulturális fenyegetettséget jelent.

És az is biztos, hogy ennek az egyik fő elszenvedői az indiai nők lesznek

Pontosabban már azok. 2006 és 2011 között negyedével nőtt a nőket ért nemi erőszakok száma, és az sem véletlen, hogy 2012-ben India a G20 listája szerint (amelyben aszerint rangsorolták az országokat, hogy azok a nők számára mennyire veszélyes helyek), az első, míg a The New Economy 2014-es összesítésében a negyedik helyre került. Utóbbinál az is írják, hogy a kutatók becslései szerint az elmúlt három évtizedben összesen 50.000.000 olyan eset történhetett, amely során magzatelhajtás vagy csecsemőgyilkosság történt.

Nem meglepő, hogy India a ranglistán ilyen lesújtó helyen szerepel, a világsajtó évek óta rendre be tud számolni egy-egy Indiában történt brutális erőszak-cselekedetről, amelyeknek rendszerint nők az áldozatai. Emlékezzünk csak a 2012-es esetre amikor egy 23 éves lányt csoportosan megerőszakoltak majd utána meg is öltek. Akkor ezrek vonultak az utcára, követelve a szigorúbb törvényeket és a jobb igazságszolgáltatást. De azóta is sorra érkeznek az ehhez hasonló rémhírek, az ENSZ pedig felszólította Indiát, hogy garantálja a nők biztonságát. Ám az újabbnál újabb csoportos nem erőszakok, a nőket ért mindennapi atrocitások és az Amnesty International legfrissebb jelentésének adatai azt igazolják, hogy érdembeli javulás nem történt.

Az Amnesty szerint 2014-ben összesen 322.000 nők ellen elkövetett bűncselekményt regisztráltak, ezek közül 37.000 esetben nemi erőszakról szóltak a feljelentések. Ez a szám azonban korántsem fedi a valóságot, ugyanis a jelentés arra is kitér, hogy a társadalmi megbélyegzéstől való félelem és a hatóságok áldozathibáztató attitűdje miatt a látencia a mai napig nagyon magas, ha nemi erőszakról van szó. Az összefoglalóból az is kiderül, hogy a bejelentett esetek 86 százalékában az áldozat ismerte a feltételezett elkövetőt. A 2014-ben bejelentett esetek közül pedig 123.000  ügyben az áldozat férje, vagy valamilyen férfirokona volt a tettes.

Rózsaszín száris szuperhősnők

A változáshoz szükség van a nők fellépésére is, ez pedig a női civilmozgalmaknak köszönhetően már el is kezdődött, Ők azok a szervezetek, akik javarészt nők jogaiért, védelméért, a szigorúbb törvényekért küzdenek, és amelyek évről évre egyre többen vannak India szerte. Egy ilyen női szerveződésről a Gulagi Gangről szólt a vetítés második dokumentumfilmje, amelynek ma már több mint négyszázezer tagja van. A csatlakozók mindaz ellen küzdenek, amiket eddig felsoroltunk, mindemellett a nőket önvédelmi módszerekre oktatják, segítenek a saját jogaik érvényesítésében, munkához juttatják a peremen élőket, iskolát működtetnek és sokszor ott is fellépnek, ahol a hivatalos szervek a kisujjukat sem mozdítják. 

A film főszereplője és egyben a Gulabi Gang alapítója India legszegényebb régiójából, Uttar Pradesh-ból származik. Sampat Pal Devi itt született, és a helyi női sorsokhoz hasonlóan 12 évesen már feleség, 20 évesen pedig öt gyerek anyja volt. Mivel alacsony kasztbeli családba született, ráadásul lányként, esélye sem volt a tanulásra, de végül önszorgalomból megtanult írni és olvasni.

16 évesen már hallatta a hangját: észrevette ugyanis, hogy a szomszéd férfi rendszeresen veri a feleségét. Elmondása szerint először megpróbált beszélni az erőszakos férjjel, de mivel ez nem hatott, szövetkezett néhány másik nővel és közös erővel megverték a bántalmazó férfit. 2006-ban alapította meg aztán a Gulabi Ganget, vagyis „Pink Bandát”, amelynek elnevezése a rózsaszín egyenruhájukra utal. A tagok többségét a társadalom legalsó rétegéhez tartozó dalit nők teszik ki, más néven az érinthetetlenek, akik a kasztrendszeren kívül rekedtek, és bár számos törvény védi őket, származásuk – főleg India hagyománykövető részein – mégis a mai napig determinálja jövőjüket. 

