Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tűzzel-vassal óvod a gyereket attól, hogy az édességipar karmai közé kerüljön? Vagy jóval megengedőbb vagy, és úgy gondolod, egy kis nass még nem ártott meg senkinek? Vagy esetleg az a fajta szülő vagy, aki szigorúan csak fektetés után esik neki egy nagy üveg nutellának?
A legtöbben szeretjük az édes ízeket. Az anyatej is édeskés ízű, és állítólag az édes íz érzékelésének képessége tompul el a legutoljára: nem véletlen, hogy az idősebbek csaknem gyermeki lelkesedéssel vannak a bonbonok iránt. Az édességhez fűződő sokszor zűrös viszony felnőttként persze magánügy: el tudom dönteni, hogy mennyi az elég, mennyi a sok, és jó esetben fel tudom ismerni, ha rossz irányba mennek a dolgok. De mi van a kicsikkel? A sulibüfékorszakban már veszett fejsze nyele, de vajon lehet-e, kell-e az óvodáskor végéig korlátozni a gyerekek édességfogyasztását?
Heti kérdésünk így szól: Édesség és gyerekek. Most akkor adjunk, vagy ne adjunk?
Egészség
Ha a gyerekorvosunkat kérdezzük, valószínűleg azt fogja javasolni, hogy ne, illetve kevesebbet, vagy máshogy, mint ahogy szoktunk. Ha abból indulunk ki, hogy a gyerekek több mint háromnegyede eszik napi szinten – akár többször is – édességet, tényleg úgy tűnik, jó lenne csökkenteni a mennyiséget.
Az általános közegészségügyi állapotokat nézve pedig biztos, hogy jó lenne behúzni a féket. Az olyan, elhízással is összefüggő panaszok, mint a keringési rendszer problémái vagy a cukorbetegség, egyre fiatalabb gyerekeket érintenek, az elhízás hátterében pedig a mozgáshiány mellett az egészségtelen, többek között túl sok cukrot tartalmazó táplálkozás áll. A rendszeres és ellenőrizetlen édességfogyasztás ráadásul – és ide kell sorolni a cukros üdítők mértéktelen fogyasztását is – olyan gyerekspecifikus problémákat is eredményez, mint a tejfogak szuvasodása, vagy a „cukorsokk” okozta túlpörgés.
A megoldás persze talán az lenne, ha nagyon mértékletesek tudnánk lenni az édességekkel kapcsolatban, de a legtöbbünknek épp ez megy a legnehezebben, akár a saját, akár gyerekeink étkezési szokásainak alakításáról szól. Kevesen vannak, akik az ügyet a „kecske is lakjon jól, de a káposzta is megmaradjon” elv mentén tudják rendezni. A legtöbben az „egyen csak, kell neki a cukor is” vagy „az én gyerekem aztán nem fog kapni” elvet hangoztatják. Nézzünk pár jellemző érvet és ellenérvet a témában.
Mi lesz az ízlésével?
Vannak, akik úgy gondolják, kisebb korban édességet adni már csak azért is problémás, mert ebben az életkorban (1 és 6 éves kor között) alakul ki a gyerekek ízlése, amit ilyenkor még könnyebben lehetne egy sokkal egészségesebb irányba terelni. Mások viszont – szintén az ízlés kialakulásával kapcsolatos tényre hivatkozva – azzal érvelnek, hogy a gyerekünknek és a háztartást vezető személynek is azzal teszünk a legjobbat, ha a kicsi minél hamarabb arra az ételkészítési típusra (sózásra, ízesítésre, édesítésre) áll rá, amire az egész család. És hát valljuk be, felnőttként sem vonjuk meg magunktól a finom falatokat.
Nem is tudjuk, mi van benne
Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a gyerekek nagymértékű nassolásával nem is az a baj, hogy sok cukrot visznek be vele, hanem az, hogy a számukra készített édességek sok esetben egy csomó mesterséges anyaggal is tele vannak, és a színezékek, állományjavítók csupa olyasmi, amit az ember nem szívesen ad a gyerekének. Mások szerint viszont kár csak az édességipart vádolni: manapság alig lehet olyasmit leemelni a boltok polcairól, ami ne lenne tele legalább ugyanakkora mennyiségben mindenféle káros anyaggal. Akkor meg? Miért lenne baj, hogy kap valami olyat is, ami ízlik is neki?
