Polgár Judit: a saját utunkat járjuk a saját gyerekeinkkel

Zanza!

Polgár Judittal a családjáról, gyerekkorról, anyaságról beszélgettünk, persze mindezt nem lehet máshogy nézni, mint saját, nagyon is speciális neveltetésének tükrében. Utazás a Polgár generációk között, oda-vissza.

Polgár Judit a világ egyik leghíresebb sakkozója. Életét meghatározta édesapja pedagógiai kísérlete, amely nagyon leegyszerűsítve arról szólt, hogy ha megfelelő körülményeket teremtünk, minden gyerek válhat kiemelkedően sikeressé egy választott területen. A Polgár család területe a sakk lett, Zsuzsa, Zsófi és Judit nevét pedig megismerte a világ.

Polgár Judit mára kétgyerekes anya. Akiből hihetetlen belső stabilitás és erő árad, és az az érzés, hogy pontosan tudja magáról, hogy kicsoda, mit csinál és merre tart. 

03-polgar judit-171027-A40A6699
Fotó: Szécsi István /

Engem pedig az érdekelt, milyen hatása van a Polgár-kísérletnek arra, hogy ő milyen felnőtt és milyen anya lett. Mit építettek be a hozott csomagból a Polgár lányok? Mit nem? És milyen érzés lehet, ha az ember anyukáját Polgár Juditnak hívják? Utazás a Polgár-generációk között, oda-vissza, oda-vissza. 

Hogyan hatott rád a családi örökséged mint gyerek, és mint anya?

A szüleim nagyon másképp neveltek minket, mint ahogy én vagy a nővéreim neveljük a saját gyerekeinket.

Ennek a különbségnek két fő oka van szerintem. Az első, hogy nagyon szerény körülmények között éltek a szüleim amikor összeházasodtak, és elkezdték nevelni Zsuzsit, aztán pedig Zsófit és engem.

A második, hogy ez az életforma, vagy ahogy a szüleim mondják: kísérlet, azért volt működőképes, mert nekik ez volt a szakmájuk. Mindketten pedagógusok voltak, hittek abban, hogy így leszünk a legboldogabbak, legsikeresebbek, illetve a kettőt ők össze is vonják sokszor. Én úgy gondolom, az egészet azért tudták végigcsinálni, mert a szakmájukat csinálták.

Milyen volt ebben élni?

Ebből a speciális helyzetből speciális konfliktusok és nehézségek származtak, elsősorban a külvilággal szemben. Apu napon belül volt menedzser, apuka, edző, aki közben - eleinte - a munkahelyén is volt, és ott is jól kellett teljesítenie. Gyakran összefolytak a szerepek, ez egy állandó oda-vissza történet volt, hogy egyik percben apa, másik percben menedzser. És ő ezt fanatizmussal és hittel csinálta, anyu meg társa volt ebben és támogatta, ami legalább olyan fontos volt.

Ezt a 30 évet ők azért tudták végigcsinálni, mert mind a ketten ízig-vérig pedagógusok. És jó pedagógusok, nagyon jól tudnak a gyerekekkel bánni. Ahogy nőttünk, persze változott a helyzet is, már nem voltunk gyerekek, már serdültünk, már felnőttünk, és ehhez nekik mindig alkalmazkodni kellett.

De a legtöbb konfliktus abból adódott, hogy kívülről teljesen értelmezhetetlen volt az életünk.

És nem hiányzott nektek a kijelölt apa-idő? Vagy megvolt az stabilan, amikor ő "csak" apa volt?

Nem az volt, hogy nyolctól kilencig apa, aztán kilenctől délig menedzser. Nagyon sokszor akár egy mondaton, egy beszélgetésen belül is különböző szempontok jelentek meg. Ezt nyilván sokkal később vettem észre, hogy ezek miatt volt az, hogy mi másképp láttuk, és ő másképp látta.

