Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A terhesség során betegségként kezelnek olyan dolgokat, amik nem azok. Emiatt egyrészt több az egészséges baba, másrészt idegbeteg lesz a terhes nő.
A várandósság érzelmileg megterhelő időszak, és a szorongás egy jelentős része a születendő gyermek egészsége körül forog. Azaz, vérmérséklettől függően kicsit vagy nagyon durván aggodalmaskodunk azon, hogy jaj, csak megmaradjon a baba, aztán hogy nehogy kiderüljön a következő ultrahangon, hogy hat ujja van. Az orvostudomány fejlődése egészen ellentmondásos szerepet játszik ebben az egészben: a növekvő számú és minőségű elérhető vizsgálat és beavatkozás részben optimizmusra ad okot – hiszen ha baj van, az időben ki fog derülni, és talán orvosolni is lehet. Ugyanakkor sok esetben épp a túl aktív orvosi háttér okoz felesleges szorongást vagy kényszeríti passzív szerepbe a terhes nőket.
A szakemberek szerint körülbelül a 20. század elején kezdődött az a folyamat, amit a terhesség medikalizációjának neveznek. A „medikalizáció” kifejezés azt jelenti, hogy betegségként, illetve egészségügyi problémaként kezelünk olyan dolgokat is, amik egyébként nem lennének egyértelműen azok. (Egy másik példa a medikalizációra a depresszió és a szorongás: pár száz évvel ezelőtt néhány ritka esetet leszámítva senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a rossz hangulat vagy a félelem az egy betegség, amivel orvoshoz kell menni és ott gyógyítani.)
A terhesség a gyakorlatban és a társadalom szemében is egyre inkább orvosi esetnek számít: azaz olyasvalami, amit hozzáértő egészségügyi személyzet menedzsel, és kell hozzá egy rakat modern diagnosztikus vizsgálat és készülék (jó felbontású ultrahang nélkül nem lehet szülni). A terhesség medikalizációja azt is jelenti, hogy zavartalan esetben is olyan állapotként gondolunk rá, mintha betegség, de legalábbis egészségügyi kockázatot jelentő állapot lenne. Ez egyáltalán nem irreális gondolat, hiszen a terhesség és a szülés valóban jár egészségügyi kockázatokkal és veszélyekkel – de hasonlóképpen egészségügyi kockázatokkal és veszélyekkel jár a síelés, az autóvezetés vagy a bungee jumping is, ezekre valamiért mégsem betegségként gondolunk.
Hosszúkás fej, Down-gyanú
Kata első terhessége problémamentesnek indult, egészen a 18. heti ultrahangig: ott a mérések valami gyanúsat mutattak. A baba, akiről kiderült, hogy kislány, minden testmérete a normál határon belül volt, a koponyájának alakja azonban eltért attól: aránytalanul hosszúkás volt a feje. A vizsgáló orvos azt mondta Katáéknak, ez lehet semmiség, de utalhat idegrendszeri vagy csontfejlődési zavarra is, ezért Katáékat genetikus szakorvoshoz küldte. A genetikussal történt konzultáció, majd egy általa javasolt másik ultrahang után arra a következtetésre jutottak, hogy a hosszúkás fej csupán alkati adottság, nem betegség jele. Mi több, valószínűleg örökletes is, mert ahogy a genetikus jó szemmel kiszúrta, Katának is hosszúkásabb a koponyaformája az átlagosnál. A kislány azóta is jó egészségnek örvend, szabad szemmel nem tűnik tojásfejűnek, és végül is csak néhány hétig rettegtek a szülők feleslegesen a fejlődési rendellenességek miatt.
Zsuzsa a második gyermekét várta, amikor betöltötte a 35. életévét, ezzel pedig idős várandósnak számít, azaz esetében már magasabb a Down-kór kockázata. Orvosa tájékoztatta a lehetőségekről, Zsuzsa a modern és elég jó specificitású kombinált tesztet választotta. A kombinált teszt azonban azt mutatta, hogy Zsuzsa magzatának 1:300 az esélye a Down-kórra – ez soknak számít. 1:200-as esélynél már feltétlenül javasolják a magzatvíz-vizsgálatot – csakhogy erre heteket kell várni és bár nagyon pici, de nem nulla a vetélés esélye. Zsuzsa végül hosszas vívódás után egy vadiúj és méregdrága, magzati DNS-vizsgálaton alapuló vértesztet végeztetett el, így csak két hétig kellett paráznia, utána kiderült, hogy nincs baja a babának.
