Jó-e az, ha a Mikulás hozza az ajándékot, vagy jobbat teszünk, ha az első pillanattól fogva őszinték vagyunk a gyerekhez? Erről kérdeztük pszichológus szakértőinket.
A Mikulás egy éjszaka alatt körbejárja a világ összes gyerekét, hogy mindenkinek érdemei szerint kiossza az ajándékokat. A világon mindenki ismeri ezt a történetet – igaz, a Mikulás nem mindenhol ugyanakkor jön –, és rengeteg gyerek nő fel úgy, hogy lelkesen várja a decembert, a szakállas, piros ruhás embert a szánon és persze a számos meglepetést, amit a zsákjában tartogat. De vajon jót tesz az a gyerekeinknek, ha hisznek ebben a történetben? Ártatlan mese vagy kollektív hazugság, ami árt a gyerekeinknek? Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Akkor engedje el, amikor készen áll rá
Nem vagyok gyerekpszichológus, így inkább csak általános, szülői és egykori gyermeki véleményt tudok megfogalmazni: szerintem rendben van, hogy kamuzunk a Mikulásról. Gyerekkorom kedvenc emlékei a Mikulás és a Jézuska körül forognak, imádtam az ünnepek körüli varázst, a várakozást, csengőszóra berohanni a szikrázó karácsonyfa elé. Szigorú és kissé szomorkás nagymamámról az egyik legszeretettelibb emlékem, hogy nagy komolyan azt mondja, jöjjek gyorsan, látta a sarkon befordulni a Mikulást – persze már éppen elment, mire odaértem. Éppen ezért fel sem merült bennem, hogy a gyerekeim életében ne szerepeljen a Mikulás, a Jézuska és a nyuszi.
Sokan beszélnek arról, hogy életük nagy csalódása, az egyik első és drasztikus bizalomvesztés volt, amikor megtudták, hogy a szülik hazudtak nekik az ajándékhozó személyekről. Ez biztosan nagyon rossz élmény, mi szülőként a következő két irányelv betartásával igyekszünk megkímélni a gyerekeinket egy ilyen csalódástól.
- Ha a gyerek kérdez, azon a szinten és olyan mélységben, ahogy kérdezett, őszintén válaszolj. Illetve ehhez kapcsolódik még egy kis trükk: mielőtt válaszolsz, beszéltesd egy kicsit őt arról, hogy mire gondol, miért merült fel benne a kérdés – hogy lásd, milyen szinten gondolkodik, és tudj neki válaszolni. Nekem egyébként is roppant nehéz hazudnom, így nem vinne rá a lélek, hogy kerek perec a gyerek szemébe mondjam, hogy márpedig Mikulás van, butaság azt hinni, hogy nincs. Kicsi korukban szerintem nekik is sokat adott a mese, a varázslat – most meg addig megyünk a realitásban, amíg igénylik. Volt már olyan beszélgetés, hogy: Anya, Csengééknél nincs Mikulás, neki az anyukája veszi az ajándékot. – Hmm, hmm…; - De ugye nálunk van, mert hozzánk szokott jönni??? – Persze, hozzánk szokott jönni… Itt nagyjából akkor le is zártuk a témát, megnyugodtunk, hogy más családok szokásai ellenére, hozzánk jön, és mentünk tovább. Közben azért egy kis morzsája a valóságnak elraktározódott, ami újra eszébe fog jutni, ha kiderül, hogy Petiéknél sincs, meg az oviban a kertész bácsi volt a Mikulás. Így előbb-utóbb egyszerre lesz jelen a valóság és a mese. Legutóbb például a kislányom kifejtette, hogy észrevette már a karácsony előtt rejtegetett ajándékokat, meg például az apuét én vettem (mivel nem tudtam nélküle elmenni, így saját szemével látta a vásárlást), de azért jön a Jézuska.
- És ez a második pont: a valóság és a fantázia békés együttélésének bátorítása. Hiszem, és emlékezni is vélek rá, hogy a gyerekek remekül tudják egymással párhuzamosan kezelni a valóságot és a fantáziavilágot. Beleélik magukat és eljátsszák a fantáziát, miközben a szomorú valósággal is tisztában vannak – csak éppen hol szeretnének kis tudósként foglalkozni vele, hol nem. Eleve a szülőknek is van egy mesehangja, arckifejezése. A Mikulásról nem olyan hangsúllyal és módon beszélsz, mint arról, hogy mit vegyünk a piacon, meg hogy nem szabad leszaladni az autók elé. Ezt a gyerekek pontosan leveszik, ugye még erősebb az érzelmi radarjuk, mint a logikai. Amikor a Mikulásról és a húsvéti nyusziról mesélsz, akármilyen gondterhelt szülő is vagy, nem tudsz közben haragudni, a mese idézőjelbe teszi bármilyen helyzet súlyosságát, ami szintén jót tehet a gyerekednek. A mese, a fantázia a gyerekek érzelemfeldolgozó eszköze, ezért amíg szükségük van rá, érdemes velük tartani. Az is megeshet, hogy az egyik héten megbeszélitek, hogy a Mikulást a szülők mesélik csak, a másik héten meg mégis levelet írtok neki. Ezzel semmi gond nincs, a gyerek nem fog megkeveredni akkor, ha te is nyugodtan tudomásul veszed, hogy ez a gyermeki működés. Így aztán szépen lassan, a saját tempójában engedheti el az összes ajándékhozó szereplő képét, jó esetben éppen akkor, amikor már készen áll ezek elengedésére.
