Anyának lenni, anyává válni nem mindig könnyű, s ezt már a régiek is tudták. De milyen a jó anya a népmesék szerint? Tényleg mindig gonosz a mostoha? Miért éppen hamuban kell sütni a pogácsát? Cikkünkben Boldizsár Ildikó mesekutató-meseterapeutával keressük a válaszokat.
A mesék – akárcsak a népdalok és a mondókák – mindig is fontos szerepet játszottak egy-egy közösség életében. Hozzájárultak a mindennapi élettapasztalatok megértéséhez és feldolgozásához, a közösség hagyományainak továbbviteléhez, és nemzedékről nemzedékre szálltak tovább. Ma már tudjuk, hogy a népmesék eredetileg nem gyerekekhez, hanem felnőttekhez szóltak: sokszor bonyolult és nehéz életproblémákkal foglalkoznak, általános érvényű kérdéseket fölvetve.
Az emberi életben az egyik (ha nem a) legfontosabb dolog a kapcsolódás: hogyan kapcsolódunk másokhoz, mások hogyan kapcsolódnak hozzánk; illetve hogyan kapcsolódunk saját magunkhoz. Mindez gyerekkorunkban alapozódik meg: a biztonságos kötődés által az édesanya gyermekében „elülteti” a meggyőződést arról, hogy a világ alapvetően biztonságos hely; hogy a gyerek úgy jó, ahogy van, és azért szeretik, mert ő az, aki; azaz, a szeretet nem feltételekhez kötött.
Régen sem jutott mindenkinek „elég jó” anya
Kapcsolataink ugyanakkor a sérülékenység lehetőségét is hordozzák, s hol tudnánk leginkább sérülni, mint a szüleinkkel, édesanyánkkal való kapcsolatunkban?
A túlszeretés, túlféltés, elhanyagolás, rosszabb esetben a bántalmazás vagy traumatizálás mind-mind olyan negatív tapasztalatok, amelyekre gyermekkorunkban tehetünk szert.
Valószínűleg már eleinknél is sokaknak ismerős tapasztalat volt, hogy a szüleinkkel való kapcsolat nem mindig harmonikus. Az anya-lánya vagy anya-fia viszony sokszínűsége és komplexitása, az anyává válás nehézségei vagy éppen a gyerekek elengedése olyan problémák, amelyekkel nemcsak a mesékben találkozhatunk, hanem ma, a 21. században is szembesülünk.
A hamuban sült pogácsa valóban létezett
Az anyai gondoskodás éltető ereje sokszor jelent csodálatos képességeket a mesékben a gyerek (elsősorban a fiúgyerek) számára: ezt jelképezi, amikor arról olvasunk, hogy egy anya akár hét évig is szoptatja a gyermekét (például Fehérlófiát vagy Fanyűvőt). Ugyanezt a gondoskodást jelképezi az útnak induláskor adott hamuban sült pogácsa is, ami nem véletlenül visszatérő elem. Boldizsár Ildikó, a Metamorphoses Meseterápiás Módszer megalkotója szerint a hamuban sült pogácsa valóban létezett: „Eredetileg a kovásztalan, lisztből, sóból és vízből gyúrt lepényt nevezték »hamuban sült lepénynek«, mert valóban hamuban készült.
Amikor a tűz kialudt, félrehúzták a hamut, és helyére tették az így elkészített tésztát, majd betakarták hamuval és maradék parázzsal. Amikor a lepény elkészült, ezt vitték magukkal hosszabb utakra, hiszen sokáig elállt.
Innen ered az a szokás, hogy az óvodából, iskolából ballagó gyerekek, diákok is ezt az útravalót kapják biztatásul. A mesékben is útnak induláskor kapják meg a legények, de nemcsak finom és ízletes, hanem olykor kemény, megrághatatlan vagy éppen korpából készült formában” – mondja a szakember. „Szimbolikus jelentésében a hamuban sült pogácsa mindazt tartalmazza, amit otthonról hozunk magunkkal: gyökereinket, lelki és szellemi családi örökségeinket, »kerekségeinket« és nehezen emészthető emlékeinket.”
Minden mostoha gonosz?
