Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Steven Spielberg Roald Dahl egyik könyvéből készített filmet, mi pedig jól megnéztük.
Sophie, az árva kislány a boszorkányok sötét óráján a londoni árvaház ablakában nézelődik, amikor egyszer csak egy titokzatos, settenkedő óriásra lesz figyelmes az utcán. Az óriás is felfigyel rá. Benyúl az ablakon, megmarkolja a paplannal együtt, és elrabolja. Nem egy rémregény kezdődik így, hanem Roald Dahl, a Charlie és a csokigyár és a Matilda, a kiskorú boszorkány írójának klasszikusa. A könyvből Steven Spielberg forgatott 3D-s filmet.
Roald Dahl az egész gyerekkoromat meghatározta, bár csak a Matildát és a Szofi és a Habót (A barátságos óriás eredeti magyar címe) olvastam, de szerencsére pont arra fogékony, megfelelő életkorban. És a két könyv közül nekem a Szofi volt a kedvencem, konkrétan rongyosra olvastam azt régi, karcsú példányt, amit a keresztszüleimtől kaptam ajándékba. Még ma is emlékszem, hogy festett a borítója, és melyik zsebben volt az állandó helye az iskolatáskámban. Éppen ezért bár örömmel, de félelemmel telve vártam A barátságos óriás bemutatóját, mint ahogy az természetes is, ha az ember gyerekkori kedvencét filmesítik meg.
Steven Spielberg már vitathatatlanul túl van az aranykorán, egyszerűen amiatt, mert hiába hozott megújulást a rendezői stílusa, manapság már kissé régimódinak hat. Ettől függetlenül az újabb és újabb alkotásai is bőven sikeresek tudnak lenni, mind a jegypénztáraknál, mind a kritikusok körében, mind a díjátadókon, csak éppen nem érik már el azt a generációkra érvényes paradigmaváltó hatást, mint nagy klasszikusai, az E.T., az Indiana Jones-ok, vagy akár a Cápa. Stílusa azonban annyira klasszikus és lekerekített, hogy kissé féltem attól, mit kezd majd Dahl szupercsípős és szurkálódó humorával, amit még a Charlie és a csokigyárnak sem sikerült igazán megugrania, és végül az egész egy nagy cukorszirupba olvadt. Pedig azt Tim Burton rendezte...
Humor kontra giccs
Dahlhoz szerencsére hozzátartozik az is, hogy szatirikus humora mellett klasszikusan happy enddel végződő történeteket ír, ahol nem fukarkodik, a kissé didaktikus, viszont nagyívű és mindenki számára átélhető érzelmektől sem. Hiszen A barátságos óriás története dióhéjban annyi, hogy a közösség által kivetett, árva és furcsa Szofit örökbe fogadja a többi, gonosz emberevő óriás által kivetett, bántalmazott és csúfolt Habó (Hatalmagos, Azonáltal Barátságos Óriás), aki főállásként szépséges álmokat állít össze és fúj a gyermekek fülébe. Habó egyfajta báty- vagy apafigurává válik, míg Szofi megtanítja arra, hogy ki kell állni magáért. Közös tervük, és Anglia királynőjének segítségével sikerült legyőzni és móresre tanítani a kevésbé barátságos óriások hordáját, akik „emberbabot” esznek, és Szofiból is vígan falatoznának. Ez tehát egy klasszikusan sírós végű sztori, ahol a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig méltó bünetésüket. Ezt az eredetiben Dahl nyers humora határozza meg és emeli el a giccstől. Sajnos Spielberg számára az utóbbi ismerősebb, mint az előbbi. Persze el kell ismernem, hogy nem volt könnyű dolga, mert igazából megfogalmazhatatlan számomra is, miért olyan frenetikusan jó könyv a Szofi, és miért nagyságrendekkel jobb, mint az általam látott, egyébként egyáltalán nem rossz film.
Kezdjük például a nyelvvel. Habó egy torz, naiv és vicces, bumfordi nyelvet használ, tele általa kitalált szószörnyekkel. Ez a könyvben működött, és Mark Rylance eredeti játéka egészen lenyűgöző, dallamos és játékos egyben. A szinkron viszont egyszerűen elidegeníti és komikussá teszi az egészet.
Aztán a rengeteg képi giccs. Elképzelni nyilván teljesen más, amikor Habó hatalmas füleivel a csillagok felé hallgatózik, és a világ általa meghallott titkairól mesél Szofinak, a vásznon látva sokkal modorosabb. És hiába nagyszerű színész játssza a Habót, és hiába vagyunk már hiper-szuper szinten a 3D-s animációban, bármilyen antropomorf alak a vásznon fura, idegen. Az agyam folyton visszahőköl és emlékeztet rá, hogy Habó nem létezik, és a nagyszerű alakítás ellenére is vannak olyan pillanatok, amikor művinek tűnik az egész.
A sorrend
Ezek zavartak engem, lehet hogy mást nem fognak. És mindemellett A barátságos óriás egy jó film, lélegzetelállító látvánnyal: a kislány perspektívája az óriások között szédítő, zseniális, az indok, ami miatt feltétlenül meg kell nézni a filmet, és lehetőleg 3D-ben. Dahl zsenijének köszönhetően tele van váratlanabbnál váratlanabb fordulatokkal, miközben a kiszámíthatóan boldog vég felé araszolunk (hallotta már az angol királynőt fingani)? Ettől függetlenül azt ajánlom, először olvassák el a gyerkőccel közösen az újrakiadott könyvet, és csak utána nézzék meg a filmet! Elvégre csak 25-én mutatták be, és egy darabig még úgyis játszani fogják a mozik.
