Olyan, mint egy Bounty-reklám - tíz hónap Ázsiában, 1. rész

Zanza!

Csak vettünk egy repülőjegyet Delhibe, mert az volt a legolcsóbb - így indult a tíz hónapos kaland. Sokan álmodoznak arról, hogy ismeretlen kontinenseken utazgassanak keresztbe-kasul, de kevesebben vannak, akik tényleg bele is vágnak. Krasznai Luca és Vértes Janó, a Mindjárt ott vagyunk nevű blog szerzői 10 hónapig járták Ázsiát: Isztambulból indultak, Pekingből jöttek haza, közte pedig nyolc másik országban utaztak hátizsákkal, buszon, pónin, motoron. Pár napja leültünk beszélgetni az élményeikről.
Fotó: Kováts Dániel
Fotó: Kováts Dániel

Korábban utaztatok már ilyen hosszú ideig, akár külön vagy együtt?

Krasznai Luca: Nem, előtte tanultunk. Amikor befejeztük az egyetemet, egy évig dolgoztunk, akkor gyűlt össze annyi pénz, hogy el tudjunk indulni egy ilyen útra.

Mennyi ideig tartott előkészíteni az utat?

Vértes Janó: Csak vettünk egy repülőjegyet Delhibe, mert az volt a legolcsóbb, de semmit nem terveztünk előre.

Azt sem tudtátok, milyen országokba fogtok menni, ad hoc módon csináltátok az egészet?

K.L.: Tulajdonképpen igen. Beszélgettünk más emberekkel, akikkel ott találkoztunk, és egyrészt az ő tanácsaik alapján alakult az útvonal, másrészt olvastunk útikönyveket közben.

Azt sem találtátok ki, hogy mennyi ideig fogtok utazni?

V.J.: Kb. egy évet akartunk, vagy ameddig kitart a pénzünk.

K.L.: És ameddig van kedvünk. Mindenki, aki már volt ilyen úton – mert persze beszélgettünk emberekkel előtte -, azt tanácsolta, hogy ne tervezzünk túl, mert közben úgyis változni fog. Nincs feltétlenül értelme annak, hogy előre megvedd a repülőjegyeket: lehet, hogy kicsit olcsóbb, de sokkal jobban bekorlátoz. Ez így szabadabb volt, tényleg mindig oda mentünk, ahova a kedvünk tartotta, maradtunk, ameddig akartunk – nem tudhattuk előre, hogy az a hely mennyire fog tetszeni.

V.J.: Szerintem nekünk még repülőjegyünk sem volt két hétnél korábban sehova. Kivéve a hazautat. Emiatt a vége sietősebb is volt, mert tudtuk, még mit szeretnénk addig végigjárni.

K.L.: Indonéziában voltunk, amikor megvettük a repülőjegyet két hónappal későbbre, Pekingből. Úgy gondoltuk, hogy szárazföldön fogunk eljutni Malajziától egészen Pekingig, akkor nyilván egy kicsit sietni kellett, megválogatni, hol állunk meg. De az elején, amikor Indiában elkezdtük, nagyon ráérősen csináltuk az egészet. Tíz országból, amiben jártunk, négy és fél hónap India volt, a többi kilencre jutott öt és fél. Az elején még elég lassúak, kényelmesek voltunk.

Azt egy, a tiétekhez hasonló blogon olvastam, hogy miután végigcsinálsz egy ilyen utat és hazajössz, csak arra tudsz gondolni, hogy mikor és hogyan lehetne megint ennyi időre elutazni.

V.J.: Hát igen. Elindulni a legnehezebb, aztán minden jön magától. És megéri, úgyhogy mennénk még. Csak nyilván kellene most karriert is építeni, jutni valamire. Felmerült, hogy csak gyűjtünk pénzt valahol, egy másik európai országban, de akkor két év múlva is pont ugyanott lennénk, mint most. Ez nem biztos, hogy jó. De vannak még terveink, egyrészt visszamennénk a legjobb helyekre, amiket láttunk. Szeretnénk menni Afrikába is, Dél-Amerikába, meg Észak-Amerikába lakókocsis útra.

K.L.: De lehet, hogy ez csak nyugdíjas korunkban fog megvalósulni. Most dolgozni kéne egy ideig.

V.J.: Mondjuk két-három évet... vagy ahogy alakul.

Mik voltak a kedvenc helyeitek?

V.J.: Többnyire, ahol természetben voltunk. A városokat sehol nem élveztük annyira, mint például az igazán különleges hegyvidéket. Nekem a legjobb élmény, de azt hiszem, nagyjából egyetértünk, a Himalája három oldala volt. Voltunk ott Indiából, Nepálból és Kínából, és mindegyik teljesen más. Nepálban nagy erdők között kirándultunk, Indiában teljesen kopár, semmi eső nem esik soha és holdbéli a táj, csak sárga hegyek, Kínában pedig füves dombok, amíg a szem ellát. És a hegyekben mindenhol nagyon kedvesek az emberek, más a hangulat a kis falvakban.

Eleve kerestük azokat a helyeket, ahol kevesebb a turista, mert egész Ázsia tele van hátizsákosokkal. Mondjuk magyarokkal egyáltalán nem találkoztunk, de egyébként francia meg izraeli a legtöbb. De mindenfélék és sokan vannak. És mindenki azt mondja, igen, igen, nagyon jó hely, de húsz éve volt igazán jó.

Ami pedig a hegyen kívül a legjobb volt, az az Andamán-szigetek. Annál úgy éreztük, hogy ez az, amire mi is mondhatjuk húsz év múlva, hogy akkor volt jó, amikor mi voltunk. Ott voltunk egy olyan szigeten, a szigetcsoport egyik legkiesőbb részén, ahol két hét alatt összesen három turistával találkoztunk. Ott nincs is igazán szálloda, se étterem, csak a piacon tudsz enni a helyiekkel.

