Nagy zavart kavarnak a régi és új nevelési elvek a csecsemők sírása körül. Mikor lehet hagyni, és mikor nem? Valóban jó, ha a gyerek rendhez szokik? Mi van, ha ezzel elhanyagolom? A kérdések megérettek, most megválaszoljuk őket.
Szüleink, nagyszüleink fiatal anyaságának idején azt hajtogatták a szakértők, hogy a kisdedeknek minél hamarabb kiszámítható rendszert kell vinni az életébe. Az anyák le voltak tiltva arról, hogy „összevissza” szoptassanak, vagy hogy az éjszaka közepén bármikor felkarolják a síró csöppségeiket. Az orvosok igyekeztek meggyőzni a szülőket, hogy a csecsemőknek erre van szükségük ahhoz, hogy minél előbb hozzászokjanak a méhen kívüli világ rendjéhez. Úgy tartották, azok a csecsemők, akikhez az anya folyamatosan alkalmazkodik, a későbbiekben elkényeztetetté válnak, ami nehezíteni fogja megküzdésüket az élet kihívásaival. Vajon hol van az igazság, ha napjainkban pont az ellenkezőjét taglalják a szakértők? Azt, hogy a csecsemőhöz való alkalmazkodás, odafordulás és mindig elérhető gondoskodás az alapja a biztonságos kötődésnek, a pozitív önbecsülésnek, a társas érintkezések minőségének és az idegrendszer megfelelő fejlődésének. Mit tudtunk akkor és most?
A sírás kommunikációs eszköz
A csecsemők a sírással mindig közölni akarnak valamit. Kezdetben éhséget, fájdalmat, ijedtséget, unalmat vagy valamilyen diszkomfortot (például tele pelenkát, fáradtságot), idővel pedig már egyéb érzéseket is, mint düh vagy csalódottság. Számukra a sírás az egyetlen eszköz arra, hogy jelezzék: valami nincs rendben. Bár olykor nehéz elhinni, de sosem jeleznek ok nélkül. A babák teljesen ki vannak szolgáltatva a szüleiknek. Nem úgy jönnek a világra, mint a legtöbb emlős, aki születése után pár órával már menekülőképes, hanem teljes mértékben a gondozójukra vannak utalva. Fontos tehát, hogy édesanyjuk figyelmét magukra tudják vonni, és érzéseiket meg tudják vele értetni. Valahol itt kezdődik az ember önmagába vetett hite is: hogy képes elérni a céljait. Ha figyelmen kívül hagyjuk a sírását, azzal magára is hagyjuk őt a bajban, amit még nem képes maga felismerni és megoldani. Megtörjük a belénk vetett bizalmát, és megtanulja, hogy nem lehet másokra számítani. A nem megkapott törődés elülteti mélyen a sejtjeiben, hogy nem is érdemli meg a szeretetet és a törődést. És ez egész felnőttkorára kihatással lesz.
A sírásukra tehát mindig felelnünk kell. Nem fogjuk tudni őket mindig egyből megnyugtatni, hiszen a csecsemőknél sokszor nem könnyű ráismerni a sírás okára, arról nem is beszélve, hogy diszkomfortjuk olykor nem megszüntethető azonnal. A hangsúly az odaforduláson van. Hogyha sír, ott vagyok vele a bajban. Figyelek rá, és igyekszem mindent megtenni, hogy rájöjjek az okra. Ez a fajta gondoskodás az, ami jelzi a gyerek számára, hogy biztonságos kezekben van. Ez a fajta válaszkészség alapozza meg a biztonságos kötődés kialakulását és a társas készségek egészséges fejlődését. Ez a fajta támogatás ad számukra mintát, hogy a későbbiekben módot találjanak önmaguk megnyugtatására.
Rendszert az életükbe!
Az egykori nevelési elveknek persze megvolt a maguk értelme. A gyerekeknek szükségük van egy kiszámítható napirendre, hiszen ez segíti őket tájékozódni az időben. Az általános értelemben vett időérzék ugyanis mindössze általános iskolás korra alakul ki fokozatosan, addig viszont az ismert rutin biztosítja a kiszámíthatóság és biztonság érzését, ami az egészséges és kiegyensúlyozott fejlődéshez nélkülözhetetlen. Egy jól kialakított napirend mindenképp pozitív jelentőséggel bír a gyerekek életében, megvalósulását azonban nem szabad elsietni vagy erőltetni. Egy új helyzetben megtalálni a magunk ritmusát időbe telik. Nekünk is, a gyerekünknek is. Az újszülöttek elszakadtak a korábban biztonságot jelentő, összetartó közegből, és most minden új számukra. A lélegzés, a távolság, a szopás, a hideg levegő, és még sorolhatnánk. Különösen újdonsült anyaként mi is többnyire tapogatózunk a szerepünkben. Időbe telik, amíg mindketten egymásra hangolódunk és kialakul egy rendszer. Sok próbálkozásra van szükség ahhoz, hogy rátaláljunk a megfelelő ritmusra, ami követhető és betartható tud maradni napi szinten.