Ahogy beszélgetés közben gondolkozott a szakmai előrelépésen, sikeren, hogy mi hogy fogunk jobban teljesíteni, és a kísérlet hogyan lesz minél sikeresebb, közben persze odamondta a menedzseri meglátását, és az apai szeretetével azt, hogy jó, akkor most menjünk el cukrászdába. Csak hát ezt az állandó összekeveredést, nem feltétlenül könnyű kezelni.

Másik oldalon meg százszor több időt töltöttünk együtt, mint bármelyik másik gyerek a szüleivel. Én 6-7 éves voltam, amikor mindketten feladták a munkájukat, és onnantól csak ránk koncentráltak.

És persze a mi sikerünk lett apu sikere is. Az, hogy a saját munkája, a saját elképzelése évről-évre nagyobb eredményeket hozott.

Ezért is nagyon furcsa kívülről aput megítélni, őt sokszor megvetik ezért. És ahogy őt kérdezték, ott volt a helyzet, hogyan válaszoljon? Szakemberként? Apukaként? Menedzserként? Ezeket sokszor még ő maga sem tudta szétválasztani, kívülről meg végképp nem lehetett különvenni.

Volt egy félmondatod, hogy ők abban hittek, hogy ti ettől lesztek boldogok vagy sikeresek, illetve, hogy ez az ő szemükben ugyanaz volt. Tényleg ugyanaz volt?

Hát, ugye amikor gyerek vagy, akkor csinálod, ami van. És hát az nyilvánvalóan örömet okozott, amikor nyertem, és a körülöttem állók is mondták, hogy hűűű, milyen ügyes vagy! A győzelem folyamatosan inspiráció volt, dopping. A siker gyerekkorban is, és később is motivál.

De objektíven szerintem nem lehet párhuzamot vonni, csak azért, mert valaki sikeres a szakmájában, nem feltétlenül lesz boldog. Mondjuk szerintem sokszor munkafüggő is, hogy mennyire igaz ez. Mert vannak sportok, vannak munkák, amikben csak akkor tud sikeres lenni az ember, ha nagyon elszánt, és odaadóan, alázattal csinálja. De nem minden munkakörre igaz, hogy csak akkor tudsz sikeres lenni, ha abba belefekszel, és a flow érzés részese vagy.

De azért a sakkban kell a flow, nem?

Kell, abszolút. Nekünk ez azért volt más, mert nekünk az életünk volt a sakk. Ezzel keltünk, ezzel feküdtünk, emiatt utaztuk végig a világot, emiatt kezdtünk el repülni, egy olyan korban, amikor a repülés még nem olyan volt, mint ma. Sem érzésben, sem anyagi vagy bármilyen lehetőségben. Olyan dolgok nyíltak meg előttünk, ami abban az időben nagyon speciális volt, és nagyon nagy lehetőség.

Ti megéltétek azt, hogy egy generációnknak egy hősi toposz volt a "Polgár lányok". Azt, hogy egy generációnak vagytok  a példaképei?

Neeeem. Mondjuk nem is úgy voltunk kezelve. Úgy voltunk kezelve, hogy csodabogarak vagyunk, talán különlegesek vagyunk, a szüleink meg finoman szólva nagyon furák. Azt éreztem, hogy nagyon más vagyok, és nagyon máshogy kezel minket a külvilág.

Nem igazán jártunk közösségbe, az iskolába csak vizsgázni jártunk be. Sportolni jártunk egy klubba, és ott is lehetett érezni, hogy a korunkbeli lányok az öltőzőben máshogy néztek ránk, kicsit irigykedtek, hogy milyen szerencsések vagyunk, tudták, hogy most nem leszünk egy hétig, két hétig, most utazunk New Yorkba, most máshova.

Egymásnak voltunk, és mi nagyon jól elvoltunk, a három lány egymással. Mindent kibeszéltünk, együtt utaztunk, és ezek nagyon nagy dolgok voltak.

És hát legyünk őszinték, 9 éves voltam, amikor jött az első nagy nemzetközi sikerem, ott még nem voltunk példaképek, az még a bizonyítási fázis volt. 12 éves voltam, amikor először az olimpiai bajnoki címet megszereztük, aztán 14, amikor megismételtük. Talán 16-18 éves koromtól lehetett elmondani, hogy kezdett bejönni a köztudatba, hogy valahol példaképek vagyunk. Mármint bizonyos szülőknek, bizonyos gyerekeknek, lányoknak, leginkább.

