Mitől lesz valaki rossz szülő? És mitől lesz jó? Egyáltalán lehet-e és van-e értelme annak, ha értékelni akarjuk magunkat, egymást? Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket.
A szülőség egyik legnagyobb terhe, hogy soha nem tudhatjuk, jól csináljuk-e. Nem véletlen, hogy sokszor kétségbeesetten keressük a fogódzókat: könyveket bújunk, blogokat olvasunk, szakértőket hallgatunk. Az elmúlt években felhalmozott tudásanyag sokban segít ahhoz, hogyan válhatunk (elég) jó szülővé, de vajon mikor és mitől lesz valaki rossz szülő? Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Milanovich Domi: A felnőtté a hatalom és a felelősség
A pszichológia nem szereti a moralizálást. A fejlődéslélektan egyik leghíresebb gondolata is azt hangsúlyozza, hogy tökéletes szülő nem létezik. Mindenki hibázik olykor, a lényeg az, hogy összességében elég jó szülők tudjunk lenni: figyelmesek, érzékenyek, válaszkészek. Mindemellett érdemes szem előtt tartani, hogy a szülő-gyerek viszony jelentősen eltér a felnőtt-felnőtt viszonytól a tekintetben, hogy a gyerek a szülő gondjaira van bízva, neki van kiszolgáltatva. A felnőtt az, aki több hatalommal, erőforrással, felelősséggel rendelkezik a kettejük kapcsolatában, így igenis vannak olyan dolgok, amelyeket soha nem volna szabad megtenni egy gyerekkel – és most nem is kizárólag a bántalmazás, elhanyagolás különféle formáira gondolok.
- Nem a gyerek a kiút. Egyre többször hallom, hogy különböző elakadásokkal küzdő fiatal felnőttek azt gondolják, hogy a gyermekvállalás majd egy csapásra minden lelki gondjukat megoldja. Azonban ha épp szét vagy esve, az nem egy jó alaphelyzet a baba érkezéséhez. Fontos, hogy előbb rendbe tudd tenni magad, dolgozz a nehézségeiden, növeld az önismeretedet, kerülj képbe az alapvető családi mintáiddal. Egyszóval teremtsd meg azt a pszichés környezetet, amibe biztonságos lesz beleszületnie a picinek.
- Az is hat rá, amire nem emlékszik. Emberek néha azt gondolják, hogy eszméletlen, altatásban lévő vagy 3 év alatti személyekkel bármit meg lehet tenni, hiszen úgysem lesz az epizódról verbálisan kifejezhető emlékük. Bár a gyermekkori amnézia létező jelenség, ez korántsem jelenti azt, hogy ne hatna valakire erőteljesen mindaz, amit kisbaba korában megtapasztal. Sőt, már magzatként is egy csomó mindent észlel a világból, beleértve a szülei stressz-szintjét is. Fontos, hogy a legkorábbi időszaktól kezdve érezhesse, hogy várják, szeretik és odafigyelnek a szükségleteire.
- Nem az adósod. Ha egy gyerek fogantatása nem is mindig tudatos döntés, a világrahozatala – pár kivételtől eltekintve – igen. Te vállaltad azt, hogy életet adsz neki, felneveled, gondoskodsz róla. Ebben a döntésben neki szerepe nem volt, így nem is kérheted rajta számon. Felnőtt korában pedig biztosan nem azért fog kötődni hozzád, mert időről időre az orra alá dörgölöd, hogy mennyi mindent megtettél érte. Hanem azért, mert az autonómiáját tiszteletben tartva szereted őt, és klassz programokat csináltok együtt.
- Nem a meghosszabbításod. Vannak soha meg nem valósult álmaid? Nos, ne a gyerekedtől várd, hogy beteljesítse őket. Ne erőltesd rá az érdeklődésedet, az életfilozófiádat, a megoldási módjaidat. Ő egy különálló emberi lény: ismerd meg, tartsd tiszteletben az igényeit, és a benne rejlő egyedi lehetőségek kibontakoztatásában támogasd.
