Gondolkodott már rajta, hogy miért kérnek egy kézzel készített pulóverért 250 dollárt (58.690 forint), míg ennek lemásolt verziója annyiba sem kerül, mint egy pohár tejes kávé? A válasz bonyolult és kacifántos, a bust.com szerkesztői mégis megpróbálták felgöngyölíteni az érzékeny ügyet, ami talán örökre megváltoztatta a vásárlási szokásokat a világban.
A vásárlás általában a választásokról szól: farmert vegyek vagy mintás ruhát? A zöld pulóvert válasszam vagy a rózsaszínt? Ez a sokak számára ismerős jelenség párhuzamban van egy másik befolyásoló tényezővel, azzal, hogy a nehezen megkeresett pénzünkből mégis mennyi pénzt vagyunk hajlandóak ruhára költeni. Például amikor egy kezeslábasra vadászunk, találunk a piacon 15 dolláros (3519 forint) verziót a H&M-ben, de vehetünk ilyen ruhát tízszer ennyiért is egy helyi tervező showroomjában. Ez nem könnyű választás, tekintve, hogy a fast-fashion üzletek olcsó kínálatának köszönhetően akár még egy táskát is bedobhatunk a bevásárlókosárba az overáll mellé, míg egy designer boltban még egy nyakláncot sem tudnánk venni ennyi pénzért.
A legtöbben tisztában vannak vele, hogy a divatiparban sok minden a kizsákmányolásról szól, és sokan örülnek neki, hogy az olcsó ruháknak köszönhetően még több olcsó ruhát vehetnek a fizetésükből, de akkor miért kerül még mindig ilyen sokba az, ha más alternatívákra vágyunk a piacon?
„Az ultra-olcsó ruházat gyökerei a múlt század közepéig nyúlnak vissza. A szabályozásoknak köszönhetően a cégek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az amerikai ruhákat az amerikai gyárakban gyártsák. Ha megnézzük egy negyvenes vagy ötvenes években készült ruhadarab címkéjét, akkor valószínűleg a „Union Made in the USA” feliratot találjuk rajta. Ezeket a darabokat úgy tervezték, hogy tartósak legyenek és akár évtizedekig is ott maradjanak a szekrényünkben. Az öltözködéshez való hozzáállás a hatvanas években kezdett megváltozni, amikor Mary Quant szó szerint eldobható ruhákat tervezett. Neki köszönhetjük ugyanis az egyszer használatos, egyszerű tervezésű papírruhákat, ami a lázadó fiatalok egyik szimbóluma lett.
Az a generáció már elutasította a szüleiken látott, nyakig begombolt megjelenést és olcsó ruhákkal tette egyértelmű, hogy az ellenkultúrához tartozik. A trend az amerikai családok jövedelmének növekedésével párhuzamosan egyik napról a másikra menő lett. Ez ugyanabban az évtizedben történt, mint amikor országszerte elkezdett terjeszkedni a bimbózó középosztályt ellátó Target és a Walmart. Ennek hatására a rohamosan fejlődő világban hatalmas textilgyártásba fogtak a hetvenes években, a kereskedők pedig hamar meglátták annak lehetőségét, hogy ha szakítanak az amerikai gyártással, akkor azzal több millió dollárt is megspórolhatnak” – magyarázza a jelenséget Elizabeth Moreno, a New York-i Egyetem és a Parsons School of Design divattörténelem professzora.
Nagyjából innen számítjuk a „Made in the USA” halálát, az ilyen védjeggyel ellátott termékekbe ugyanis napjainkban szinte olyan lehetetlen belefutni, mint taxit fogni a viharban. 2011-től az Amerikában értékesített lábbelik mindössze egy százalékát, míg a ruhák 2 százalékát készítették az Egyesült Államok területén, ami mintegy ötven százalékos visszaesés az 1990-es adatokhoz képest – Európán hasonló lehet a helyzet. Pedig a ruhákat készítő távol-keleti gyárakban borzalmas üzleti szabályok vannak életben, például Bangladesben jelenleg a legkevesebb a minimálbér a világon, egy munkás ugyanis 43 dollárt (10.080 forint) visz haza havonta. A kínai gyárakban dolgozók ennél valamivel többet, 117-147 dollárt (27.429 – 34.464 forint) keresnek havonta. Ezzel szemben az amerikai ruhagyárak dolgozói 9 dollárt (2109 forint) keresnek óránként, azaz 1660 dollárt (389.159 forint) tesznek zsebre havonta. Ez a fizetés más országok béreihez képest szinte extravagánsnak tűnhet, de ez még mindig az amerikai szegénységi küszöb alatt élők fizetésével egyezik meg.