Ugorjunk most egyet előre, jöttek a saját gyerekek, és egyikőtök sem folytatta édesapátok kísérletét...

Zsuzsinál született először gyerek, de úgy, hogy előtte ő világbajnok lett. Ez az eredményorientált hozzáállás nekünk addigra nagyon a sajátunk volt.

Amikor megszülettek a gyerekeink, akkor mi még a saját munkánkat, a saját szakmánkat végeztük. És amíg apuéknál még nagyon erős volt a vágy, hogy a szűkös anyagi feltételekből kitörjenek és jobbat teremtsenek, nálunk ez már nem volt téma. Mi ezt az eredményeinkkel már megteremtettük magunknak az évtizedek alatt. Nem egy kis lakótelepi lakásban éltünk öten.

Ez a kitörtési vágy tehát már abszolút nem volt motor abban, ahogyan mi a saját gyerekeinket neveljük. Ehhez add hozzá, hogy nem is éreztünk olyasfajta szakmai bizonyítási vágyat sem, hogy a gyerek világklasszis lesz bármiben.

Ha téged megkérdeznek, te azt mondod, hogy neked az a foglalkozásod, hogy...

Én sakkozó vagyok..

Benneteket mi motivált?

Gyerekként? Vagy anyaként? Gyerekként mentem versenyről versenyre. Egy játszmában mindig megtaláltad, hol hibáztál, hogy lehetne jobban csinálni. És nem volt ám mindig az, hogy megnyertük a versenyt.

04-polgar judit-171027-A40A6709
Fotó: Szécsi István /

És ha az ember ezt profin csinálja, akkor mindig tudod, hogy amikor kívülről nagyon-nagyon jónak nézel ki, az szakmailag soha nem olyan jó, mint ahogy kinéz. Viszont amikor rosszul játszol, akkor sem annyira rossz, mint amennyire kinéz.

Nektek nagyon könnyű lett volna beleülni egy nagyon jóba, de azért kényelmesebbe, nem? Lehetettek volna például könnyen ti a világon a három legjobb női sakkozó.

Nem, mi nagyon másként voltunk nevelve. Apu kísérletének két alapja volt. Az egyik, hogy nem járunk iskolába. A másik, hogy valamilyen területen specializálódjunk, és abban minél jobban legyünk.

Zsuzsa négy éves korában a sakk lett kiválasztva, és így, hogy három lány lett [Zsófi 5 és fél, Judit hét évvel később született], az is társult a történethez, hogy kiderüljön, lányként ugyanolyan teljesítményt tudsz elérni, mint egy férfi, ha meg tudják teremteni ugyanazokat a feltételeket.

És a saját gyerekeidnél mi motivál anyaként?

Nem csak én, meg nem csak a nővéreim vannak benne a gyerekeink nevelésében, hanem a párjaink is. És ez meghatározó. Ahogy gyerekkorunkban nálunk is azért tudott működni a történet, mert anyuék nagyon egy húron pendültek.

Bárhogy nevelik az emberek a gyerekeiket, ha mindketten ugyanúgy gondolják, akkor jól működik ez a dolog. Ha nem értenek egyet a szülők, abból nagy konfliktus van, aminek valószínűleg a gyerek issza meg a levét.

Nálunk a férjem állatorvos, neki már kialakult addigra a saját praxisa, én meg még nagyon aktívan versenyeztem, amikor megjöttek a gyerekek. Azért négy-öt éves korukig gondolkoztunk rajta, hogy akkor ők most fognak iskolába járni, vagy nem, de addig az volt nagyon a fontos, hogy amikor nem vagyunk velük, akkor is megfelelő kézben legyenek. És utazni, kultúrákat látni is nagyon fontos volt nekünk, kicsi koruktól kezdve. Mondjuk Equadorban voltak velünk két hónapot, amikor 2 és 4 évesek voltak. És bár nem maradnak meg az emlékek, azért ezekből a tapasztalatokból mégis sok minden beépül.