K.L.: Egy lerobbant kis hotelszerűség van, ahol szobát lehet kivenni. Szóval nem igazán összkomfortos, viszont a hely gyönyörű.

V.J.: Egy Bounty-reklám az egész környezet. Mindenféle pálmák, kókuszok és nem jön senki szembe a strandon, csak tehenek. Ráadásul lehetett ott szörfözni is, és általában, ahol szörfözni lehet, ott tömeg van, de itt nem volt senki. Óriásteknősök jöttek fel a vízből, az volt az egyetlen társaság. Oda visszamennénk.

Amikor utaztatok vagy a hegyekben kirándultatok, ketten mentetek, vagy összeverődtetek más turistákkal?

K.L.: Volt így is, úgy is. Nepálban, az Annapurnán, ahol azért rendesen ki vannak jelölve a túraútvonalak, három-négy óránként van egy falu, tehát nem igazán lehet eltévedni, ott kettesben kirándultunk. De a legelső kirándulásunkon Kasmírban egyáltalán nem voltak ilyen lehetőségek, úgyhogy pónikkal vittük a cuccot és nyilván kellett hozzájuk vezető is.

V.J.: De az egy bénaság volt az elején.

Miért?

V.J.: Mert mindig megpróbálnak meggyőzni ilyen package-ekről. Egész Indiában jellemző, bárhova akarsz menni, akkor kitalálják, hogy neked sokkal jobb lesz, ha befizetsz előre szállásra, programokra. És minél több mindenről meg akarnak győzni. A legelején egyből beleszaladtunk ebbe, Delhiben elég sokkoló volt, amikor megérkeztünk. Eleve az idő, 45°C, elképesztő eső meg pára, és nagyon gusztustalannak tűnt.

Ezt rögtön kiszúrta valaki és becsábított egy turistairodába - de ilyenből van százféle, mindegyikre ki van írva, hogy állami, persze valójában nem -, mindenesetre sikerült meggyőzni minket, hogy egy órán belül indul egy repülő Kasmírba, ami a legjobb hely a földön, menjünk oda. Végül befizettünk négy napot, az is meglepően olcsónak tűnt. De az volt az utolsó, hogy ilyenre vállalkoztunk, mert rögtön kiderült, hogy sokkal jobb, ha mindent magunknak intézünk. Később találkoztunk olyan amerikai lánnyal, aki 25 napra fizetett be, és a felénél ki akart szállni, de nem sikerült neki. Egész Indiában mindig küzdeni kell a fél-átverések ellen, soha nem hagynak békén.

Viszont utána a második túránkon nem így utaztunk együtt emberekkel. Busszal mentünk volna két város között, csak egy óriási szikla eltorlaszolta az utat napok óta. Amikor odaértünk, azt mondták, hogy már mindjárt eltakarítják, volt, aki már két napja ott várt. Volt idő megismerkedni a buszon a többiekkel. Ott javasolta egy francia srác, aki semmi mást nem csinál, csak 30 éve utazik, hogy tud egy nagyon jó túrát, menjünk vele.

Végül öten elindultunk, jött még egy amerikai lány, aki kicsit ilyen önismereti túrán volt, meg egy olasz, aki tengerparton született, és soha nem volt még a hegyekben. Nagyon magabiztos volt a francia srác, azt mondta, három-négy nap alatt megtesszük az utat, és mindig lesz útközben ház, ahol alszunk, mert nem vittünk sátrat. Volt is ház, első nap nagyjából rendben volt. Aztán találkoztunk túrázókkal, akiknél volt trekking guide, amiben benne volt, hogy ez Ladakh legnehezebb túrája, és soha ne menj kísérő meg szamár nélkül, és csak tapasztalt túrázóknak. De akkor már úton voltunk.

Végül is sikerült, de elképesztően fárasztó volt, mindenki rosszul lett. 3500 méterről kellett eljutni 4500-re, de volt közte egy 5000 méteres hágó és semmi nem volt a két ház között, muszáj volt végigmenni. Az 5000 méteres hágón átmenni ilyen nagy táskákkal, talán én bírtam a legrosszabbul. Lépésenként mentem, közben gondolkodtam, hogy érdemes-e visszafordulni, de akkor meg várni kell... aztán láttam, hogy már nincs sok a  tetejéig, de az iszonyú volt. Annak ketten biztos, hogy nem vágtunk volna neki.

K.L.: Meglepő volt a hegyi betegség. Hallottunk róla, de nem tudtuk elképzelni, hogy milyen, amikor nincs levegő. Nagyon furcsa volt. Ilyen lehet nagyon öregnek lenni. Mész, mész, de nem visz a lábad, fáradsz.

V.J.: De többször is volt, hogy összeverődtünk másokkal. Egyszer egy lengyel párral utaztunk egy hónapig.

K.L.: Ők nagyon jó fejek voltak, bebizonyosodott, hogy lengyel, magyar két jó barát. Talán velük értettük meg legjobban magunkat az egész út során.

V.J.: Az biztos, másokkal maximum egy hétig voltunk együtt.

Folytatjuk.

mindjartottvagyunk.blogspot.com

Az utazás alatt készült fotókból október 25-én nyílik kiállítás az Ötkertben.

A folytatásban Krasznai Luca és Vértes Janó arról mesél, hogy India után minden hely pihentetőnek tűnik, a kínaiak miért hajlamosak megsértődni, milyen élmény bárányokkal együtt utazni a buszon, és hogy megerősítette-e kettejük kapcsolatát a tíz hónapos kiképzés.

Blogmustra