Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A kamasz ugyanúgy várja, hogy szót tudjon érteni velünk, mint mi szülőként. Csak mást vár a beszélgetéstől, mint amit kap: megértettséget, nem pedig okítást. Tanuljuk meg, hogyan találhatunk utat egymáshoz!
Sokaknak meggyőződése, hogy a kamasszal nem lehet szót érteni. Vagy legalábbis szülőként nem. Más kérdés, hogy a barátaival persze remekül megtalálja a hangot. Holott, ha valamikor, éppen a tinédzser években aztán igazán igényli a beszélgetést, ekkor ez a fő kifejezésmódja: ha úgy érzi, meghallgatásra talál, és érdekli a másikat, ő hogy látja a világot, hosszú órákig szívesen beszélget. Ez fontos eleme az identitás, vagy hétköznapi szóval az egyéniség formálódásának. A kamasz elsősorban azért beszélget, hogy saját maga számára is megfogalmazza a véleményét.
A fenti sorokból talán érezhető, mi a gond szülő és gyermek közt: az anyák és apák általában más céllal közelítenek. Hatni akarnak a gyerekre, hogy egyes kérdésekben jobb belátásra bírják. Vagy érdeklődnek ugyan, de azért, mert aggódnak érte, és szeretnének hallani valami megnyugtatót. Ezekért viszont valóban nem szeret beszélgetni a gyerek.
Nos, nem kell lemondani arról, mégis sikerülhet: egy közös pont mégiscsak van. Találkozni, kapcsolódni, átélni a megértettség élményét. Erre mindkét „oldal” vágyik. Ehhez azonban a felnőttnek egy kicsit változtatnia kell az attitűdjén. Ne úgy kezdjünk bele, hogy szeretnénk valamilyen információt kinyerni, és valamit átnyomni.
Legyen az a cél, szeretnénk látni, hogy az ő szemével hogy néz ki a világ! Ennek része az is, hogy meghallgatjuk a kedvenc zeneszámát, és nem kell, hogy tetsszen, végképp nem kell, hogy azt hazudjuk, hogy tetszik, de arra megpróbálhatunk ráérezni, neki mi benne a jó.
Sokszor ott akad el a kommunikáció, hogy a szülő ragaszkodik valamilyen kiinduló alapvetéshez, ami eleve másképp néz ki a gyerek fejében. Mondjuk a tanulás a felnőtt számára morális kérdés, az, hogy a gyerek rontott történelemből, baj, innentől kezdve a feladat megbeszélni a probléma okát és kezelését. Ha a gyerek úgy látja, az ő terveiben nincs jelentősége a történelem jegynek, és számára más értékek fontosabbak, akkor pillanatok alatt vita lesz a beszélgetésből, és mindkét fél azt fogja érezni, a másik nem hallja őt. Ha szeretnénk szóba hozni a történelem jegy ügyét, akkor először is derítsük ki, méghozzá valódi érdeklődéssel, a gyerek mit is gondol erről. Szerinte mindegy? Ha igen, miért? Vagy nagyon is érdekli, csak valamiért nem megy neki? Ez is lehet.
A szülő persze vágyik rá, hogy valamennyire még terelgesse a gyereket, de alakulhat úgy a beszélgetés, hogy maga is rájön, nincs értelme erőltetnie, amit akart, vagy, hogy más úton tud segíteni, mintsem, hogy előadja, szerinte mi hogy lenne helyes. Tévedés, hogy a tiniket eleve nem érdekli a szülő véleménye, vagy, hogy mindig ellentmondanak. A lázadás ambivalens dolog: ellent is kell mondani, ugyanakkor biztonságot is ad a szülő támogatása és bizalma.
Inkább ott szokott megfenekleni a kommunikáció, hogy a gyerek azt éli meg, a szülő nem érti őt. És ez sokszor igaz, mert a felnőtt a saját értékrendje és világképe felől közelít, és azt próbálja beleverni a tini fejébe, hogy annak nem felel meg, amit a gyerek mond. Hát persze, de azt kéne inkább megérteni, a gyerekébe hogyan illeszkedik.
Minél inkább frusztrálódik a szülő, a gyerek annál nehezebben bízza rá magát. Ahogy egy tinikkel foglalkozó tanácsadó megfogalmazta, az egyik viselkedésére rezonál a másik, és ha azt akarjuk, hogy a gyerek kövessen minket, akkor nekünk azt kell kifejeznünk, hogy bízunk benne. Ha a szülőt idegesnek, bizonytalannak és zaklatottnak látja a fiatal, akkor érthető, hogy nem ébred fel benne válaszként az érzés, hogy szívesen követné ezt az embert.
Amikor egészen másképp viselkedik a kamasz, mint ahogy várnánk tőle, gondolkozzunk el, mire lehet válasz ez a viselkedés! Mi vajon olyanok vagyunk-e, hogy azt hívjuk elő belőle, hogy szívesen legyen a közelünkben, hogy hallgasson ránk?
A kamaszok nagyon szeretik, ha megbíznak bennük, és szeretik kompetensnek érezni magukat. Tévedés, hogy a bizalmat először ki kell érdemelni: a gyereknevelésben biztosan nem így működik. A szülő dolga, hogy belelássa a gyerekbe, amilyen még nem, de amivé válhat. Ha pedig hibázik a kölyök - ami természetes része a folyamatnak -, azt követheti valamilyen előre megbeszélt következmény, de a bizalom, hogy legközelebb jobban dönt, meg kell, hogy maradjon.
Például nem ért haza éjfélre a buliból, ezért a következőre nem mehet el, de amikor aztán újra elengedjük, úgy engedjük útjára, hogy tudjuk, képes tartani a szavát, és bízunk is benne, hogy helyes döntést fog hozni!
Mindezeken túl merjünk tanulni a gyerektől, mert van mit! Van az életnek egy vastag szelete, amiben ő otthonosabban mozog, hiszen mi nem vagyunk jártasak az ő világában, ami nyilván sokat változott azóta, mióta mi voltunk tinik. Ne higgyük, hogy mindent tudunk róla, az érzésvilágáról, a hétköznapjairól, mert akkor pont azt tesszük, amit benne kifogásolunk: alap nélkül mindentudónak hisszük magunkat. Hagyjuk, hadd tanítson, és amennyire lehet, avasson be az életének abba a szeletébe, amiben nem veszünk részt.
A tini, még ha nem is látszik rajta, várja, sőt szomjazza, hogy szót tudjon érteni a szüleivel, hogy legyen, aki meghallgatja, figyel rá. Ha őszinte a nyitottságunk, elindul a párbeszéd.
Cziglán Karolina
pszichológus