A versenyeimet, fellépéseimet is igyekeztem, igyekszem úgy alakítani, hogy a gyerekekkel tudjak menni. És nem csak azért, hogy belelássanak abba, hogy mit csinálok, hanem leginkább azért, hogy más kultúrákba is betekintést nyerjenek. Meggyőződésem, hogy nagyon fontos úgy felnőni, és úgy lehet érvényesülni a világban, ha az ember elfogadja, hogy minden országnak megvan a saját kultúrája, legyen az lakberendezés, ételek, szokások, hagyományok, saját nyelvük, stb.

Fontos az, hogy toleránsak, elfogadóak legyenek, és közben azt is megértsék, hogy

valahol mindenhol mégis ugyanarról szól a történet. Mindenhol levegőt kell venni, enni, inni, szeretni, munkád van, családod van.

Nagyon más, de mégis ugyanaz. Ez például nekem nagyon fontos volt, és a férjem is egyetértett, hogy nemzetközi óvodába járjanak a gyerekek. Az, hogy angolul megtanultak teljesen lényegtelen volt arányaiban azzal szemben, hogy ott a csoportokban 30 különböző országból voltak gyerekek. Az viszont borzalmasan fontos, hogy úgy tekintsenek a kis kínaira, a norvégra, a dánra, a hollandra, a románra vagy az oroszra: mindegyikük ugyanúgy egy kis zsenipalánta, kis kreatív lény, akiből bárki lehet. Az, hogy így kezdjenek felnőni, az nagyon fontos volt.

Aztán a későbbiekben azt gondoltuk, hogy magántanulónak lenni bizonyos szempontból nagyon jó, de nagy kérdés, hogy mit akarnak ezzel elérni a szülők. Persze, hogy a gyereknek sokkal csábítóbb otthon maradni, és nem járni iskolába.

Az iskolával, mint intézménnyel vannak pozitív és negatív érzések, legyünk reálisak. Kicsit sokan vannak azok a gyerekek ott egy osztályban. Mindenesetre arra jutottunk a végén, hogy mi nem akarjuk úgy feladni a szakmánkat, egyikünk sem, hogy teljesen alárendeljük magunkat, hogy egyikünk "csak" otthon van.

És persze mi nem vagyunk pedagógusok. Nincsen meg az a tudásunk, nem éreztünk magunkban olyan szakmai felkészültséget, amivel ki tudtuk volna választani, milyen területre menjenek, és csak abban legyenek kimagaslóak.

Ők intézményi keretek között tanulnak, de amellett meg tudjuk teremteni nekik a magánórákat, az utazásokat, a baráti körünkkel való érzelmi és emberi kapcsolatokat. Ők érzelmi értelemben véve nagyon gazdagon tudnak majd indulni az útjukra.

Teljesen klasszikus iskolába járnak?

Állami iskolába, igen.

A te szüleidnek nagyon erős víziója volt a ti jövőtökkel kapcsolatban. Neked van? Mit gondolsz róluk, felnőnek, és milyenek lesznek? Mit szeretnél, ki legyen belőlük?

Azt szeretném, hogy ők maguk legyenek. Úgy terelgetni őket, olyan értékeket elvetni a lelkükben, hogy megtalálják majd azt a munkát, ami nekik örömet okoz, hogytudjanak majd váltani, ha kell. Nagyon fontos, hogy szeressék a munkájukat, mert legyünk reálisak: azzal töltjük el a legtöbb időt.

Valahol két dolog fontos: hogy milyen pár jut nekünk, és hogy milyen a munkánk. Mind a kettő a szerencsén is múlik, de azért mind a kettőben lehet tenni is.

Nekem az a feladatom, hogy úgy adjam át az értékrendemet, hogy azzal el tudjanak boldogulni, akárhol vannak is a világban.

