Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Hosszú út vezetett odáig, amíg az üzletek polcain nemek szerint osztályozva megjelentek a kényelmes, cuki és bőrbarát anyagból készült baba- és gyerekruhák.
„Elégedetten gondolt arra, hogy ezentúl már mindig hosszúnadrágban jár majd, mint a felnőttek. Egész délután örült a hosszúnadrágjának, még este is, még másnap délelőtt is. Persze nem egyfolytában örvendezett neki, hanem több ízben eszébe jutott a dolog, újra meg újra; számon tartotta a hosszúnadrágját másnap késő délutánig; attól fogva aztán soha többé életében” – írja Ottlik Géza Iskola a határon című nagy hatású regényében. A hosszúnadrág ugyanis több volt mint egy ruhadarab: a felnőtté válást jelképezte.
Hálóing mint babaruha
De mit viseltek a gyerekek addig is, amíg a hosszúnadrágot – vagy lányok esetében a hosszú ruhát – felvehették? Legelőször is pólyát: gyakran egészségtelenül szorosan bepólyálva tartották őket, mivel az volt a közvélekedés és a hiedelem, hogy végtagjaik különben elgörbülnek. Ezekben a pólyákban a babák alig-alig tudtak mozogni, így valóságos megváltás lehetett számukra, amikor átöltöztették őket a gyakran leginkább hálóingre emlékeztető (és sokszor igen hosszú) babaruhába. Amikor járni kezdtek, a ruhácska hossza rövidülni kezdett, viszont az uniszex jelleg megmaradt: kislányok és kisfiúk egyaránt viselték ezt a pamutból vagy vászonból készült ruhadarabot.
A korabeli szülőkben valószínűleg fel sem merült, hogy ez furcsa volna, hiszen ezt szokták meg, emellett praktikus szempontok is közrejátszottak: a modern ruhaipar (és az eldobható pelenka) megszületése előtt a ruhanemű sokkal drágább holmi volt, mint manapság. (Ráadásul korábban, a 17–18. században a bonyolult gombolások nehézkessé tették sokszor még felnőttek számára is az öltözést-vetkőzést.) A szobatisztaságra szoktatáskor minden bizonnyal szintén könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett a gombolással (és a nehéz kelmék tisztításával) bajlódni.
Gyerekdivat régen
Ha régi, 17–18. századi festményeket nézegetünk, feltűnik, hogy valamikor a gyerek 2 és 8 éves kora között elérkezett az idő, hogy a felnőttek kényelmesnek nem mondható ruháihoz hasonló öltözékbe bújjanak. Valóságos miniatűr felnőtteket látunk ezeken a képeken, akik óriási spanyol gallért, nehéz bársonyruhát, szoros sapkát viselnek, a nemesi családokból származó gyerekeken ékszereket is láthatunk, például nyakláncot vagy korallból készült karperecet. Ennek szintén praktikus oka volt: a karperec a testhőmérséklet megemelkedésével elszíneződött, így a szülő ebből is észrevehette, ha a gyereke belázasodott.
A zárt, merev szabású, túldíszített ruhákban, különösen a spanyol és a holland viseletben, nemigen lehetett futkározni.
A serdülő lányok ruhájának szabása hasonló volt a felnőtt női ruhákhoz, a felsőrészt merevítették, majd hamarosan előkerült a fűző is, hogy hozzászoktassák bordáikat a női divat legegészségtelenebb kiegészítőjéhez.
Később, Jean-Jacques Rousseau és John Locke nézeteinek elterjedése nyomán valamelyest javultak a kényelmi szempontok, és lehetővé vált a gyerekek számára a szabad mozgás. Az uniszex fehér babaruha után a kislányok térdig, majd lábszárközépig érő, lenge szabású egyberuhát kaptak, de a felnőttség jelképe számukra is a hosszú, bokáig érő ruha volt. „Kisfiúk, kislányok haja vállig ért három-négy éves korukig, s egyforma inget is viseltek. Az első hátulgombolós rövidnadrág négy-öt éves korukban »járt« a kisfiúknak. A leánykák pasztellszínű, habos, csipkés ruhái térdig értek, hosszú kibontott hajukon kis kalapok vagy szalagcsokrok díszelegtek, tízéves koruktól a szoknya már lábszárközépig nyúlt” – írja a téma kiváló ismerője, F. Dózsa Katalin Letűnt idők, eltűnt divatok című könyvében. A nők ruházata valójában nem sokat változott a szabás tekintetében: születésüktől kezdve gyakorlatilag egész életükben egyberuhákat viseltek, az egyetlen lényegi változás a ruha hosszát érintette: mire a serdülőkor befejeződött, ruhájuk már a padlót söpörte.
Ki hordja a nadrágot?
A fiúgyerekek viselete ennél szignifikánsabban változott: rendszerint valamikor 4 és 7 éves koruk között hagyták el a hálóingszerű babaruhát, és kapták meg az első térdnadrágjukat, amit télen is viseltek, vastag harisnyával. Ingüknek gallérja is volt (különösen népszerű volt a módosabb középosztály körében a matrózgallér), föléje kardigánt, kabátkát húztak. Már a térdnadrág viselete is fontos mérföldkő volt az életükben: azt szimbolizálta, hogy elhagyják gyermekkorukat, és elkezdtek férfiszerepeket és felelősségeket vállalni. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt a hosszúnadrág felvétele, amely által a férfitársadalom teljes jogú tagjának ismerte el az illetőt. (Ezt egyesek úgy is értelmezhetik, hogy a férfiak szoknyába kényszerítették a társadalom nekik leginkább alárendelt tagjait, a nőket és a legfiatalabb fiúkat. Innen nézve érthető, miért tűnt olyan forradalminak a nők nadrágviselése.)
Fiúknak rózsaszín, lányoknak kék ruhák
Érdekes a gyerekdivatot sokáig meghatározó rózsaszín és kék szín története is. Jó ideig teljesen véletlenszerű színekbe öltöztették a gyerekeket; a babaruha fehérségének pedig praktikus oka volt: a fehérítés. 1916-ban az Infants' and Children's Wear Review című kereskedelmi kiadvány viszont már arról írt, hogy „az elfogadott szabály szerint a fiúnak rózsaszín, a lánynak kék színű ruhákat illik hordani”. 1939-ben a Parents Magazine cikke még meg is okolta mindezt: úgy vélték, a rózsaszín a piros halvány árnyalata, ami Mars hadisten színe, ezért alkalmas a fiúk számára. A kéket ezzel szemben Vénusszal és Szűz Máriával hozták kapcsolatba, így a lányok színének vélték. A második világháború után a közvélemény és a gyártók végül felcserélték a két színhez társított jelentéstartalmat, így lett máig a rózsaszín a kislányok, a kék pedig a kisfiúk színe. (Borítókép: II. Miklós orosz cár gyermekkorában, édesanyjával)
