Kezdjük azzal, hogy mit is jelent, hogy a gyerek mellé állunk, a vele való szolidaritás. Nem azt, hogy mindenre bólogatunk, bármekkora hülyeség is.
Vannak szülők, akik számára magától értetődő, hogy anyának és apának minden körülmények között a gyerek mellett kell állnia, ha szükséges, másokkal szemben is. Míg más szülőkben ez a felvetés „igen, de mi van ha” kezdetű kérdéseket indít el. Mi van, ha nincs igaza, és különben is, nem kényeztetem-e el, ha folyton őmellé állok.
Kezdjük azzal, hogy mit is jelent, hogy a gyerek mellé állunk, más szóval: a vele való szolidaritás. Arról beszélünk, hogy a szülő mindig legyen érzelmi támasz a gyermek számára, és akkor se utasítsa el őt, ne vonja meg a szeretetét, ne lökje el magától, ha a tini nagy butaságot vagy nagyon rosszat csinált. Nem arról beszélünk, hogy bólogasson mindenre, vagy hitesse el vele, hogy a hiba az nem az, hanem hogy minden helyzetben legyen nyitott a gyerek szempontjaira, az ő megértésére, és szeresse, bármi is történt.
Ez azért fontos, mert a későbbi, felnőtt önbecsülés alapját adja, ha annak idején ezt megkaptuk a szüleinktől. Ha nem kaptuk meg, akkor sokkal macerásabb kimunkálni, hogy jóban lehessünk magunkkal. Ha gyerekkorunkban úgy viszonyultak hozzánk, hogy elfogadtak minket szőröstül-bőröstül, ha kedvesek voltunk, ha irritálóak, ha okosak, ha buták, akkor természetesen épül ez be a magunkkal való viszonyunkba. Egy olyan helyzetben, mikor a másik megaláz, vagy mikor nekünk magunknak kell szembesülnünk azzal, hogy valamit nagyon elszúrtunk, nem fogunk szembefordulni magunkkal. Bele fog férni, hogy azt mondjuk „ej, most aztán nagy hülyeséget csináltam!” vagy, akár az is, hogy „bizony, most önző voltam”, mert ez nem jelenti azt, hogy elutasítjuk saját magunkat.
Biztos sokan felkapják a fejüket, nem vezet-e ez gátlástalansághoz? Éppen ellenkezőleg: mindenki tesz rosszat, mindenki tesz olyat, ami szemben áll a saját értékeivel is. Ha vagyunk magunkkal olyan jóban, hogy ezt észre merjük venni (mert tudjuk, attól még szeretjük magunkat), akkor javíthatunk ezen, korrigálhatunk. Aki számára a hibázás önmaga megvetését jelenti, sokkal hajlamosabb rá, hogy tagadja ezeket a vétkeket – még maga előtt is. A szülő, aki mindig szolidáris gyermekével, azt az üzenetet adja át neki: „Talán nem vagy tökéletes, de így is méltó vagy a szeretetre.”
De mit jelent kiállni a gyerek mellett, szolidárisnak lenni vele? Például azt, hogy nem akarjuk őt felhasználni a saját nárcisztikus igényeink kielégítésére, és ha épp nem érezzük, hogy jó fényt vet ránk a viselkedésével, akkor sem szégyenkezünk miatta. Vannak szülők, akik bőkezűek a dicsérettel, amíg jól teljesít a gyerek, de ha valamiben tájékozatlan, vagy nem úgy eszik, nem úgy beszél, amire büszkék tudnának lenni, akkor ők határolódnak el tőle legharsányabban.
Képzeljünk el egy helyzetet, mikor a párunkkal fogadáson veszünk részt. Amíg szellemes poénokat sütöget, addig ott csillogunk az oldalán, mikor azonban leeszi magát a desszerttel, arrébb ugrunk, elfordulunk, és úgy teszünk, mintha nem is együtt jöttünk volna. Vagy, ami rosszabb: kinevetjük, és megjegyezzük, ilyen idősen illik tudni enni. Groteszk jelenet, holott sok szülő éppen így viszonyul a gyerekéhez, még ha valamivel rejtettebben is jelenik ez meg. Például úgy, hogy az utcán összefutunk egy kolléganőnkkel, leállunk beszélgetni, és véletlenül kiderül, a fiunk, lányunk rosszul tudta, ki írta Az ember tragédiáját. A szülő összecsapja a kezét, és égre emelt tekintettel felkiált, hogy „Jézusom, te ezt sem tudod?” Hát ilyesmi az, amikor nem vagyunk szolidárisak a gyerekkel.
Nemcsak mások előtt viselkedhetünk úgy, hogy azt érezze, nem fogadjuk el olyannak, amilyen. A szülők egy része számára természetes, hogy folyamatosan fitymáló megjegyzéseket tegyenek arra, ami a tininek tetszik, amit szeret, ami fontos neki. Vagy: az rendben van, ami tetszik, de ő maga nem ér fel hozzá – sugallja a szülő. Például szerelmes valakibe, aki a legnépszerűbb az osztályban, és a szülő kifejezi, hogy egy ilyen remek srác vagy lány nyilván nem fogja kitüntetni a figyelmével az ő átlagos gyerekét.
Erre jön a „de mi van, ha tényleg borzasztó zenét hallgat?”, „de mi van, ha tényleg rém műveletlen?”. Lehet, hogy nekünk nem tetszik a kedvenc zenéje, de amikor gunyoros megjegyzéseket teszünk, akkor őt is elutasítjuk, mintha kevésbé lenne a szemünkben szerethető akkor, ha nem azt választja, ami a mi ízlésünk szerint való. Azaz valamilyennek elképzeljük őt magunkban, és akkor tudjuk szeretni, ha annak megfelel. Ha kilóg a rajzunk körvonalaiból, akkor a nem átfedő részeket elutasítjuk. Csakhogy ez azt jelenti, hogy nem őfelé fordulunk, hanem a saját igényeinket akarjuk kielégíteni: szeretnénk egy művelt, okos és kedves fiút vagy lányt, aki lehetőleg klasszikus zenét szeret, és azt várjuk a mi hús-vér, egészen másmilyen gyerekünktől, hogy betöltse az általunk megírt szerepet.
Az elfogadás nem azt jelenti, hogy jobb képességűnek, tehetségesebbnek vagy izmosabbnak látjuk a másikat, mint amilyen, hanem hogy szeretjük akkor is, ha nem tökéletes.
Cziglán Karolina
pszichológus
