Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Elmentem életem első Ultrabalatonjára, ami simán beillene egy komolyabb pszichológiai tesznek is. Mesélek, miért.
Óriási megtiszteltetésként éltem meg, amikor egy év közös munka után, tavaly novemberben az edzőm megkérdezte, szeretnék-e majd benne lenni a csapatában a 2017-es Ultrabalatonon. Egészen a versenyig azt gondoltam, a legnagyobb kihívás az lesz, hogy vállalható időn belül lefussam a bevállalt szakaszaimat. Aztán kiderült, hogy ebben a történetben a futás a legkevésbé nehéz.
Mi az Ultrabalaton?
A verseny lényege nagyon egyszerű: csak körbe kell futni – vagy bringázni – a Balatont a megadott ellenőrzőpontok érintésével. A teljes táv 220 kilométer, lehet csapatban (párostól a 12 fősig) és egyénileg is nevezni. (Amikor nem futóknak mesélek a versenyről, leginkább azon szoktak meglepődni, hogy tényleg vannak olyan emberek, akik egyedül lefutnak ennyit. Igen, vannak, közülük is a leggyorsabb 18,5 óra alatt ért célba.) A versenyt idén május 19-21. között tartották, ez volt a 11. alkalom.
Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor egy fitt, rendszeresen futó ismerősöm azt mondta, ő azért nem indul ezen a versenyen, mert túl öreg már ehhez. Mert mint kiderült, nem a futásra gondolt, hanem minden másra, ami azon kívül történik. A csapatmunka, a folyamatos logisztika, az éjszakázás, és az autóban ücsörgés ugyanis sokkal megterhelőbbek.
12 fős csapatunk 21 óra 42 perc alatt ért célba – ez idő alatt vagy futottunk (volt, aki iszonyú szembe szélben, más éjszakai monszunesőben), vagy kocsival követtük egymást, és közben folyamatosan egyeztettünk, hogy mindig pontosan odaérjen a következő ember a váltópontra. Amikor egyikünk rosszul lett, megszerveztük a kórházba szállítását, és átszerveztük a beosztást, hogy minden szakaszra legyen ember.
Ennyi alkalmazkodás és odafigyelés még a legjobb barátaimmal is nehéz lett volna, hát még így, hogy a csapattagokkal csak felületesen ismertük egymást – annyi a közös bennünk, hogy szeretünk futni, és egy edzőterembe járunk. Mégis végigcsináltuk, annak ellenére, hogy egy ponton túl totális baromságnak tűnt az egész. Végigcsináltuk, mert együtt vállaltuk.
Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy kiből mit hoz ki az alvásmegvonás, a fizikai fáradtság, és a kvázi vadidegenekkel összezárva töltött hosszú idő. Volt, aki önzetlenül, zokszó nélkül lefutotta az eredetileg vállalt távjának a dupláját, mert valahogyan pótolni kellett a kieső csapattagot. És volt, aki annyira nyűgös lett, hogy hajnalban már csak azt tudta hajtogatni, mekkora szívás ez az egész, és nemhogy ezen a versenyen, de soha többé nem akar futni. És ha tudja, hogy az idő nagy részét egy autóba hajtogatva kell átvirrasztania, tutira nem nevez be.
Na, ez utóbbi voltam én. Annyira kicsinált a fáradtság, hogy csak utálni tudtam az egészet, miközben egyébként szeretek futni, szép volt a táj (jó, amikor vihar volt, akkor nem annyira), és a csapatban tényleg mindenki megdöbbentően kedves és lelkes volt. Utólag már jó emlék, büszke vagyok rá, és hálás érte, hogy részt vehettem benne. De durva volt szembesülni vele, mennyire nem vagyok jó fej, ha távol kerülök a komfortzónámtól. Már csak ezért az önismereti tréningért érdemes egyszer elmenni egy ennyire hosszú versenyre. Tükröt tart, de keményen.
És hogy nevezek-e még valaha az Ultrabalatonra? Ott helyben letettem a többieknek a nagy esküt, hogy soha a büdös életben. Pár nap elteltével már úgy látom, testileg és lelkileg egyaránt jobban rákészülve, miért ne. Hátha legközelebb már valami szimpatikusabb képet látok abban a bizonyos tükörben.