Sákovics Diana: Addig a pontig jó a mese, amíg nem érzed izzadságszagúnak
A Mikulás, a Jézuska története mese. Mese, amit az ünnepekkor mesélünk, amiben osztozunk a velünk egy kultúrában élőkkel. Innen nézve a Mikulás története nem kamu, hanem játék egy fantáziavilágban, ami a gyerekek számára természetes közeg, a működésük része. Éppen ezért addig a pontig, amíg a gyerek boldogan elmerül ebben a mesében, addig szülőként is nyugodt szívvel részt vehetünk a játékban. A fontos az, hogy észrevegyük, amikor már a gyerek túljutott ezen a szakaszon. Ez persze nem könnyű, hiszen a gyermeki fejlődésben rengeteg az átmeneti időszak, így egyszerre kérdőjelezheti meg a Mikulás létezését, és vágyhat arra, hogy mégis igaz legyen a történet.
Nálunk aránylag korán, a fiam ötéves korában jött el a fordulópont. Szokásos esti beszélgetéseink egyikén (már meseolvasás után, az ágyban fekve) elmondta, hogy sokat gondolkodott a Mikuláson, és arra jutott, hogy ez a történet sok helyen sántít. Lehetetlen, hogy egy éjszaka alatt mindenkihez eljusson, nem tud ennyi ajándékot cipelni, ráadásul egy csomó helyen nincs kémény sem. Ja, és az óvodai Mikulásban felismerte az egyik apukát is. Ezen a ponton még hajlottam arra, hogy mesével és varázslattal eloszlassam a kételyeit, de akkor rám nézett és megkérdezte: Mama, tényleg létezik a Mikulás? Tényleg ő hozza az ajándékokat? Itt éreztem azt, hogy ha igennel válaszolok, akkor a meséből hazugság válik, és úgy döntöttem, inkább megőrzöm a bizalmát. Először fájt a szívem azért, hogy nem húztunk ki még egy évet, ráadásul aznap este a fiam is elég rosszkedvűen ment aludni, de néhány nap alatt magától visszatért a játékhoz, és ma is – így, 6 évvel később – simán beszélünk a Mikulásról és a Jézuskáról. Igaz, néha összekacsintunk közben.
Milanovich Domi: Az ünnepnek jót tesz a játék, a varázslat, a mese
Nektek is válaszolt a Télapó? – kérdezgettem izgatottan a többieket a suliban. Történt ugyanis, hogy még novemberben a 2. a osztály tanulói levelet írtak a Mikulásnak. Egy héttel később, már-már el is feledkeztem az egészről, csöngettek a lakásunk ajtaján. Levelet hozott a postás bácsi, én voltam a címzett. A borítékra bélyeget és pecsétet is nyomtak, úgyhogy kétség sem férhetett hozzá: igazi levélről volt szó. Igen ám, de a feladó a Télapó volt, aki ráadásul zavarba ejtően sok mindent tudott rólam. Nagy nyomtatott betűkkel írt (biztos azért, hogy könnyebben el tudjam olvasni), kedves mondatait pedig nevelő célzatú részekkel fűszerezte („örülök, hogy ilyen szépen szerepelsz a versmondó versenyeken, de a felnőttekkel lehetnél kicsit udvariasabb”).
Így történt, hogy én kb. negyedikes koromig (ált. isk!) hittem a Mikulásban. Mert persze kezdtem rájönni, hogy sántít ez az egész sztori, de mindig ott volt az a levél, amit nem tudtam hova tenni. Ha nem a Télapó írta, akkor kicsoda? És honnan tudott rólam annyi mindent? Persze évekkel később kiderült, anyukám volt a tettes. Meséltem neki, hogy mi volt az iskolában, ezért úgy döntött, válaszol, és még a postára is elment, hogy teljes legyen az illúzió. Ő mondjuk egyébként is elég jó az ilyenekben (hosszú órákat szán például arra, hogy minden évben felépítsen a nappaliban egy mini téli várost, amiért nemcsak az unokái vannak oda, de a család felnőtt tagjai is). Talán azért, mert tudja, hogy az ünnepnek mindig jót tesz, ha van benne egy kis játék, egy kis varázslat, egy kis mese.
A gyerekek életében sokáig teljesen megfér egymás mellett a fantáziavilág és a valóság. Tudják, hogy a banán az egy banán, de közben azért simán lehet telefon vagy pisztoly is. A plüssállataikat is mindenféle emberi tulajdonsággal ruházzák fel, babusgatják, tanítgatják, szeretgetik őket. Saját magukhoz is így viszonyulnak: az egyik pillanatban gyerekek, de ha négykézlábra ereszkednek és azt mondják, vau-vau, akkor már kiskutyák. Szóval a Télapó is lehet egy kicsit Apa vagy a tornatanár bácsi, meg egyszerre a Télapó is. Nincs ebben semmi rossz. Aztán kisiskolás kortól kezdve egyre inkább kezd megnőni a realizmus iránti igényük, és azt se felejtsük el, hogy egymástól is nagyon sok információt szereznek. El tudom képzelni, hogy egy párhuzamos univerzumban, ahol gyerekek írják a Dívány cikkeit, most azon megy a szakértés, hogy elmondják-e a felnőtteknek, hogy ők már rég nem hisznek a Mikulásban, meg tudják ám, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat.
Szóval abban kellene valahogy megtalálni az egyensúlyt, hogy ne vonjuk kétségbe a gyerekek valóságát, amikor arra van igényük, de segítsünk nekik megőrizni a fantáziavilágukat. Mert ha a későbbi életük során is kapcsolatban tudnak maradni a gyermeki énjükkel, az felnőtt korukban is fontos erőforrás lesz, amiből rengeteget meríthetnek. Ezáltal tudnak majd felszabadultak, játékosak, kíváncsiak, humorosak és kreatívak lenni. Például akkor is, amikor már a saját gyerekeikkel ünnepelnek.