- Nem az ő feladata gondoskodni rólad. Vannak gyerekek, akiknek túl korán kellett felnőniük. Egy ponton parentifikálódtak, azaz a szüleikkel vagy a testvéreikkel kapcsolatban láttak el szülői feladatokat. Persze előfordulhat, hogy szülőként olyan helyzetbe kerülsz, hogy gondoskodásra szorulsz. Tartósan megbetegszel, és ápolni kell. Elhagy a házastársad, és magányos vagy. Elveszted az állásod, és lelki támogatásra van szükséged a talpra álláshoz. Ezek mind valid igények, de nagyon fontos, hogy ne a gyerekedre told rá őket. Ne őt tedd felelőssé a boldogságodért vagy a jóllétedért. Ezekért neked kell tenni, és megtalálni azokat a módokat, ahogyan veled egyenrangú felnőttektől kaphatsz segítséget bennük.
Sákovics Diana: Már maga a kérdés tévútra visz
Mikor vagyok rossz szülő? Sőt: milyen szülő vagyok?
Mit érünk azzal, ha ezekre a kérdésre válaszolunk? Ha jó szülőnek címkézzük magunkat, akkor táplálhatjuk az önértékelésünket, beépíthetjük ezt az énképünkbe és végső soron hátradőlhetünk, megnyugodhatunk, figyelhetünk másra: feladat kipipálva. Ha rossznak tituláljuk magunkat, kesereghetünk rajta, okolhatjuk a körülményeket, a saját szüleinket, magunkat, elmerülhetünk az önvádban, az önutálatban: foglalkozhatunk saját magunkkal.
Bármi is a válasz ezekre a kérdésekre, a baj velük az, hogy elviszik a fókuszt a lényegről: a gyerekről.
Képes vagyok-e szeretni a gyerekemet? Képes vagyok-e elfogadni őt? Képes vagyok-e figyelni rá, az igényire, az érzéseire? Képes vagyok-e ténylegesen meghallani őt? Képes vagyok-e abban támogatni, hogy felfedezze önmagát, hogy a saját útját járhassa? Képes vagyok-e az ő érdekében határokat húzni neki? Képes vagyok-e elengedni a kezét, amikor kell, hogy önállóságot tanuljon? Képes vagyok-e éppen annyira lenni az élete része, amennyire az adott életkorban szüksége van rá? Képes vagyok-e arra, hogy ne használjam a gyereket arra, hogy a saját érzelmi igényeimet, a szeretet- és intimitáshiányomat, a feszültségem levezetését éljem ki rajta? Képes vagyok-e belátni, ha hibázom, erről őszintén beszélni és korrigálni a hibáimat? Képes vagyok-e dolgozni azért magamon, hogy minél kisebb csomagot adjak át a múltamból a gyerekemnek? Képes vagyok-e elfogadni, hogy teljesen nem tudom hátrahagyni a saját múltam, és az mindenképpen hatással lesz a gyerekemre? Képes vagyok-e elfogadni, hogy soha nem leszek tökéletes szülő?
Számomra a szülőségben ezek az igazán fontos kérdések. Ezekre a kérdésekre nem lesz mindig igen a válasz. Sőt, az aktuális élethelyzettől, a gyerek korától, a saját életem alakulásától függően a válaszok is folyamatosan változhatnak. És éppen ez a lényeg. Amikor bármelyik kérdésre nem a válasz, akkor tudom: ezzel most feladatom van, ezzel dolgoznom kell, ebben fejlődésre van szükség. A szülőség ugyanis nem egy statikus állapot, amit egyszer fel lehet címkézni és kész. Ez a feladat folyamatos alkalmazkodást igényel. Éppen ezért, ha mindenképpen szükségünk van a Milyen szülő vagyok? kérdésre adható válaszra, akkor tegyük fel ezt akkor, ha már felnőtt a gyerek, ha visszatekintünk a múltra. Ha ebben a helyzetben meg tudjuk kérdezni az ő véleményét és elbírjuk a választ, bármi is legyen az, akkor biztosan tudhatjuk: nem jártunk tévúton.