A megfelelő odafordulással nem lehet elkényeztetni
Sokunkban felmerül a kérdés, hogy nem lesz-e önállótlan a gyerekünk, ha folyton ugrunk a segítségére. A csecsemőkor azonban a bizalom kiépüléséről szól. Arról, hogy mennyire vagyunk válaszkészek. Azok a gyerekek mutatják a legnagyobb önállóságot a későbbiekben, akik csecsemőkorukban megkapták azt a biztonságos hátteret, ami kielégítette minden szükségletüket. Ahogy Vekerdy Tamás írta Jól szeretni című könyvében: „egy gyereket nem lehet eléggé elkényeztetni – abban az esetben, ha elkényeztetésen azt a bensőséges érzelmi kapcsolatot értjük, amelyiknek nem kell lépten-nyomon tiltania és nevelnie, amelyik sok mindent engedhet és megadhat anélkül, hogy rongálná a gyereket”. A mi odafordulásunk mutatja meg a gyereknek, hogy nincs egyedül ebben a számára még ismeretlen világban. Sikerélménynek éli meg, ha megszerzi a figyelmünket, ami az önmagába vetett hitét is erősíti, és a későbbi önállósodásához alapul szolgál. Kettőnk kapcsolata és kommunikációja örömök és bánatok idején adja számára a mintát, miként lehet ezeket a helyzeteket értelmezni, elfogadni, kezelni és kommunikálni. A saját és mások érzelmeinek fel- és elismerésének képessége pozitív hatással lesz a szociális készségeik fejlődésére és a későbbi egészséges társas kapcsolataira is.
A sírást lehet hagyni, de nem lehet ignorálni
Az életben persze vannak nehéz helyzetek. Van, hogy hiába minden próbálkozásunk, nem jövünk rá, miért sír a kisbabánk. Van, hogy hiába fejtjük meg a zokogása okát, mert az adott pillanatban nem áll módunkban kielégíteni a szükségletét. A figyelmünk, a megértésünk és az elfogadásunk azonban ilyenkor is számít! A csecsemőknél még nincs hisztisírás. Ők még nem képesek megjátszani magukat, ezért sosem szabad figyelmen kívül hagynunk a jelzéseiket. Éreztetnünk kell velük, hogy még ha nem is tudjuk megoldani a bajukat, velük vagyunk és próbálkozunk.
A sírást ugyanakkor a kis- és nagyobb gyerekeknél sem szabad ignorálnunk. Ez a megnyilvánulás is egy fontos módja az önkifejezésnek, valamint a felgyülemlett stresszt is kellőképpen képes oldani. Ha elültetjük a gyerekeink fejében, hogy a sírás szégyenteljes viselkedés, azzal akadályozni fogjuk egészséges érzelmi és személyiségfejlődésüket. Náluk sem feltétlenül a megvigasztaláson kell hogy legyen a hangsúly, egyszerűen csak a megértésen és az elfogadáson. Mi is sok nehezen emészthető élményen esünk át, és ez a gyerekeinknél sincs másképp.
Rajtunk múlik az önmagukról alkotott képük
A csecsemőknek nemcsak a világról, de saját magukról sincs még kialakult képük. Minket, a mi megnyilvánulásainkat veszik alapjául annak, hogy milyenek ők. Tőlünk tanulják meg, hogy mit érnek, hogy mire képesek, és mit érdemelnek másoktól és a világtól. Az egészséges énkép kialakulásához a korai tapasztalatok adják a kontúrt. Ha mi válaszra sem méltatjuk a zokogásukat, elhiszik, hogy nem méltók a szeretetre, törődésre, a korai kudarcélmény pedig nagy eséllyel végigkíséri felnőttkorukat is. Akik viszont megkapják csecsemőkorukban szüleik válaszkészségét, amire szükségük van, azoknak a fejlődése pozitív irányba indul meg. Azok fognak hinni a saját képességeik és kapcsolataik erejében, mert megtapasztalták a bizalmat, az értő figyelmet és az elfogadást még a nehéz helyzetekben is. Ez pedig felkészíti őket a valódi emberi életre.
