Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
És nem csak állandóan kérdez, de ráadásul miket! Bárkitől, bármit, vicceset, nehezet, cikiset. A miértkorszak értelme, és a szülői stratégiák.
Az egészséges gyerek érdeklődő, szeretné felfedezni és megérteni a világot. Az óvodás korú porontyra különösen jellemző, hogy a kíváncsiság az egyik legfőbb tulajdonsága. Annyira kiemelkedő ez, hogy Erik Erikson pszichológus, aki szakaszokra osztotta a személyiségfejlődést, és minden szakasznál megjelölt egy vezérmotívumot, a három-hat éves csemetékkel kapcsolatban azt írja, ennek a korszaknak a kezdeményezés a legfőbb gyakorlandó kompetenciája. A gyermek szeretné megérteni a körülötte lévő világot, ha ebben támogatja a környezet, megmarad a nyitottsága, ha viszont elutasítják és lenyesik a törekvéseit, azzal bűntudatot keltenek benne.
A kisgyermek kezdeményezése egyfelől a tevékenységekre, próbálgatásra irányul, másfelől ezer kérdést zúdít a környezetére, mindenre kíváncsi, mindenről tudni akarja, hogy miért, miért, miért... Néha nehéz megfelelni az igényeknek szülőként, hamarabb elfogy az energia, mint a gyereké.
Azt még nem szokták rossz néven venni a szülők, mikor a csemetét a markoló működése, vagy az évszakok változása érdekli, de szintén ennek az életkornak a sajátossága, hogy a kíváncsiság nem kis részben a nemiségre, szexualitásra irányul. Ez az a korszak, mikor a fa mögé bújva megszemlélik és összehasonlítják egymás nemi szerveit, mikor felfedezik a saját testüket, mikor nagyon érdekli őket, hogy születik a baba. Kérdés, mindenre válaszoljunk-e, és mindent engedjünk-e, van-e, ami rossz, ami túlzás?
Önmagában a kíváncsiság sosem baj, nincs olyan, hogy túl kíváncsi gyerek. Ne szidjuk le a csemetét az érdeklődése miatt akkor se, ha nekünk kínos, amit kérdezett, vagy bizonytalanok vagyunk benne, hogy megérett-e már a válaszra. És ha lehet, válaszoljunk! Persze, a szülőnek is megvannak a maga személyes szempontjai, és ezt is joga van figyelembe venni. Tegyük fel, bosszantja, hogy a csemete minden alkalommal megkérdezi, most pisilt vagy kakilt a WC-n. Nem kötelező válaszolni, csak nem mindegy, hogyan utasítja vissza a kérdést! Mást jelent, ha azt mondja, „Mit érdekel az téged, a magad dolgával törődj!”, és mást, ha azt feleli, „Ez csak rám tartozik, nem szeretek róla beszélni.”.
Amikor másokat, ismerősöket vagy idegeneket faggat a gyerek, akkor is gondoljunk rá, ő még nem tudhatja, mit illik és mit nem. Nem szükséges hát látványosan szégyenkeznünk, amiért megkérdezte Bözsi nénit, ő vajon szokott-e még havonta vérezni (vagy a szomszéd Pista bácsit, hogy neki is kisbaba van-e a nagy pocakjában), de anélkül, hogy leszidnánk, és kifejeznénk, hogy nem is lett volna szabad, hogy egyáltalán eszébe jusson a kérdés (dehogynem!), kimenthetjük Bözsi nénit azzal, hogy ilyesmiről nem illik a másikat megkérdezni, mert erről nem biztos, hogy beszélni szeretne. Persze az „illik” még keveset jelent neki, de azért elfogadhatja tőlünk, hogy így van.
Sok szülő igyekszik azt az érzést kelteni a gyerekben, hogy a szex, a test, az intim kérdések iránti érdeklődése rossz, hiszen számukra kellemetlenek ezek a témák, és kényelmesebb lenne nekik, ha a gyerek békén hagyná őket ezekkel. De nem fair a saját zavarunkat a gyerekre terhelni. Ezeket az érzéseket a szülőnek kell elrendeznie magában.
Sokan vannak, akik a kérdéseket még elviselik, de zavarba ejti őket, mikor a gyerek aktívabban érdeklődik, például kiderül, azért van olyan nagy csönd a szekrényben, ahova a gyerekek bújtak, mert egymás testét, punciját, kukiját vizsgálják. Az ilyesmiben érdemes az arany középutat követni, azaz anélkül, hogy különösebb ügyet csinálna a témából a szülő, egyszerűen elterelni őket másfajta tevékenység felé. Határozott közbeavatkozásra akkor van szükség, ha bármilyen módon erőszak vegyül a történetbe, például olyan gyereket is bevontak a tevékenységbe, aki nem akarta ezt.
Előfordul, hogy a szülő attól fél, egy-egy válasz ijesztő vagy taszító lenne a gyereknek. Van, aki azért jön a gólyamesével, mert nem szeretné elriasztani a gyereket a szexualitástól, ami elképzelése szerint undorító lenne neki. Másvalaki attól tart, rémisztő lenne a csemetének, hogy a menzesz során napokig véreznek a nők. Ezeket a félelmeket inkább a szülőben lévő ambivalencia magyarázza: benne van valamiféle undor vagy tartózkodás. A gyereknek sok minden elfogadható, ha tudunk róla természetesen beszélgetni, és a szülő viszonyulása tisztázott.
Az óvodás korszakra jellemző kezdeményezőkészséget nemcsak az érdeklődés visszautasításával lehet megzavarni, hanem azzal is, ha a szülő igyekszik kezébe venni az irányítást, és ő veti fel a szerinte aktuális témákat, majd rázúdítja a választ a gyerekre, függetlenül attól, érdekli-e, megérett-e rá. Ne magyarázzuk túl az életet: arra feleljünk, amit kérdez a gyerek, és időről időre álljunk meg, hagyva, hogy eldöntse, továbbkérdez-e. Akit elárasztanak mindenféle feldolgozhatatlan, bőséges információval, azt megfosztják a kezdeményezés lehetőségétől.
És végezetül: az őszinte és egyszerű beszélgetés legyen személyes is, azaz elsősorban ne csak okítani akarjunk a csemetét, hanem kapcsolódni is hozzá.
Cziglán Karolina
pszichológus
