Indiántánctól a pisiesőig: ilyen a hiteles Aerosmith-fesztiválhangulat

Zanza!

Sokak álma vált valóra a Download Festival záró estéjén, amikor a bostoni zenekar síri csendben a színpadra vonult. Még azok a rockerek is piszkosul jól érezték magukat, akik Steven Tylert egyszerű Mick Jagger-kópiának tekintik. Előítéletek ide vagy oda, azt azért bárki elismerheti: Tyler minden idők egyik legkarizmatikusabb rockénekese; most pedig bebizonyította, hogy az Aerosmith maga a minden flanc nélküli dög, a vadság és a kortalanság.

450673522
Fotó: Ollie Millington / Europress / Getty

Örök fiatalok

Na jó, a hófehér öltöny, a fényes-feszülős nacik már régóta alapelemei a zenekar ruhatárának, az indiántollak pedig a frontember cheerokee gyökereit jelképezik, de ez minden, a zenekar nagyobb hangsúlyt fektet a karcos hangzásvilágra, mint a színpadi látványra. A bő másfél órás koncert a Train Kept Rolling című feldolgozással indult, amit az olyan slágerek követtek, mint az Eat the Rich, a Love in an Elevator, a Jaded vagy a Cryin' – természetesen Tyler elmaradhatatlan szájharmonika-szólójával. “Örülünk, hogy négy év után újra itt lehetünk. Legyen most is egy őrülten jó éjszakánk!” - szólt a mikrofonba a harcsaszájú, újabban Jack Sparrow-szakállal hódító Tyler, aki ezúttal otthon hagyta a John Lennon-napszemcsit, viszont végig flörtölt, grimaszolt és rengeteget szaladgált fel-alá a küzdőtér közepéig benyúló futóhídon.

A négy évvel korábbi repertoárt kicsit megbabrálták, a sorrendet átírták (többek közt belecsempészték a Janie's Got a Gun-t és az én örök kedvencemet, a Dude Looks Like a Lady-t is). Úgy fest, a meg nem szűnő libabőr és az örök fiatalság receptje egy és ugyanaz az Aerosmithnél: vaskos akkordjáték, blúzos beütésű, lüktető ritmusalap, éles, vágtázó gitárszólók kiegészülve egy extravagáns énekhanggal és szókimondó szövegekkel.

Steven Tyler és Joe Perry több mint negyven éve tartó se veled-se nélküled viszonyából semmit nem érzékelni az élő show alatt. Annál inkább munkál a kémia a színpadon, mintha ez az öt zenész egymásnak lett volna teremtve. Az pedig, hogy a frontember 66 évesen, megannyi betegségből (Hepatitis C, hangszálproblémák, drogfüggőség, Morton-féle neuróma) és sérülésből felépülve még mindig fiatalokat megszégyenítő lendülettel, apait-anyait beleadva kápráztatja el a rajongóit, azt sugallja, ezt az érzést és közeget még a rock legnagyobb nevei számára sem pótolhatja semmi más.

Fotó: Neil Lupin / Europress / Getty
Fotó: Neil Lupin / Europress / GettyFotó: Neil Lupin / Europress / Getty

Elegánsan megőrülni

Élvezet volt a nagy dübörgésben elkalandozni, a rajongók reakcióiban, viselkedésében is gyönyörködni. Örömmel konstatáltam, hogy a délutáni koncertek alatt még pizsamában lézengő, helyüket nem találó, éhséggel és másnapossággal küszködő fesztiválozók a hétvége csúcspontját jelentő Aerosmith koncertre kijózanodtak, kiöltözve, tombolásra készen érkeztek. Ki is járt a bandának a tisztelet. A koncert íve is azt sugallta, kezdjünk visszafogottan és fokozatosan őrüljünk meg, a tervhez pedig mindkét fél tartotta magát. A Walk This Way-t, a Sweet Emotion-t és az Armageddonból jól ismert romantikus I Don't Want to Miss című slágert a többezres tömeg hol Tyler mozgását imitálva, hol karöltve, kórusban zúgta és üvöltötte végig. Az előadásra a záródalok tették fel a pontot: Tyler elfoglalta helyét a gyönyörű Steinway zongorája előtt, és felcsendült a Dream On, amelynek a szövegét és dallamát még az is kívülről fújja, aki világéletében kerülte az Aerosmith munkásságát: “Sing with me, sing for the years, sing for the laughter, sing for the tears...”

Őszinte és durván megnyerő

De egy Aerosmith koncertnek mégiscsak valami pörgős számmal kell zárulnia. A szigorú koncertszervezők köszönetnyilvánítással jelezték a zenekarnak(és a közönségnek), hogy takarodó van, fél 12 elmúlt, a koncertnek vége. De Steven Tyler nem lett volna Steven Tyler, ha erre tényleg le is vonul a színpadról: “Bassza meg a takarodó! Nyomjunk még egyet!” adta ki az ukázt, és a tömeg együtt skandált vele. Jött a Mama Kin, amit a nézőtérről orgazmikus üdvrivalgás fogadott. A banda debütáló lemezén megjelent, első profán tartalmú szerzemény (ami a '70-es években igen merésznek számított) most az est himnuszává vált, hisz négy évtizede hűen tükrözi az Aerosmith világát: bohém élet, lázadás, vadság, szabadságvágy, szexuálisan túlfűtött szövegek. “Nem vagyunk angyalok és minden hibánkat őszintén felvállaljuk. Amikor olyat hallok, hogy Steven Tyler a hard rock keresztapja, komolyan eltűnődöm, miért mondanak ilyet az emberek, hiszen én is csak egy seggfej vagyok a sok közül” - vallja a frontember.

Fotó: Neil Lupin / Europress / Getty
Fotó: Neil Lupin / Europress / GettyFotó: Neil Lupin / Europress / Getty

Mindig is szerettem a dalaikat, de soha nem rajongtam értük őrült módon. Most, hogy végre élőben is láthattam az együttest, azt kívánom, bárcsak visszarepülhetnék negyven évet az időben, hogy végigélhessem és jobban érthessem azt a kort, amiben az amerikai Rolling Stones ilyen nagyra nőtt. Napos időt jósoltak a fesztivál idejére, ehhez képest fázós, borús, esős hétvége volt. Az Aerosmith koncert alatt elvonultak ugyan a felhők, mi mégsem maradtunk szárazon. Vizelettel teli poharak repültek a magasba, de még egy felfújható péniszalakú párna is körbejárt a tömegben. Veszettül hangos és mocskos hard rock bulival zárult a Download Festival.  

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Blogmustra