Az anya elvesztése szintén gyakori motívum a mesékben, mint ahogy a gyermekét a síron túlról is segítő jó anya is. A régi időkben nem volt ritkaság, hogy a szülés halállal végződött, s az apa ilyenkor gyakran új asszonyt hozott a házhoz, aki a mesék világában a gonosz mostoha képében jelenik meg. (Emellett érdemes elgondolkodni azon is, hogy az önfeláldozás, ha nem is szó szerint értve, de a mai anyák életében is jelen van.) A mesék világában a mostoha rendszerint rosszul bánik a korábbi házasságból született gyerekekkel, a jó anya pedig „visszatér” – például egy állat alakjában –, és a síron túlról is gondoskodik a gyermekéről.
De tényleg minden mostoha gonosz? A szakember szerint nem: „Szerencsére a mostohaanyák nem mindig gonoszak a mesékben, ismerünk olyan történeteket, amelyekben támogatók és kedvesek, ám kétségkívül nem az utóbbiak vannak többségben a világ mesekincsében.” Boldizsár Ildikó szerint a mesék az anyák két ambivalens arcát tükrözik vissza a jó anya és a gonosz mostoha alakjában: „Egyrészt a biztonságot nyújtó, szerető, minden körülmények között a gyermeke mellett álló részt, másként azt a részt, amilyennek a gyerekek látják időnként az anyákat: korlátozó, szigorú, szeretetét megvonni látszó személynek. Ahhoz, hogy egy gyermek ilyennek lásson bennünket, nem kell feltétlenül súlyos vétséget elkövetnünk, elég az, ha például télvíz idején nem engedjük tüllszoknyában és balettcipőben óvodába indulni a lányunkat… De persze vannak azért ennél súlyosabb anya-gyerek konfliktusok is, ezeket őrzik a mesék mostohaanya-motívumai: féltékenység, rosszindulat, harag, irigység van mögöttük.”
De eszünkbe juthat a gonosz mostoha akkor is, ha egy ma is ismert jelenségre gondolunk. A serdülő lányok nőiesedése az anyából esetenként ellenséges érzelmet válthat ki, mert a saját idősödésére ébreszti rá, s talán a meg nem valósult lehetőségek iránti vágyaira is. Így egyes értelmezések szerint például a Hófehérke gonosz mostohája olyan nő, aki hiú, narcisztikus személyiség, valójában azonban szenved az öregedéstől, kisebbrendűségi érzésekkel küzd, érzelmileg éretlen személyiség, és végül saját narcizmusa áldozatává válik. „Ha a gyerekek oldaláról nézünk rá az »anyás mesékre«, ezek a mesék arról szólnak, mit kezdhet valaki azzal, ha egy »mostoha« indítja útnak, és mit, ha egy jó anyától kapott hamuban sült pogácsa van a tarisznyájában” – magyarázza a meseterapeuta.
A gyermek utáni vágy a mesékben
A meddőség, a gyermek utáni vágy, az anyává válás utáni vágyakozás a régieket is sújtotta, szegényeket és gazdagokat egyaránt. A Babszem Jankóban például így jelenik meg ez a probléma: „Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy kis fiúgyermekkel.” A gyermekáldás aztán többnyire valamilyen csoda folytán bekövetkezik: így történik ez Virág Péter és Gyöngyharmat János, valamint Többsincs királyfi történetében is.
Az anyává válás minden esetben fejlődés eredménye, s hogy ezt régen is tudták, jól látható a különböző népmesékből. „Vannak mesék, amelyek arról szólnak, hogyan válhat valaki jó anyává, s vannak olyanok, amelyek az ab ovo jó anyákról szólnak. Harmadikként pedig ott vannak azok az anyás mesék, amelyek a mostohák alakjában azt mutatják meg, hogyan ne bánjunk a gyerekeinkkel” – mondja a szakember. „Anyának lenni nem magától értetődő dolog, sok tanulás van benne. Rengeteg fejlődési lehetőség van az anyaságban, már csak azért is, mert másképp vagyunk anyák egy kisgyerek mellett, mint felnőtt gyerekeink mellett” – fogalmaz Boldizsár Ildikó.
