Vannak, akik nagyon nehezen veszik rá magukat, másoknak pedig épp az ellenkezője okoz problémát: nem tudnak meglenni futás nélkül. A sportpszichológia kutatja a jelenség hátterét.
A futás fizikai és szellemi egészségünkre gyakorolt pozitív hatásai vitathatatlanok. De mi történik akkor, ha túlzásba esünk, és nem tudunk leállni a sporttal? Ez különösen azoknál az embereknél gyakori, akik hajlamosak túl nagy hangsúlyt fektetni a teljesítmény fokozására, és annak ellenére, hogy mentálisan és fizikailag már teljesen kimerültek, folytatják a futást. És hogy miért fordulhat elő mindez? A kérdésre a The Conversation kereste a választ.
Mi történik pontosan?
A legtöbben fittebbek szeretnénk lenni, esetleg jobb állóképességre vágyunk, ezek érdekében pedig futni kezdünk. Kézenfekvő megoldás, hiszen elég hozzá egy jó cipő, és már róhatjuk is a kilométereket. Kipróbáljuk, tetszik, úgyhogy folytatjuk. Pár hét múlva már nemcsak mi, de a környezetünk és észreveszi a változásokat, esetleg másokat is motiválni kezdünk. Ennyi pozitív hatás mellett tényleg semmi értelme nem lenne abbahagyni, ugye?
Általában nem is éri be az ember ennyivel, hiszen a kezdeti három, esetleg öt kilométer már nem okoz akkora kihívást, úgyhogy új célként megpróbálkozunk tízzel. Emiatt lehet, hogy nem lesz időnk a munkahelyen ebédszünetet tartani, de kit érdekel? Jobban nézünk ki, javul a teljesítményünk is, egyszerűen csodálatosak vagyunk! Akkor miért ne próbálkozzunk a tíz kilométer helyett inkább egy félmaratonnal?
Minden pozitívum ellenére azonban veszélyes lehet a helyzet, amikor az önértékelés kizárólag a futáshoz köthető. Ha kevesebbet futnánk, csökkenne a ránk gyakorolt pozitív hatása is, ezt pedig – érthető módon – szeretnénk elkerülni.
Kutatások eredményei szerint azok az emberek, akik egy bizonyos mértéknél jobban azonosulnak a sporttal, valamint akik nem elégedettek a testükkel, nagyobb valószínűséggel válnak függővé. Sportpszichológusok gyakran találkoznak olyan esetekkel, amikor az ember sportolói identitása túl nagy szerepet tölt be az életében, emiatt pedig úgy gondolja, hogy a sportban megszerzett sikerei miatt válik értékes emberré, ha pedig csökken az így elért siker mértéke – mert kevesebbet fut –, akkor emberként is értéktelenebbé válik, különösen akkor, ha valamiért teljesen felhagy ezzel a mozgásformával. Ha pedig nem tudja garantálni önmagának a sikert, bizonytalan helyzetbe kerül. Amennyiben az egyén önértékelése a sikertől vagy a teljesítménytől függ, nagyobb a pszichológiai problémák kialakulásának kockázata is.
A logika hiánya
Ha futóként – teljesen alaptalanul – azt gondoljuk, hogy nekünk szükségünk van a mozgásra, vagy anélkül értéktelenek lennénk, nagy a függőség kialakulásának kockázata. És bár ezek a gondolatok motiválónak tűnhetnek, valójában jelentős érzelmi és fizikai kimerültséget okoznak. Sokszor akadályozzák azt, hogy valóban jól érezzük magunkat, elégedettek legyünk magunkkal, emellett pedig gyakran az ilyen jellegű gondolatok miatt csak a bűntudat elkerülése érdekében vesszük elő a futócipőnket. Ráadásul valójában nincs is túl sok valóságalapja ezeknek, hiszen
táplálkozni, pihenni, lélegezni valóban muszáj, futni viszont nem.
De mi a megoldás?
Pszichológusok általában a racionális-emotív viselkedésterápiát javasolják az ilyen esetekben. Ennek fő célja az önelfogadás és a magasabb kudarctűrő képesség kifejlesztése. Segít elérni, hogy az ember ne érezze úgy, hogy futnia kell, mert különben értéktelenné válik. Ezeket a gondolatokat felváltják az igazi, ösztönző motivációk. A komoly probléma elkerülése érdekében próbáljuk szem előtt tartani, hogy a sportteljesítményünk nem határoz meg minket, és attól, hogy épp nem sikerült elérni a kitűzött célt, nem válunk értéktelen emberré.
