Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Sikeresen felvételt nyert a gyerek tavaly egy nyolcosztályos gimnáziumba. Eltelt az első félév, és meg kellett barátkozni a gondolattal, hogy ezentúl tanulnia kell, mert szimplán IQ-ból már nem fogja tudni teljesíteni a követelményeket, és még így is becsúsznak rosszabb jegyek. Nem, a négyes szerintem nem rossz jegy, de a sok szülő szerint igen, és ez hatalmas stresszt okoz a gyerekekben. Pedig ez csak hozzáállás kérdése, hogy ne így legyen. Tapasztalatok a nyolcosztályos gimnázium világából.
A napokban írták a központi felvételi vizsgákat azok a gyerekek, akik a következő években egy középiskola tanulójaként tudják magukat leginkább elképzelni. Elég friss emlékeim vannak erről az időszakról, tavaly a lányom is végigcsinálta, a folyamat végén pedig sikeresen felvételt is nyert egy nyolcosztályos gimnáziumba. Úgyhogy idén már gimnazista, holott még csak 10 éves, vicces helyzet ez, meg kicsit furcsa is még mindig.
Az írásbeli felvételik után minden évben, menetrendszerűen elkezdődik a szülők elégedetlenkedése: nehéz volt a felvételi feladatsor, sőt, túlságosan is nehéz volt, mi az, hogy csak ennyi pontot szerzett az ő színkitűnő gyereke? Biztos bunda van a dologban, vagy valami.
Ami teljesen érthető, a felvételi időszaka eléggé stresszes, amitől az ember könnyen elveszíti a realitásérzékét. Még akkor is, ha szentül elhatározta, hogy nem fog rápörögni a dologra, és akkor sincs semmi, ha a gyerek a régi általános iskolájában folytatja a tanulmányait. Aztán persze mégis ott áll anyu a listát kémlelve és a kezét tördelve, számolja a jelentkezőket meg a pontokat, és fejben von átlagot 120 itemből, az esélyeket latolgatva.
A gyakorlatban a felvételi úgy szokott kinézni, hogy a jellemzően kitűnő, vagy jeles tanuló gyerek, fél év felkészítő tanárhoz járás után (matek és magyar) nagy izgatottan beül a terembe, és ír egy, az eddigi iskolai eredményeihez képest közepesen szar felvételit. A gyerek előre sír, a szülők, amikor meglátják a szerzett pontszámokat, a szívükhöz kapnak: mi az, hogy csak 40 pontot szereztél a lehetséges ötvenből, ez még a hármas szintet sem üti meg, hát ezért jártál te magántanárhoz egy kisebb vagyonért? Milyen oktatás folyik az általános iskoládban, hogy kitűnőként csak ennyire vagy képes egy objektív megmérettetésen? – és áll otthon a bál.
A valóság ezzel szemben
A valóság persze az, hogy teljesen mindegy, hogy a gyerek hány pontot szerzett az ötvenből, csak az számít ugyanis, hogy másokhoz képest hány pontot írt. Van úgy, hogy 36 pontos matek felvételivel simán be lehet masírozni a nyolcosztályos elitképzésbe. A helyek, a felvettek száma ugyanis adott, az viszont évről évre változik, hogy mit ad elő a mezőny, hogyan boldogulnak a gyerekek a feladatsorral. Ha nehéz volt, mindenkinek egyaránt nehéz volt, és kevesebb pont is elég a bejutáshoz, ha meg könnyebb volt, akkor több pontot kell összeszedni. Ez ilyen egyszerű, habár ebben a felfokozott lelkiállapotban mégsem annyira egyértelmű.
És hát, tegyük hozzá, külön felkészítő tanár nélkül is simán be lehet kerülni a nyolcosztályos gimnáziumba, szóval én a magam részéről nem gondolnám, hogy a magas szintű oktatás kizárólag a gazdag szülők sportja.
A procedúra végén persze elég sokan fognak örülni, sírni viszont sajnos még többen, a túljelentkezési statisztikák tanulsága szerint.
Hamar jön az első döbbenet
Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy az nevet utoljára, akit felvettek. Sőt, valószínűleg sokkal több sikerélmény fog jutni azoknak a gyerekeknek, akik maradtak a régi, megszokott iskolájukban.
Az első félév ugyanis elképesztően durva változásokat hoz egy tíz éves kisgimnazistának. Nálunk a tanárok borzasztóan igyekeznek, hogy a „kicsiket” tényleg kicsikként kezeljék, ez azonban nem feltétlenül sikerül nekik. Olyan, előre elképzelhetetlen akadályokat kell leküzdeniük a gyerekeknek mindjárt, mint például a bejárati ajtó, ami egy nehéz vasalatos tölgyfa alkotmány, és reggelente ketten feszülnek neki a harminc kilójukkal, hogy egyáltalán be tudjanak menni az iskolába.
Ez mondjuk, a vicces akadályok közé tartozik, az viszont már komoly kihívás, hogy tíz évesen egyszer csak ott találja magát a gyerek 31 vadidegennel egy osztályban, és a nulláról kell kezdeni a barátkozást, a csoportból csapattá válást, és itt nincs beszoktatás, ismerkedés és családlátogatás, hogy szokják a gyerekek a klímát. Bedobjuk őket a mély vízbe, boldoguljanak valahogy.
A pedagógusok sem az általános iskolában megszokott stílust képviselik, ezek a nagy tudású középiskolai tanárok már nem prüntyiznek a gyerekekkel, hanem tanítanak, és számon kérnek. Persze a tanterv is egészen más, mint a sima általános iskolákban, és nem kíméli a gyerekeket, hanem feltételezi, hogy mindenki képes megbirkózni az emelt szintű elvárásokkal. Ugyanakkor minden feladat, még a büntető dolgozatok is felemelőek, még soha, egyetlenre sem jutott eszembe, hogy mi ez a hülyeség, minek gyötrik vele a gyereket, mert mindegyiknek láttam az értelmét és a hasznát.