Azt a gondolkodásmódot adjuk át, hogy bárhová vetődik is a világban, nincs egyedül. Legyen meg az önbizalma, a fellépése, a tudása, és legyen benne alázat, ha bármit csinál. És azt elsődegesen saját maga miatt csinálja, mert akkor fog a legjobban teljesíteni bárhol, ha magával szemben megvannak az elvárásai.

02-polgar judit-171027-A40A6682-Edit
Fotó: Szécsi István /

Nyilvánvalóan a versenysakkból adódik, hogy maximalista vagyok egy kicsit, de ezt próbálom nem rájuk nyomni. Mindig azt mondom nekik, hogy persze, a jegyek fontosak, meg később, hogy milyen egyetemre jutnak be, de legfontosabb az, hogy ők maguk mindig próbáljanak többet kihozni magukból, a képességeikből és lehetőségeikből, nem eltaposva másokat.

Szerintem ehhez kell leginkább a szülő, hogy a konfliktusokat, akár kortárs, akár a tanárral kapcsolatos, hogyan tudja jól rendezni, ebben kell neki segíteni, ezeket a viszonyokat egyenesbe hozni. És persze a hibázás, mert soha nem az a gond, ha hibázunk, vagy valamit pontatlanul csinálunk, hanem az, hogy ezt utána hogy kezeljük le.

Ők sportolnak?

A lányom nagyon szeret táncolni, és versenyezni is akar. A fiam most squasholni kezdett el, előtte kosárlabdázott. Előtte judóztak mind a ketten, amikor kisebbek voltak.

Muszáj megkérdeznem: nem nyomasztó dolog Polgár Judit gyerekének lenni?

Erről nem engem kéne megkérdezni, hanem a gyerekeimet. De mi nagyon természetesen élünk. Én megszoktam már, hogy én én vagyok. Korábban voltak nehézségeim, főleg a médiával kapcsolatban, olyan 13-14 évesen. Volt egy szerződésünk, amivel havonta mentünk Németországba sakkszimultánt játszani, mindig volt egy sajtótájékoztató is, és ott nagyon piszkáltak.

"Miért nem jársz iskolába?", "Miért ilyen az életed?", "Miért ilyenek a szüleid?" "Csodabogár vagy!"

Akkor angolul sem beszéltem még annyira jól, és a végén azért nagyon sírtam, hogy mi ez a hülyeség. 13 éves voltam. És akkor ott elhatároztam, hogy az újságírókat ezentúl megfelelően fogom kezelni, és utána ez szép lassan le is záródott nálam.

Éltem az életemet, tudatosan. És ez van ma is: nagyon normális életet élek, nem öltözöm másként, nem csinálom másként a dolgaimat, olyan vagyok, amilyen vagyok. A gyerekek ezt látják. Mi egyfelől nagyon természetesen élünk, másfelől nagyon nem hétköznapian. Számtalan különböző formában van, hogy felismernek, leszólítanak, autogramot kérnek, Magyarországon és külföldön is. Ezzel ők megtanultak élni, persze néha nem hiányzik nekik.

Például amikor sakkoztak, és versenyen játszottak, akkor nagyon érezték, hogy én vagyok az anyjuk, és ez nem segített. A többi szülő azt hitette el a saját gyerekével, hogy ő most a "Polgár Judit fiával játszik, aki nagyon veszélyes!". De hát szegénynek a tudása nem volt az, amit neki tulajdonítottak a többiek, meg mutogattak rá.

De volt egy olyan aranyos történet, amikor judo órán a sakk szóba került, és mondta az egyik gyerek, hogy ő nagyon jól játszik. És akkor Olivér mondta neki, hogy az anyukám azért biztos megverne téged. És mondta a másik fiú, hogy áá, dehogy! Csak a Polgár Judit verne meg engem! És mondta az Olivér, hogy igen, ő az anyukám. Naaa persze - jött a válasz, és nem hitték el neki, hogy tényleg én vagyok az anyukája.