Szalay Ágnes: Fontos a rendszeres és őszinte önvizsgálat
Mindig. És soha. Az „elég jó” fogalmának megértése talán sosem teljesedik ki bennünk, amíg nem válunk szülővé. Saját szülőségünket másokéval összehasonlítva mindig találhatunk valami olyan dolgot, viselkedést, amit mások jobban csinálnak. (Ilyenkor hajlamosak lehetünk az önostorozásra, és közben megfeledkezünk arról a tucatnyi másik dologról, amit meg mi teszünk jobban.) A szülővé válás az egyik legnagyobb próbája a személyiségünknek, jellemünknek, emberségünknek. Gyerekünk szeme talán az első olyan könyörtelen tükör, ahol gyengeségeink, fizikai és pszichés korlátaink szinte maradéktalanul megmutatkoznak. Ezzel együtt sokunk életében a szülőséggel jön el az, hogy valami olyat hozunk létre és dolgozunk érte, ami saját magunkon, a saját életünkön túlmutat, addigi, magunkkal kapcsolatos paráink eltörpülnek a jelentősége mellett – alkotói leszünk az örökkévalóságnak. Ami nagy boldogság, nagy felelősség, és végtelen a hibázási lehetőség benne.
Itt a Díványon én is sokszor írtam már sebet okozó szülői viselkedésekről, narcisztikus anyákról, akik megkeserítik utódaiknak nemcsak a gyerekkorát, hanem az egész életét. Volt szó olyan anyákról is, akik vágynak arra, hogy szeressék a gyereküket, és mégsem sikerül nekik. Az is gyakori, hogy a társadalom nyomásának, a mai szokásoknak engedve nem tudjuk szülőként azt biztosítani a gyerekünknek, amire szüksége lenne – vagy amikor túl sokat is adunk neki, ezért nem tud kiteljesedni.
Mégis azt gondolom, hogy mindenki pont maximálisan olyan jó szülő, mint ami telik tőle. Szerintem az az anya is jó szülő, aki felméri a saját élethelyzetét, és úgy dönt, hogy nem képes megteremteni azt a környezetet, amire a gyerekének szüksége lenne, és örökbe adja. Egyszóval én hiszek nagyjából minden szülő jó szándékában, és ezzel együtt látom, hogy mégsem mindenki képes elég jó szülő lenni.
Azt gondolom, hogy nem érdemes magadat szülőként másokkal összehasonlítgatni, bírálni és kritizálni – ezekkel a tevékenységekkel máris távolodsz a célodtól, hogy a gyerekednek jó szülője lehess. Ezzel együtt fontos rendszeres és őszinte önvizsgálatot tartani. Három olyan eset van, ahol neked, szülőként, a gyereked érdekében, mégis saját magadért segítséget kell kérni.
- Ha rendszeresen érzelmileg vagy fizikailag bántod a gyereked, esetleg elhanyagolod.
- Ha nem érzel szeretetet iránta.
- Ha huzamosabb ideig boldogtalan, elégedetlen, reményvesztett vagy.
Ezek a szülői állapotok maradandó és súlyos sérülést okoznak egy gyereknek. Az a szülő is sérült valamilyen szempontból, aki így érez és viselkedik, de annak érdekében, hogy a minta ne örökítődjön, a sérülés ne váljon transzgenerációs mintázattá – tenni kell. Ha a fenti három pont valamelyike igaz rád, akkor felelősséged, hogy segítséget keress. És ne csak segítséget kérj, hanem tedd meg azt a fájdalmas, erőt igénylő önismereti munkát, amire szükséged van. Most. Ha nem érzed a helyzetet ilyen vészesnek, csak kisebb szülői baklövéseid miatt aggódsz, akkor engedd el magad! (Persze az önismereti munka mindig hasznodra válik...) Figyelj a gyereked igényeire, beszélgess vele, ne törődj mások véleményével, öleld át sűrűn, és tanuld meg élvezni a vele töltött időt!