Indiában vagy Kínában a laza munkajogi törvények miatt gyakran nincsenek biztonságban a munkavállalók, sőt előfordul, hogy enni sem kapnak, míg nem teljesítik a nevetségesen magas kvótát. Ez azt jelenti, hogy egy 14 órás munkanap alatt egyszer sem kapnak vizet, de egyes helyeken még mosdóba sem mehetnek ki, vagy nincs is mosdó az épületben. Bár a 112 halálos áldozatot követelő 2012-es novemberi bangladesi gyártűz óta történtek változások, a gyárbalesetek továbbra sem szűntek meg a térségben. 1990 és 2012 között legalább 33 nagyobb tűzeset történt Bangladesben, amely 500 emberéletet követelt. Persze nem csak a robotoló felnőtteket zsákmányolják ki a külföldi cégek, hanem becslések szerint 55 millió 5-14 éves korú gyermeket is, akik teljes munkaidőben dolgoznak és akik közül jó néhányat eladnak rabszolgának.
Ennek ellenére mégis vannak arra utaló jelek, hogy a divatszakma egy része kezd kifelé tolatni az eddig domináns szerepet betöltő kizsákmányoló üzemekből. Az elmúlt évtizedben ugyanis az Amerikában kapható kisebb designer márkáknak, az egyre tisztességesebb munkaügyi helyzetnek, a DIY őrületnek valamit a kézzel készült termékek népszerűségének köszönhetően javult a helyzet.
A jelenség egyes divatszakemberek szerint betudható a Project Runway című ruhatervezős reality műsornak, aminek hatására hárommillió Singer varrógépet adtak el 2012-ben, ami kétszer annyi, mint amennyit az elmúlt tíz évben adtak el. Világszerte varrónők, tervezők és cipőtervezők ezrei készítik kézzel termékeiket és árusítják azt az online áruházakban. Aminek jelenleg csupán egyetlen hátulütője van, méghozzá az, hogy bár ezek a termékek a legtöbb esetben kreatívak és stílusosak, sokkal többe kerülnek, mint a hasonló tömegtermékek.
Mi indokolja a „lassú-divatként” emlegetett jelenség magas árait? Röviden a munkába fektetett idő és a figyelem. Az etsy.com egyik legsikeresebb eladója, Yokoo Gibraan 200 dollárért árulja kézzel kötött sapkáit és sálait. Bár az ár hallatán sokan összerezzennek, Gibran szerint még a legegyszerűbb projectek is több napig tartanak, arról nem is beszélve, hogy milyen sokba kerül pár guriga minőségi fonal. „Úgy érzem, hogy Amerikában elfelejtettük a minőségi ruha fogalmát. Minden olyan gyorsan ment végbe, hogy az emberek nem is tudják, hogy mi az a minőség, mert nem is látják azt!" – mondja a 2009 óta Nakimuli néven fürdőruhákat, lábszárvédőket is ruhákat tervező Tennile McMillan.
„A jobb minőségű anyagból készült termékek drágábbak, de nem vagyok hajlandó fukarkodni az anyaggal. Az anyagboltok is a szövet minősége szerint áraznak. Inkább kicsit drágább helyen vásárolok, de legalább tudom, hogy olyan anyagot fogok kapni, amilyet szeretnék. A minőségi szövetnek jobb a konzisztenciája és a festése is. A nyomtatott stretch és vastag neoprén anyagok métere 15 dollárról (3510 forint) indul, a legegyszerűbb jersey anyag métere ehhez képest csak 4 dollár (937 forint). A felső kategóriás szövetek pedig 90 dollártól (21.079 forint) kezdődnek. Mivel egy ruhához vagy egy szoknyához két és négy méter közötti anyagra van szükség, így csak az anyagköltség egy szoknya esetében 65 dollár (15.219 forint), a ruháknál pedig 150 dollár (35.120 forint)" – mondja McMillan, aki a nagy gyártókkal ellentétben sosem tud nagy mennyiségben szövetet rendelni, így árkedvezményt sem kaphat az anyagokra.