Voltak, vannak ilyen vicces történetek, de nagyon ritka, hogy ez olyan eseményhez vezet, amiben nekik ez kellemetlen. Azt hiszem, ők is inkább a lehetőségeket látják, hogy utazunk, hogy sok olyan dolog történik, ami amiatt történik, mert ismert vagyok, és ezért megyünk valahova.

Még egyszer sem mondták, hogy most már túlzás, hogy megint Polgár Judit vagyok, és nem anya.

Nem is ebben az értelemben gondoltam, hanem abban, hogy amit te letettél az asztalra, az egy egészen különleges teljesítmény. Nincs-e bennük egy olyan típusú félelem, hogy mi van, ha ők nem tudnak felérni hozzád?

Nyilván ha az iskolában kezdene ez jönni, akkor az más helyzet lenne. Nekem is feladatom, hogy erről beszéjünk, meg tennem kell azért, hogy ezt ne érezzék, de az a baj, hogy a külső behatások nagyon meghatározóak tudnak lenni, különösen, ahogy a gyerek kezd felnőni, és egyre jobban a külvilágnak akar megfelelni.

Köztetek, a három lány között nem volt rivalizálás?

25 éves korom körül kezdtem el ezen gondolkozni, hogy miért nem volt. És szerintem nagyon egyszerű a válasz: azért nem, mert annyi támadás érte a családot folyamatosan, hogy ez az ellenkező irányba hatott, és bármikor bármelyikünk a legapróbb sikert elérte, azt a sajátunknak éltük meg. Mi egy pici cég voltunk, együtt.

Ez talán Zsuzsának volt a legnehezebb első gyerekként, nem?

Mindenképpen, sok szempontból is. Ő volt az első, nála voltak az első lépések. Abban, hogy a sakk volt a választás, abban, hogy nem jártunk iskolába, és ő volt az első, akin ez a történet végigment. És legjobban talán ott, hogy a szüleink is először néztek szembe a problémákkal, mondjuk amikor Zsuzsi hétévesen megvert egy felnőtt férfit, és az illető ezt hogy reagálta le. Amikor én megérkeztem, ezekre már legyintettek.

Zsuzsi addigra már megverte azokat a bácsikat, akik úgy reagáltak, ahogy, az iskolában már elfogadták, hogy mi nem járunk, és addigra már nem volt téma, hogy apuékat elmegyógyintézetbe rakják, minket meg nevelőotthonba.

02-polgar judit-171027-A40A6682-Edit
Fotó: Szécsi István /

Zsuzsi akkorra már eredményeket ért el, én meg nagyon hamar kezdtem eredményeket elérni, meg Zsófi is ügyesen játszott, olyan eredményekkel, ami a külvilágnak is bizonyította, hogy nem csak negatív ez a történet.

Az, hogy hárman három országban éltek, szerinted miért alakult így? Van köze hozzá, hogy ekkora ellenszél volt?

Két dolog miatt szerintem. Az egyik, hogy úgy nőttünk fel, hogy nem voltak iskolai barátok, olyan gyökerek, amelyek ide kötöttek volna. Az életformánk az volt, hogy mindig utaztunk, nyitottak voltunk, ott voltak a barátok, a kapcsolódási pontok, a szocializálódás sokkal jobban volt kint, mint Magyarországon. A másik meg nagyon egyszerű: a szerelem vitte el őket, míg engem az tartott itthon.

A csodagyerekből csodafelnőtt, az egy elég ritka szcenárió. Mi  volt a titok, ami miatt ti végig tudtatok menni az úton?

Elsődlegesen nyilván a szüleim. Ők kinézték ezt az utat, és pontosan tudták, hogy hosszú lesz. Tudták, hogy ez tíz-húsz évig tart, amíg felnövünk. Az én esetemben az is sokat hozzátett, hogy nagyon jó versenykarakterem volt.

Ha nehézségek jöttek, nem bedobtam a törcsit, hanem kihívásnak tekintettem, és ez mindig vitt előre. Mindig volt egy következő verseny, mindig volt egy következő lehetőség.