De hát mi is esszük, ettük, nincsen bajunk!
Az egyik leggyakoribb érv az édességfogyasztás mellett, hogy a mai szülők gyerekkorukra visszaemlékezve pillecukrot, zizit, krumplicukrot és más finomságokat, na meg a nagymama csodálatos sütijeit vizionálják, és úgy vélik, ha ők fel tudtak nőni ezeken, akkor a mai szülőknek sincs min aggódniuk. Igen ám, mondja az ellentábor, de akármit is mondanak az emlékek, 30, 40, 50 évvel ezelőtt jóval szerényebben fogyasztottunk. Ami akkor sok volt, ma már fel sem tűnne, és jóval aktívabbak voltak a gyerekek a mindennapokban is. Az, hogy „nem lett bajunk”, nem bizonyítja, hogy a mód, ahogy táplálkoztunk, kifejezetten egészséges lett volna.
Mást nem fog megenni
Az édességek nagyobb mennyiségű fogyasztását ellenzők egyik fontos érve, hogy az a gyerek, aki egy csomó üres kalóriával, édességgel, édes innivalókkal tömi magát, nem lesz éhes akkor, amikor a tápláló fogások kerülnek elé az asztalra. Ebben lehet valami: az édességek amellett, hogy kalóriaértékük magas, alig tartalmaznak értékes összetevőket, így akár egy jól, sőt túltáplált gyerek esetében is lehet különféle hiánybetegségekkel találkozni. Mások viszont azzal érvelnek, hogy a gyerekük nem eszik szinte semmi mást, csak az édességet. Ők jellemzően úgy vannak vele, hogy ha azt legalább megeszi, akkor nem fogják még azt is megtagadni tőle.
A tiltott gyümölcs édesebb?
Vannak, akik azért is ellenzik a tiltást vagy a szigorú korlátozást, mert úgy gondolják, hogy azzal csak az édességek értékét növeljük a gyerekek szemében. Ha valamit otthon nem lehet, annál nagyobb lelkesedéssel kell majd a születésnapi zsúron, a nagymamánál vagy épp a külön élő szülő lakásán bepótolni, mondják. A tiltók viszont úgy vannak vele, hogy ha a káros külső hatásoktól megóvni nem is tudják a gyerekeket, az otthoni fogyasztás csökkentésével sokat tehetnek értük.
Nézzük, hogy vélekedik a témáról néhány gyakorló szülő a szerkesztőségből:
#1 „Kifejezetten édességet nagyon sokáig nem adtam a gyerekeimnek, de az ő közösségbe kerülésükkel dilemmába kerültem. Több olyan eset volt, amikor (utólag rájöttem, hogy) azért akartak átmenni egyik-másik barátjukhoz, mert ott van csoki vagy más édesség, ami otthon nincs, vagy nem szabad. Ezért elgondolkodtam, hogy mennyire jó hosszú távon, ha valami otthon tilos, de már óvodáskorban megtalálja a kiskaput, hogy hogyan szerezze meg az otthonán kívül. Innentől kicsit lazítottam a dolgon, de nagy odafigyeléssel (minőség, mennyiség, gyakoriság) kaptak és kapnak a mai napig édességet. A sors fintora, hogy tavaly nyáron derült ki mindkét lányomról (most 13 évesek), hogy inzulinrezisztensek (durva, ilyen ellenőrzött körülmények között!), úgyhogy azóta tényleg szakszerű odafigyeléssel »bűnözhetnek«. Mondjuk a mentes receptek – amiket az elmúlt időszakban kísérleteztünk ki és válogatós gyerekeken is leteszteltünk – nagy segítségemre vannak, és a lányok sem érzik lemondásnak vagy diétának a dolgot.”