Előnyök, hátrányok, szorongás
A terhességgel és szüléssel kapcsolatos orvosi beavatkozások jelentősen csökkentették annak egészségügyi kockázatait, egy csomó szövődményt már képesek vagyunk időben észrevenni és orvosolni (az elöl fekvő méhlepény vagy a méhen kívüli terhesség száz évvel ezelőtt még jó eséllyel az anya halálához vezetett). Mégis, a Stanford Egyetem orvosetikával foglalkozó szakemberei szerint lehet, hogy kicsit túllőttünk a célon – például olyan beavatkozások is rutinszerűvé váltak, amik időnként indokoltak, de egészséges terhesség és szülés esetén feleslegesek vagy még hátrányosak is (rutinszerű folyamatos CTG, a kitolási szak kötelező testhelyzete, gátmetszés).
A medikalizáció körébe tartozik az egyre növekvő számú vizsgálat: genetikai tesztek, ultrahangszűrések, és tágabban a mesterséges megtermékenyítés is. De nem csak ezekről van szó: a probléma része, hogy az orvosnál is, de azon kívül is betegségként gondolunk a terhességre, amely állandó felügyeletet és monitorozást kíván. Vagyis a szövődmények elkerülésének érdekében a kismamának kötelessége monitorozni az étkezési és ivási szokásait, a testsúlyát, számolni a magzatmozgásokat, mérni a vérnyomását, figyelni, milyen testhelyzetben alszik, hány fokos vízben fürdik (ha egyáltalán szabad kádban fürdenie), mikor szeretkezik, sportol-e eleget, de nem túl sokat, milyen kemikáliákat használ a takarításhoz, milyen a légszennyezettség a városában, és becsukta-e az ablakot, ha jön a szúnyogirtó-repülő.
Így lesz stresszes a gyerekvárás
Az orvosetikával foglalkozó szakértők szerint a medikalizáció több etikai problémát is felvet. Egyrészt, ennek köszönhetően a gyermekvárást magas kockázató, kóros állapotnak tekintjük, amelyet felelőtlenség kiterjedt orvosi segítség és folyamatos ellenőrzés nélkül végigvinni. Másrészt, így, hogy elsősorban az egészségügyi személyzet tartja kézben a folyamatot, maguk a kismamák óhatatlanul passzív szerepbe kerülnek, csupán elszenvedői lesznek saját terhességüknek és szülésüknek. Harmadrészt, a medikalizáció mind a terhességet, mind a szülést komolyan stresszkeltő időszakká teszi, amelyben folyamatosan figyelnünk kell magunkat és tüneteinket, és különféle vizsgálatok eredményein kell izgulni.
A szakemberek ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy a medikalizált terhesség ellentéte nem feltétlenül az ún. „természetes” terhesség és szülés. Számos, a várandósság alatt használt beavatkozás és szer esetében eleve nehéz megítélni, hogy természetes-e vagy medikalizált, és ha igen, akkor mitől az. Például, ha nem orvosi céllal megyünk ultrahangra, csak „babamozizini”, azaz csak úgy hobbiból, a saját örömönkre szeretnénk egy 4D képet a magzatról? Vagy ha a terhesség tüneteit akupunktúrával vagy a gyógyszertárban kapható homeobogyókkal kezeljük? Ugyan az utóbbiak hatékonysága vitatott, valójában ettől még nem lesznek természetesebbek az adott esetben szintén gyógynövény-eredetű hatóanyagokat tartalmazó gyógyszerkészítményeknél.
Tessék tökéletes állampolgárt szülni!
Ami a terhesség alatti vizsgálatokat illeti, országonként változik, mi kötelező és mi nem. Magyarországon néhány ultrahang- és laborvizsgálat kötelező, de magára valamit is adó kismama ezeknél sokkal többet elvégeztet. A genetikai tesztek bizonyos életkor felett alapnak számítanak, ezek eltérései, vagy nagy kockázatú, vagy csak szorongóbb kismamák esetén méhlepény-mintavételt vagy magzatvíz-vizsgálatot lehet végeztetni, illetve kimutathatóak a genetikai eltérések az anyai vérben keringő magzati DNS-darabkákból is. Létezik szűrőteszt a terhesség alatti magas vérnyomásra, és ellenőrizhetjük a kötelezőnél jóval gyakrabban a vérképünket, vérnyomásunkat, vércukrunkat, vizeletünket is. Az orvostudomány fejlődésével a szóba jöhető vizsgálatok száma csak nőni fog.