Illetve, ezt soha nem felejtem el, 16 éves voltam, amikor Nigel Shorttal - aki sokáig a legjobb angol játékos volt, később Kaszparov kihívója - játszottunk egy versenyen egy gyakorlópartit, és azt mondta nekem, hogy nagyon vigyázzak, mert ő is csodagyerek volt, ő is nagy tehetség volt, de az ember előbb-utóbb felnő. És utána már csak a játék marad, hogy mit tud az ember. Mert amíg fiatal, addig hívják ide-oda, mert olyan különleges. De utána már csak magad vagy. Ezt nagyon megjegyeztem.

Aztán én is felnőttem. Ami egyfelől nehéz volt, mert tízszer annyit kellett bizonyítani Magyarországon is, kint is, de amikor már elismerték, hogy ugyanolyan erős vagyok, mint egy ugyanannyi Élő-ponttal rendelkező férfi, akkor meg már jobb dolgom volt, mert azért mégiscsak kuriózum voltam, mint egyetlen nő a versenyen.

Szerettek veled játszani?

Nem. De egy idő után már nem idegesítette őket, hogy nő vagyok. Elfogadták, hogy ugyanolyan játékos vagyok, mint a többi, és nem kell amiatt izgulni, hogy ha vesztenek, akkor cikizik majd őket, hogy vesztettek egy lány ellen.

Azért most sincs tele a világ őrült sikeres női sakkozókkal...

Nincs, de van egy kínai lány, Hou Yifan, aki többszörös világbajnok volt, és egyre inkább abba az irányba megy, amerre én mentem, férfiakkal akar játszani, fejlődni akar, és százban van a világranglistán. Előtte rajtam kívül nem volt nő a százban, most viszont a kínai lányon kívül talán a kétszázban sincs más.

Szoktál sakkozni?

Követni partikat igen, most van egy egyedi megegyezésű tanítványom, külföldi amatőr, követem az eseményeket, azok érdekelnek, most például a fiúk játszanak az Európa Bajnokságon.

De nem ülsz le este a számítógéppel egyet sakkozni?

Nem. Majd lehet, hogy öt-tíz év múlva, ha nyugisabbak lesznek a hétköznapjaim. Most túl sok teendőm van ahhoz, hogy azt mondjam, hogy akkor felhőtlenül játszom. A másik az, hogy az interneten keresztül való játék nekem nem okoz akkora örömet. Valakivel sakkozni egészen más. Most a tanítás kapcsán néha játszom, meg szimultánt adok, de az, hogy napi szinten odaüljek, az most nem része az életemnek.

A szüleid nem voltak szomorúak, hogy ti hárman nem viszitek tovább a kísérletüket? És hármótok családjában a gyerekek közül nem állt elő egyszer csak valaki azzal, hogy belőlük miért nem csináltatok csodatehetséget?

Még nem, de Zsuzsinak a nagyfia versenyző, ő mesteri szinten van, olyan korú, hogy most kezdte az egyetemet. Őt mindig is érdekelte a sakk, hol kevésbé, hol jobban, de versenyez, tanít is, nem tudom, hogy ő tesz-e ilyen panaszt az anyjának, hogy miért nem fókuszált erre jobban. Nálam ezt nem mondták. Aztán, hogy tíz év múlva mi lesz, azt nem tudom.

És a szüleid sem bánják?

De, néha persze apunak fájdalma ez, hogy itt ez a tuti nevelési módszer, akkor hogy lehet az, hogy mi másként neveljük őket. Én meg azt mondom, hogy azt lehet jól csinálni, ha az ember valamiben nem csak hisz, hanem tudja is róla, hogy végig tudja csinálni. Az egész életben mindenhol, de egy ilyen különleges nevelésben végképp szükséges hogy az ember lássa magában az elszántságot, hogy ezt tűzön-vízen keresztülviszem, mert ebben hiszek.

És neked 2004-ben született az első gyereked, viszont 2014-ig még a legmagasabb szinten versenyeztél.

Igen. Egyfelől apu örült volna, ha ugyanúgy nőnek fel a gyerekek, ahogy mi voltunk, és ő azt mondja, hogy mivel már sokkal jobbak voltak az anyagi feltételeink, én sokkal jobban meg tudtam volna oldani a saját munkám mellett is. De azért ez nem olyan egyértelmű.

És nem is annak van jelentősége, hogy ez igaz vagy sem. Hanem számomra annak, hogy hiszek-e benne, és mennyire vagyok fanatikus azzal kapcsolatban, hogy ezt mindenáron meg akarom csinálni, és meg akarom teremteni pont ezt az életet.

Ugye azt hozzá kell tennem, hogy apuéknál nem volt telelés, meg nyaralás. Nekik ez volt, ők ebben hittek, és mindent annak rendeltek alá, hogy ez az életforma, amit ők megálmodtak, működőképes legyen, eredményileg is, meg emberileg is.

Én meg úgy voltam vele, hogy ott az én sakk-karrierem, a férjem állatorvosi karrierje, a gyerekek egészen más anyagi helyzetből indulnak, és én nem hiszek magamban annyira, hogy ez legyen Az Egyetlen Módszer, és bevállaljam, hogy nem fogok utazni sehova, nem fogok csinálni semmit, hanem most akkor jön a második fázis, amikor minden nap 24 órában arról szól, hogy mitől lesz jobb a gyerek.

És pontosan tudom, hogy nem könnyű dolog tanárokat szerezni, mindig mindent saját magadnak betáblázni. Mi a férjemmel úgy voltunk vele, hogy van más út is, és lehet, hogy az a mi esetünkben, így, hogy mindkettőnknek van karrierje, jobban járható, élhetőbb.

Sakkpalota, Sakkjátszótér Polgár Judittól

Polgár Judit több, gyerekeknek szóló komplex, képességfejlesztő programot is kidolgozott.

Iskolásoknak

Sakkpalota az iskolás korosztálynak szól, és választható tantárgyként 2013 óta a NAT-ba is van integrálva, így heti rendszerben, mindig az aktuális tananyaghoz kapcsolódóan segít a készségeket fejleszteni. Ez kifejezetten iskolai csoportoknak szól.

Az ovis korosztálynak

Emellett viszont nagy volt az igény ovisoknak szóló, és otthon is használható anyagokra. Ez lett a 3 részes Sakkjátszótér sorozat, amivel otthon, családi környezetben, a szülők, nagyszülők és a gyerekek együtt tudnak fogalkozni. "A 4 és 7 éves közötti egy remek kor, a legcukibbak ilyenkor a gyerekek, már értik, nagyon figyelnek, szivacsként az agyuk egyik pillanatról a másikra megötszörözi a tudást. És még nagy a szabadság, jobban ráérünk" - magyarázta Polgár Judit.

"Ebben a 3 könyvben a sakk alapszabályait használjuk arra, hogy a gyerek komplexen gondolkodjon, dolgokat egymással összefüggésbe hozzon. De fontos, hogy itt az elején nem sakkot tanítunk, hanem csupa olyasmit, ami minden gyereknek előnyére válhat. A szakmailag is bevett formákat, lépéseket, értékeket kombináljuk benne a képességfejlesztéssel, amitől alakul majd a kézügyesség, a memória, és a szövegértés többek között. A képességfejlesztő az első szint, aztán sok gyerek elkezd sakkozni, de sokan nem, és nekik ugyanolyan hasznos, amit kaptak erről.

Abban bízom, hogy akik ezt otthon megcsinálják, beszélgetnek róla, azoknak ez egy jó kiindulópont lesz, ami ötleteket ad a szülőknek, hogy milyen irányban lehet a gyerekkel tovább játszani, indulni, akár az utcán, faleveleket gyűjtve, akár a sakkbábukkal.

És végül a 3 könyv mellé megcsináltuk azt az anyagot, csomagot az ovik és óvodapedagógusok részére, amivel ez a Sakkjátszótér sorozat csoportok számára is használható lesz, benne van a módszertan, eszközök, és biztosítunk hozzá egy tíz órás képzést is."

Blogmustra