A kiskereskedelmi ágazatban egy tétel szabványosan kétszerese kell, hogy legyen a nagykereskedelmi árnak. Tehát ha a kiskereskedő 5 dollárt (1170 forint) fizet egy Bangladesben készült termékért, akkor azt 10 dollárért (2340 forint) adhatja tovább. De az olyan nemzetközi láncok, mint a H&M, tovább csökkentik az árrést, tudván, hogy az 1170 forintos pólóból több ezer darabot tudnak eladni, ha csak 1500 forintra árazzák és nem 2340-re. Nem számít az, hogy egyes termékekből kisebb nyereséget tudnak kiszedni, mert akkora tételben árulnak, hogy mindenképp nagyon nyernek vele.
Egy H&M ing ára például néha csak 4%-kal több, mint a gyártási költség, de ez a négy százalék is elég ahhoz, hogy akár több millió dolláros bevételhez jussanak, ha figyelembe vesszük, hogy hány darabot adnak el belőle világszerte. Ha egy kicsiben nyomuló tervező ilyen árazási modellel dolgozna, akkor szinte borítékolható, hogy azonnal kiesne az üzletágból.
„Egyre gyakrabban esik a vevők választása a magasabb árfekvésű, de etikusan elkészített darabokra. Igenis figyelembe veszik, hogy melyik gyárban készül a ruha, ahogy azt is , hogy mit engedhetnek meg maguknak. A vásárlók szívesen támogatják a kisvállalkozásokat, mert tudják, hogy azok is támogatják őket. Szerintem sokat jelent nekik. Manapság az emberek úgy gondolják, hogy inkább egy kézzel készült, minőségi és személyes darabba fektetnek be, amiért körülbelül 40 dollárt (9360 forint) fizetnek, minthogy valami kevésbé szépet vegyenek féláron a Forever 21-ban" – mondja a brooklyni tervező, Magdalena Fox, aki egyébként szereti a H&M és a Zara kínálatát, de nem tetszik neki az, ahogy a gyáraikban a munkásaikkal bánnak.
Elizabeth L. Cline még 2012-ben írt egy könyvet az olcsó, de gyakran kizsákmányoló márkákról, az Overdresses: The Shockingly High Cost of Cheap Fashion című könyv többek között a munkavállalók kizsákmányolásának ügyét igyekszik felfedni, de megemlíti a túlfogyasztást, a cégek pénzmosási trükkjeit, valamint erősen támogatja azt, hogy inkább helyi tervezők ruháit válasszuk, vagy tanuljunk meg ruhát készíteni magunknak.
„Inkább vegyünk kevesebb, de jó minőségű ruhát. 2013-ban egy átlagos amerikai hetven darab ruhát vett egy évben, ami azt jelenti, hogy több ruhát vett, mint amennyi hét van egy évben. Ahelyett, hogy minden hónapban vett négy olcsó felsőt, inkább vett volna egy jól szabott inget egy tervezőtől. Szükséges lenne, hogy változtassunk gondolkodásmódunkon a ruhatárunkkal kapcsolatban. Távolinak tűnik, de nem lehetetlen cél. Természetesen nem kell, hogy bűntudatunk legyen attól, hogy 7 dollárért vettünk egy felsőt. Főleg akkor nehéz ezzel vitatkozni, ha többet nem is engedhetünk meg magunknak. Ha megelégednénk kevesebb, de minőségibb ruhákkal, akkor talán a fast-fashion márkák is értenék az üzenetet. Persze ez a döntés nem fogja megváltoztatni a világot, de mindenképpen egy lépés jelenthet a helyes irányba" – fejti ki véleményét az írónő.