Ma már saját iskolájuk is van, melyben főleg az alacsony kasztokból származó (főleg lány-) gyerekek tanulhatnak, akik a Gulabi Gang segítsége nélkül nem juthatnának oktatáshoz. A korai férjhez adás ellen pedig úgy küzdenek, hogy a lányokat varrni és kosarat fonni tanítják, hogy később önálló keresethez juthassanak. A képlet egyszerű: ha a lánygyerekek is pénzkeresővé válnak, a szülők számára sem lesz annyira égető, hogy minél hamarabb kiházasítsák a "gazdaságilag nem kifizetődő" lánygyerekeket. 

Legalább ilyen fontos azonban az is, hogy a lányokat önvédelmi szándékkal közelharcra és botvívásra is tanítják, hogy fizikailag se legyenek többé kiszolgáltatva az erőszaknak. A Gulabi Gang nőinek nemcsak a rózsaszín szári, de a bot is a közös ismertetőjele.

A Gulabi Gang mozgalmának és törekvéseinek támogatottságát és elfogadottságának növekedését mutatja, hogy a dokumentumfilm óta már egész estés mozifilm is készült alapítójáról és a Gang születéséről, főszerepben a bollywoodi mozik két nagy sztárjával. A hosszabb távú céljuk viszont, mint sok más női szervezetnek, hogy formálják a nők szerepéről kialakult hagyományos indiai közgondolkozást.

Ez egyelőre sziszifuszi munkának tűnik

Főleg egy olyan részeken, ahol a vének tanácsa helyi törvényeket hozhat. Ezek a nem választott falusi tanácsok, a khap panchayatok elég elterjedtek India egyes tartományaiban, többségükben az uralkodó kasztokba tartozó idősebb férfiakból állnak. Ők azok, akik előírják a társadalmi viselkedés szabályait a faluban, rendszerint diszkriminálva a nőket és az alacsonyabb kasztba tartozókat, és jellemző tevékenységükre az is, hogy a nőkre gyakran szexuálisan erőszakos büntetéseket mérnek ki.

Mint ahogy azt tették Uttar Pradesh tartományban, Baghpatban. Itt a csak férfiakból álló falusi tanács elrendelte, hogy egy dalit (alacsony kasztú) nőt és tinédzser húgát erőszakolják meg és meztelenül vonultassák fel. A nők bűne annyi volt, hogy bátyjuk megszökött egy jat családból (uralkodó kasztból) származó férjezett asszonnyal. Büntetésként kifosztották a házukat, majd a nőket többen megerőszakolták. A nővérek és családjuk Delphibe menekültek.

És bár  2011-ben az Arumugam Servai kontra Tamil Nadu Állam ügyben az indiai legfelsőbb bíróság kimondta, hogy az ilyen vének tanácsa-jellegű testületek határozatai törvénytelenek, ennek ellenére néhány államban még mindig működnek, az általuk irányított közösség pedig végre is hajtja utasításaikat.

Nem véletlenül írtuk a Gulagi Gang nőtagjairól, hogy ők Indiában amolyan szuperhősnők, hiszen a kiállásukkal szembemennek a patriarchátussal, akik nem ritkán megfenyegetik, esetleg meg is támadják őket, jelezve, hogy jobban teszik, ha engedelmes feleségként, lányként, húgként, nővérként viselkednek. Az Amnesty International jelentése szerint az aktivisták, ügyvédek és újságírók sincsenek mindig biztonságban.

Márciusban például Bastarban, Chhattisgarhban, India egyik legnagyobb tartományában egyre több és súlyosabb támadással próbálták munkájuktól elrettenteni az ottani jogvédőket. Malin Subramaniam házát, aki több cikket is írt a régióban történő jogsértésekről, kövekkel dobálták meg, és a kocsija szélvédőjét is betörték. A nő végül biztonságukat féltve, családjával együtt elhagyta Bastart. Hasonló a története Isha Khandelwalnak és Shalini Gerának, akik a Jagdalpur Legal Aid Group (JagLAG) nevű szervezet munkatársai: ők szintén arra kényszerültek, hogy elhagyják a várost. Chhanttisgarh rendőrsége pedig a sorozatos és nyilvánvaló támadások ellenére sem nyújtott kellő biztonságot a jogvédők számára, a folyamatos kérések ellenére sem lépett fel határozottan a jogvédők megvédésére. Volt olyan magas rangú rendőr, aki megkérdőjelezte egy másik áldozat, Soni Sori történetének hitelességét (akinek az arcába, valamilyen ismeretlen eredetű, maró, fekete port szórtak) hitelességét például megkérdőjelezte. Ez pedig sajnos elég jellegzetes hozzáállás, és még ha indul is nyomozás, az nem feltétlenül pártatlanul és igazságosan folyik.