#2 „Na, én vagyok a gyerek, aki vajas kenyéren és csokin nőtt fel. Mivel konkrétan háromféle ételt voltam hajlandó megenni, a szüleim úgy voltak vele, hogy ha az épp tejbegríz vagy Túró Rudi: legyen, csak egyek valamit. És most, közel húsz évvel később ugyanez a helyzet a saját gyerekemmel is: ha megkérdezem, hogy mit kér enni, ugyanaz a három étel van terítéken. Én egyébként azt gondolom, hogy mivel napközben az oviban eszik, minden második hétvégén pedig a nálam – ebből a szempontból is – sokkal szigorúbb apjánál, otthon simán lehet csokis zabkása a reggeli vagy tejberizs a vacsora. Cukros üdítőt tényleg szinte soha nem iszik, csokit is csak innen-onnan kap, a húsvéti adag pedig simán kitart mikulásig, és fordítva. Hatásom erre pedig úgyis csak addig van, amíg nem a zsebpénzéből vásárol magának a sulibüfében, de ha már akkora lesz, biztos, hogy elmesélem neki, hogy milyen volt az a két év, amikor egy fél liter kóla és egy tábla csoki volt minden, amit az iskolában fogyasztottam.”
#3 „Szerintem próbáljunk meg nem adni neki, ameddig lehet – és az ameddig lehet alatt nem azt értem, hogy kínozzuk és tiltsuk meg neki az édességevést születésnapokon, zsúrokon és más gyerekekkel közös eseményeken. Azután a pillanat után, hogy először kóstol valami édeset, úgyis mindig arra vágyik majd, szerintem ez konkrétan bele van kódolva az emberbe. Én különben mindig próbáltam mondani a gyerekeimnek, hogy a sok édesség nem egészséges – annyit sikerült elérnem, hogy a szomjoltás náluk első-, másod- és harmadsorban is a vizet jelenti. Nyilván ez belőlem indult ki, hiszen én nem iszom mást. Talán ha erre a mintára soha nem lett volna otthon semmiféle édesség...? De ez szerintem megvalósíthatatlan. Nem voltam még olyan egyéves születésnapon, ahol ne lett volna kis tortácska egy darab gyertyával a tetején.”
#4 „Nekem alapelvem volt, hogy a gyerek ne kattanjon rá az édességekre, ezért sokáig nem kapott semmifélét. Aztán azt vettem észre, hogy egyedül maradtam a véleményemmel: amint a lányom közösségbe került, kiderült, hogy a szülők szinte tömik a gyerekbe az üdítőt meg az ilyen-olyan rágcsákat, és persze megkínálják az én gyerekemet is, az meg hülye lenne nem elfogadni. Szóval jöhettem én a biosárgarépa-csíkjaimmal, az ovis menza egy rakat cukorból meg szénhidrátból áll (ez még a menzareform előtti időszak), az étkezések között pedig jártak körbe a cukros zacskók. Annyit viszont sikerült megvalósítani, hogy a lányom nem iszik mást, csak vizet, azzal oltja a szomját, és cukros üdítőt maximum mástól kap, vendégségben, vagy hetente egyszer ihat mondjuk egy pohár kólát. Édességeket mikulásra, húsvétra kap, de olyan szinten spórol velük, hogy még megvan a tavalyi adag is. Ajándékba is igyekszünk nem édességet vinni más gyerekeknek. Vicces, hogy ebben ilyen szigorúan viselkedem, pedig nagyon édesszájú vagyok, de nem akartam, hogy a gyerekem is az legyen. Így is megy be épp elég cukor azzal, hogy nem én keverem ki neki gyümölcsből minden alkalommal a bio-natúr joghurtját, vagy nem én sütöm a reggelizőkekszet, amit olyan könnyű bedobni a táskájába tízóraira. Vita persze volt, van és lesz ezzel kapcsolatban, én a gyerekem apjával nem értek egyet, aki szerint párizsis kenyéren és csokin is fel lehet nevelni egy gyereket, és az anyámmal sem, aki mindig minden alkalommal kioktat boldog-boldogtalant az egészséges táplálkozásról, akkor is, ha senki sem kérdezte a véleményét. Még azt tartottam fontosnak, hogy a lányom ne fogadjon el idegentől semmilyen édességet (se mást), és ne is kínáljon meg senkit anélkül, hogy megkérdezné a másik gyerek anyukáját.”
És te mit gondolsz?