De mi van, ha engem nem zavarna, ha a magzat mondjuk Down-kórral születne? Akkor teljesen felesleges lenne a vizsgálatok egy jelentős része. Az így döntő párok általában hatalmas értetlenkedéssel találkoznak a környezetük részéről. Létezik ugyanis egy olyan társadalmi nyomás, amely azt sulykolja, hogy itt van a lehetőség, tessék tökéletes gyerekeket szülni. A terhes nőknek erkölcsi kötelességük, hogy egyrészt elmenjenek az összes vizsgálatra, másrészt mindent megtegyenek (beleértve a diétát, sportot, vitaminszedést stb.), hogy a lehető legjobb életkilátásokkal rendelkező gyermeket szülje meg, aki majd a lehető leghasznosabb tagja lesz a társadalomnak. Nehogy már azért kelljen az én TB-mből fizetni a születendő baba Down-kórjának vagy gerincműtétjének költségeit, mert anyukája lusta volt elmenni az ultrahangra vagy beszedni a folsavat.
Ugye, milyen kegyetlenül hangzik? A szűrővizsgálatok létezése hatalmas orvosi fejlődés és rengeteg szenvedéstől kímél meg minket. Ugyanakkor nagyobb felelősséget is helyez a nők vállára a terhességet illetően: így, hogy ennyi eszköz és tudás van a birtokunkban, most már az anya felelőssége, hogy produktív, társadalmilag elfogadott, az adott normába beilleszkedő állampolgárokat szüljön.
További nehézség, hogy például a genetikai szűrővizsgálatok a terhesség különböző időpontjaiban adnak eredményt, ami irreális elvárásokat támaszt az anya-magzat kötődéssel kapcsolatban. Elvárjuk, hogy anya kötődjön a pocaklakóhoz, de adott, hátrányos orvosi lelet esetén gyorsan fejezze be a kötődést, illetve amíg a leletekre vár, addig csak olyan feltételesen kötődjön. Ez azért elég irreális elvárás.
Akkor a nagy fejlődéssel csak a baj van?
Dehogy! A terhesség medikalizációja a huszadik század során ment végbe, és ugyanebben a száz évben elképesztő mértékben csökkent az anyai és magzati halálozás. Minél fejlettebb egy ország (azaz annak egészségügye), annál jobbak a számok: például a WHO 1990-es adatai szerint a fejlett országokban százezer szülésre 27 halálozás jutott, a fejlődő országokban 1000. Az Egészségügyi Világszervezet szerint a szülő nőknek körülbelül 15 százaléka esetében lépnek fel olyan súlyos szövődmények, amelyek azonnali egészségügyi beavatkozás nélkül halálhoz vagy tartós rokkantsághoz vezetnének.
Egy, a modern orvoslás vívmányait elutasító Észak-amerikai közösségben a szülés körüli anyai halálozás pont ugyanolyan magas, mint száz évvel ezelőtt volt. Vagyis az orvostudomány fejlődésének köszönhetően ugyan több szorongással, stresszel és sok, új, eddig ismeretlen etikai dilemmával kell szembenéznünk, ugyanakkor nagyobb eséllyel maradunk életben.
A szakemberek szerint a medikalizáció féken tartása természetesen nem jelentheti az orvostudomány vívmányainak elutasítását. Ugyanakkor fontos, hogy a terhesség és szülés környékén használt diagnosztikus és terápiás beavatkozások hasznát folyamatosan tudományos igénnyel értékeljük, és ne a szokás, a rutin vagy a kényelem, hanem a legújabb eredmények vezéreljenek ezek megválasztásánál – vagyis ne végezzünk felesleges beavatkozásokat csak azért, mert így szokás. Emellett az lehetne a cél, hogy az egészségügyi személyzet – beleértve orvost és szülésznőt -, a nem szorosan egészségügyi, de szüléssel foglalkozó szakemberek – például dúlák, szoptatási tanácsadók - , és a kismamák között valódi csapatmunka jöhessen létre, ahol mindegyik fél tiszteli a többiek kompetenciáját, hozzáértését, és mindenkinek megvan a saját szerepköre.