Nem hiába mondják tehát, hogy India az ellentmondások helye

Míg nap mint nap turisták ezrei látogatják szájtátva az ország kulturális és természeti örökségeit, a nagyvárosokban pedig független, modern életet élnek a (főleg) középosztálybeli nők, addig vidéken, az elzártabb kis településeken, az ország szegényebb, északi részein a nők helyzete (ahogy a kasztrendszer alján lévők sorsa is) a végletekig determinált, és lehetőségek híján, segítség nélkül csak nagyon nehezen tudnak a hagyományok által rájuk osztott szerepükből kimozdulni.

Ha az Amnesty legújabb jelentését nézzük, akkor kétségtelenül nagyon nyomasztó képet kapunk arról, hogy milyen is az indiai nők a helyzete. De azt is fontos szem előtt tartani, hogy mindez a szélsőséges szegénységben, a kultúrában, a vallásban és az oktatás hiányában gyökerezik, amelyeknek változásához időre van szükség.  És bár európai mérce szerint nem elégséges, de egyre több olyan törvényi szabályozás születik annak érdekében, hogy egyenlő jogokat teremtsenek a nők számára is.

Viszont a globalizáció és az egyre szélesebb rétegekhez eljuttatott oktatás – még ha nem is látványosan, de–  elkezdte kifejteni hatását. Egyre inkább kialakulóban van egy új, tanult, modern, gazdaságilag stabil középosztály, amelyben alapvetően óriási erő rejlik, és képes lehet nagyobb társadalmi változások elérésére is. Másrészt, ahogy az Invisible Women című dokumentumfilmben is elhangzik, az emberi jogokat sértő, vagy épp semmibe vevő tradíciók lassú pusztulása már elkezdődött. Ellenük pedig a legfőbb és leghatékonyabb fegyver a mindenki számára elérhető oktatás: és az erre való törekvések egyre erősödnek Indiában.

Hogy némi jóval is szolgáljunk zárszóként, és a kétarcú India szebb arcából is mutassunk valamit: decemberben a kormány a parlament elé terjesztette azt a törvénymódosítási javaslatot, amelyben szorgalmazzák, hogy a házasságon belüli nemi erőszak legyen a büntető törvénykönyv része. És friss hír például az is, hogy az Air India 2017. január 18-tól külön ülőhelyeket tart fenn a nők számára a belföldi járatain: ezeket azok az egyedül utazó nők igényelhetik, akik nem akarnak férfi mellé ülni és molesztálás elszenvedői lenni. Természetesen az lenne az ideális, ha a férfiak egyszerűen békén hagynák a női utastársaikat, de ez már egy jóval hosszabb  és bonyolultabb társadalmi folyamat eredménye lesz.

Az integrációt segítik

A Migráns Segítség Magyarország Egyesület (röviden MIGhelp) a Magyarországon élő menekültek és bevándorlók beilleszkedését segíti. Minden egyes programjuk arra irányul, hogy a hazánkban élő külföldiek minél hamarabb komfortosan érezzék magukat új környezetükben, amely sokuk számára igazi kultúrsokk. Fő tevékenységük, hogy különböző tanfolyamokat, képzéseket nyújtanak az itt élő bevándorlók és menekültek számára, akiknek szükség esetén az Egyesület segítséget, tanácsot, támogató közeget is biztosít. Kulturális programjaik mindenki számára látogathatók, ahogy újonnan induló filmklubjuk is, amely leginkább a MIGhelppel kapcsolatba lépő, itt élő nációk kultúrájának bemutatására irányul.

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

STÍLER 6 ruhadarab, ami tiltólistás az irodában

Minden munkahelynek más dress code-ja van, és általában rugalmasak a határok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármit felvehetünk. Legalábbis akkor nem, ha szeretnénk karriert építeni.

SZEMPONT 10 dolog, amiért óvatosan a népmesékkel

Elérkezett az ideje kimondani, hogy a népmesék már nem alkalmasak, vagy önmagukban nem alkalmasak arra, hogy pozitív, adaptív világképet közvetítsenek.

ESKÜVŐ Így néz ki egy 1,7 MILLIÁRD forintos esküvő

Egymillió fehér virág, többméter magas esküvői torta, a márványpadlóba arannyal gravírozott monogram.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta