Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Sokszor meglazulnak a barátságok, mikor valakinél megszületik az első baba. Nem biztos, hogy nincs rá idő, inkább nem tudnak mit kezdeni az új helyzettel. Pedig ilyenkor a legfontosabb egy jó barát, hogy ne szűküljön be az ember.
Barátnők között kimondatlanul, de sokszor van egy kis versengés abban, ki mikor megy férjhez, majd, ki, mikor lesz először várandós. Annak ellenére van így, hogyha megkérdeznénk, valószínűleg senki sem felelné, hogy ezeken a dolgokon lehet lemérni az ember értékét. A pszichológusnál azonban nem ritkán hangzanak el olyan mondatok, hogy „úgy érzem, le vagyok maradva”. Miért? Mert az összes barátnőm megtalálta már a párját, avagy az összes babázik már, én meg még nem. Még akkor is zavaró lehet ez, ha közben zajlik az illető élete: elvégezte az egyetemet, halad a szakmájában, és egyébként pedig van még ideje bőven, hogy „pótolja a lemaradást”.
Ebből következik, hogy amikor egy barátnő gyereket vár, akkor természetes, ám sosem nyíltan felvállalt érzés, hogy nemcsak örül az ember, hanem előfordulhat, hogy rossz érzést kelt benne, hogy összehasonlítja magával. „Ő terhes. És én mit tudok felmutatni?” Ezt persze nem mondjuk ki, mert egyrészt illik örülni, másrészt ez olyan, mintha irigykednénk. Holott nem tőle irigyeljük a gyerekét, hanem arra kényszerít minket a helyzet, hogy számot vessünk magunkkal: nekünk is van mire büszkének lenni? Tegyük hozzá, persze, hogy ezek a nők is tudják, hogy igazából teherbe esni nem teljesítmény-kérdés. Na igen, jól nevelni majd a gyereket, az tényleg olyasmi lesz, ami büszkeségre ad okot.
Ha valaki ambivalens a barátnő terhessége kapcsán, amögött még egyéb ok is meghúzódhat. Ha ő még nem babázik, a barátnőnek pedig ez az első gyereke, akkor az új helyzet azt is jelenti, át fog alakulni a barátság, a legtöbb esetben meglazulni. Mindkettőjüknek oda kell figyelni, hogy megelőzzék ezt, de vajon a babázó barátnő elég motivált lesz-e erre - aggódhat a másik -, vagy semmi más nem fogja érdekelni, csak a gyerek? És ha tudnak is találkozni, vajon lehet-e bármi másról beszélgetni vele, mint pelenkákról meg a gyermek alvásritmusáról?
Ám, miközben a nem-terhes barátnőt ilyen kérdések aggasztják, talán nem sejti, hogy a várandósban is motoszkálnak olyan dilemmák, amiket úgy érez, nem illik megosztani. Ő ugyancsak tisztában van a társadalmi elvárással: a gyereknek örülni kell. És csak örülni. Olyanokat mondani, hogy „nehéz megbarátkoznom vele, hogy kiesek abból a projektből, amibe épp most kezdtünk bele a munkahelyemen” vagy, hogy „félek, hogy ezen túl nem lesz időm egyedül, nyugodtan olvasni” nem szalonképes. Tisztelet a kivételnek, de a legtöbb helyen nem az. Aki így érez, hiheti, hogy egyedül vele van valami baj, hiszen senki más nem fogalmazott meg olyan eretnek gondolatokat, mint amik az ő fejében felmerültek.
A pszichológus abban a szerencsés helyzetben van, hogy elmondhatja: az ambivalencia teljesen természetes jelenség azok között is, akik babát várnak, és azok között is, akiknek a barátnője lett terhes. A rendelőben ez kiderül, méghozzá a legnormálisabb, legegészségesebb emberek kapcsán is. Miért kéne valamihez, ami hatalmas változást hoz az ember életében, és nemcsak kellemeseket, egynemű, árnyalatmentes pozitív érzelemmel viszonyulni?
És lehet, hogy őbenne is felmerül, hogy nem akar olyan ember lenni, akivel csak a gyerekről lehet beszélni. Ha valaki addig úgy élte meg magát, mint többdimenziós lényt, akinek van élete, mint feleség, barát, munkatárs, moziba, színházba járó befogadó lény, természetjáró ember, sportoló ember stb., akkor aligha vágyik rá, hogy ez a színesség egydimenzióssá váljon, és a következő éveket egy téma uralja. Persze, a babázás lesz az újdonság, onnan jön a legtöbb élmény, de ez nem jelenti, hogy megszűnik az addigi identitás. És egy barátnő sokat tud benne segíteni, hogy ne szűnjön meg.
A fenti téves feltételezésekből sok olyan tévút következik, amiket jobb elkerülni. Például, mivel azt hisszük, most csak a szülés lehet téma, elkezdünk mesélni mindenféle babákkal, szüléssel kapcsolatos történetet, és persze mi számít sztorinak: amiben valami gond van. Terhesen nagyon nehéz elkerülni, hogy ne zúdítsa ránk a környezet azokat a történeteket, amikben az orvosi műhiba miatt lett baja a gyereknek, valami extrém történt szülés közben, vagy, a párkapcsolat ment gallyra nem sokkal később.
A másik tipikus mód annak megoldására, hogyan lehet a gyerek-témáról beszélgetni, hogy ezer kérdéssel bombázzuk a szerencsétlent, olyanokkal, amiknek még nem jött el az ideje. Mit gondol, fogja-e magára kötni a gyereket, ugye akar szoptatni, mert képzelje el, a Mariska meg sem próbálta, ki fog vigyázni a gyerekre, ha neki valami dolga lesz stb. Nem beszélve a kéretlen tanácsadásról, aminek sosincs vége, ha az embernek gyereke lesz.
Ha értékes a barátság, a legjobb nyílttá tenni, ha valamit másképp szeretne az ember. Annak, hogy sok barátság meglazul a gyerek születése körül, nem feltétlenül az az oka, hogy tényleg nincs idő találkozni, vagy ne lenne igény rá. Inkább az, hogy felkészületlenül éri mindkét felet, hogy most újra meg kell találniuk az egyensúlyt. Változott az élethelyzet, és óvatosan, odafigyelve érdemes kipuhatolni, mik az igények (a saját és a másiké) az új felállásban. Nem működik automatikusan, de ez teljesen természetes.
Tagadhatatlan, hogy szülés után, az anyává válással változik az ember. Kutatások szerint az idegrendszerben is kimutatható, hogy jelentős átalakulás megy végbe. Könnyebben megőrizzük a barátságot, ha nem várjuk, hogy teljesen ugyanaz az ember legyen a másik, ha természetesnek vesszük, hogy egy kicsit újra meg kell ismerni egymást. És az is fontos, hogy félretegyük a sértettségünket: ha egy időszak mégis kimarad, akkor sem érdemes örökre megorrolni egymásra: újra fel lehet venni a szálat, újra lehet lépéseket tenni egymás felé.
Cziglán Karolina
pszichológus