Jé, itt tanulni kell
Nagy megrökönyödés volt ez egyébként a lányomnak, aki enyhén szólva nem az a kimondottan szorgalmas fajta, és hát mi sem követelünk tőle igazán. A magam részéről ugyanis többre értékelem, hogy boldog gyerekkora legyen, és ne stresszeljen fölöslegesen. Egyszer megpróbáltam ugyan keménykedni vele, de annyira nem éreztem magam hitelesnek, hogy elröhögtem magam közben, úgy meg nem lehet gyereket nevelni. Inkább hagytam is az egészet, és inkább továbbra is bízom benne, hogy megoldja az iskolát, ahogy eddig is. Az anyja ordibálásától meg a büntetés belengetésétől még soha, senki nem kapott kedvet a matekhoz ugyanis.
Nos, el kellett telnie pár hétnek, mire rájött a gyerek, hogy a nyolcosztályos gimnáziumban már nem működik az eddigi tanulási stratégiája. Ami alsóban úgy nézett ki, hogy az iskolában – mivel úgysem volt más dolga – odafigyelt az órán, a tudás meg ráragadt, mint a kosz, a délutánokat így azzal tölthette, amihez kedve volt. A gimnáziumban viszont ennél azért többet követelnek – jött rá pár meglepően rossz jegy után, de dicséretére váljon, hogy egészen hamar levonta a megfelelő következtetést, és megtalálta a hatékony módszert a probléma megoldására: elkezdett tanulni. Hát, a gimnáziumhoz már kissé több kell, mint a ragyogó IQ, ez van.
Nem vérre megy, nem kell ráfeszülni
Én afféle laza és lusta anyukaként különösebben nem izgattam magam a rossz jegyeken, majd kijavítja, ha megszokta a körülményeket. Egyébként meg keményen küzd és ügyesen helytáll az új, és egyáltalán nem könnyű helyzetben. Különben sem múlik a jegyeken most semmi, félévkor meg pláne nem. Mondjuk az azért egy ökölcsapás volt az agyamnak, amikor két újságíró gyerekeként egyest hozott haza nyelvtanból, de hát ez csak az én elvárásom, hogy pont nyelvtanból legyen már jó, ha már genetikailag ilyen szépen predesztináltuk őt rá.
Mert ugyanakkor azt láttam, hogy más tantárgyakban meg csodálatosan kinyílt, és magára talált. Ez a hatodik év, hogy angolul tanul, de azelőtt soha nem hallottam őt megszólalni. A gimiben viszont nagyjából a harmadik héten elkezdett angolul karattyolni, és azóta be nem áll a szája. Nem egészen független ez attól, hogy időnként, teljesen természetes módon, külföldi diákokat lát vendégül az iskola, a gyerekem meg imád kapcsolatokat teremteni – vagyis itt, a lehetőség miatt érett be az a tudás, ami öt éven át, passzívan gyűlt benne, tantermi nyökögések formájában. Rájöhetett végre, hogy mire jó az angol nyelv, hurrá.
Teljesítmény, teljesítmény, teljesítmény! (!!!)
A legtöbb szülő viszont egészen másképp áll a gyereke eredményeihez. Egészen döbbenetes sztorikat mesél a lányom a négyesre sírva fakadó osztálytársairól, sőt, olyan is előfordult, hogy az egyik gyerek saját maga ellen fordult, mert nem lett ötös a dolgozata, ijesztő volt még hallani is.
A négyes itt valami istencsapásának számít, és egyáltalán nem „jónak”, ami egyébként az osztályzat neve. Többen is vannak, akiknek büntetésből elveszik a telefonját, vagy szobafogságot kapnak, ha „rossz” jegyet visznek haza, egy olyan iskolából, amit ennyi idő alatt még meg sem tudott szokni a gyerek.
Márpedig a négyesek, hármasok, sőt, kettesek, és néha egyesek is röpködnek ám. Egyszerűen más az iskola, mások a követelmények, az elvárások és a körülmények. Ezeket meg kell szokni előbb a gyereknek, időt kell rá hagyni, hogy alkalmazkodjon, akkor tud majd jól reagálni, és – jó esetben – a régi formáját hozni. Nekem furcsa, hogy felnőtt emberek, felelős szülők mennyire nem látják ezt be, és azt hiszik, hogy a gyerekük érdekét szolgálja, ha még otthon is tovább stresszelik, ahelyett, hogy állandó mentsvárként állnának mögöttük.
Persze, az évről-évre elmaradhatatlan felvételi hiszti után tényleg furcsa lenne, ha megdöbbennék ezeken a reakciókon, mégis szomorú ezt látni, hogy annyira fontos az az ötös, hogy sokan még a gyerekük boldogságát is feláldozzák érte.
Szóval, ha szülőként pufogni kezdesz azon, hogy milyen kemény volt a felvételi, jusson eszedbe majd, hogy a gimnázium még annál is nehezebb lesz, és az nem egy napig tart, hanem nyolc évig. És tuti, hogy a gyerek nemcsak ötösöket fog hazavinni, ebbe jó, ha előre belenyugszol. Ugyanakkor minden bizonnyal kiváló képzést fog kapni, és ha közben nem arra mennek el az energiái, hogy a büntetéstől retteg, ki fogják bontakoztatni a tehetségét. Valamit valamiért.
