Vannak szülők, akik ételt adnak a fáradt gyereknek, és kiabálnak az álmossal. Nem könnyű nemcsak a viselkedésre, hanem a lelkiállapotra is reagálni.
Megfigyelhetjük, milyen különbségek vannak akár már két óvodás reakciója között például egy olyan eseményre, hogy egy társuk szomorkodik, mert elveszett a babája, vagy sír, mert megijedt egy darázstól. Hajlamosak vagyunk azt mondani, milyen jószívű az a gyerek, aki vigasztalja elkeseredett társát, és milyen kis önző, aki érdektelenül továbbmegy.
Holott nem biztos, hogy erkölcsi oldalról lehet legjobban megfogni a kérdést, hiszen nem születik velünk az a képesség, hogy értelmezzük, értsük, érezzük át a másik lelki állapotát, azt, hogy mi zajlik benne.
A pszichológusok megfigyelték, hogy van egy képesség, aminek fejlődése nagyban múlik a szülőkkel való kapcsolaton, egymásra hangolódáson és kommunikáción, és ami később jelentősen befolyásolja a lelki egészséget. Ezt a készséget mentalizációnak nevezik.
Ez azt jelenti, hogy lelki állapotokat, érzelmeket, gondolatokat, szándékot tulajdonítunk saját magunknak és másoknak. Felnőttként talán különösnek is hangzik, hogy is ne tulajdonítanánk lelki állapotot magunknak, hiszen érezzük, mi zajlik bennünk. De a másikon is látjuk: ha üvöltözik és csapkod, nyilván dühös. Igen ám, de nem mindegy, milyen árnyaltan műveljük ezt, hogyan és mennyire használjuk ezt a képességet. Házassági konfliktusok elmérgesedésében mindig megtaláljuk a mentalizáció szegényességét.
Például hazudik a párunk arról, melyik barátjával találkozott délután. Ha nem vesszük elő mentalizációs képességünket, könnyen megállhatunk ott, hogy annyira sem tisztel minket, hogy igazat mondjon, jól sejtettük, hogy lelke mélyén jellemtelen, ráadásul nem szeret minket eléggé. Ha megkérdezzük magunktól, vajon mi játszódott le benne, amiért hazudott, eszünkbe juthat, mi nem kedveljük azt a barátját, és talán attól tartott, pikírt megjegyzéseinket kell majd hallgatnia, ami elronthatja a romantikus estét. Ezek szerint éppen azért hazudott, mert fontos neki a kapcsolat. Ettől még helyteleníthetjük a hazugságot, de legalább értjük, mi történt, és hogyan alakítottuk együtt ilyenné a helyzetet.
Saját lelkiállapotunk értelmezése is fontos. Nem mindegy, azért kaptam-e fel a vizet a szomszéd mondatán, mert olyan bántó volt, vagy mert kialvatlan vagyok, az egész nap feszültségben telt a munkahelyen és ideges vagyok az előttem álló gyökérkezelés miatt. Ha rájövök, utóbbiról van szó, hamarabb megnyugszom, mert elfogadom, hogy a helyzetből természetesen fakad, nem vagyok formában, és nem hergelem magam feleslegesen a szomszéd lényegtelen szavain.
A kutatók arra jutottak, a mentalizáció képessége egész kicsi kortól folyamatosan alakul, és a szülő-gyermek kapcsolat a legfontosabb meghatározója. Szoros összefüggést mutat a kötődéssel. Az anya és apa, aki hitelesen jelzi vissza, fogalmazza meg és reagál a gyerek lelkiállapotaira, ahhoz segíti hozzá a gyereket, hogy idővel ő maga is értelmezni tudja, mi zajlik benne, később pedig mások lelkiállapotára is érzékenyen reagáljon. Ehhez az kell, hogy a szülőnek legyen szeme arra, mit érez a gyerek, nem csak arra, azt csinálja-e épp, amit várnak tőle. Sok oka lehet például, hogy nyűgös: talán álmos, éhes, túlingerlődött, frusztrálja valami.
Ha vendégségben vagyunk, és nyafog a gyerekünk, akkor segítjük a mentalizációját, ha nem mindig egyformán reagálunk valamilyen bevett rutin alapján, hanem annak megfelelően, ami benne zajlik. Ha nem történt semmi baj, csak fáradt, hazavisszük aludni, ha azért nyűgös, mert elvették a játékát, segítünk rendezni a konfliktust. Ha pedig azért, mert elfelejtett az utóbbi jópár órában enni, akkor adunk neki egy szendvicset.
Banálisan hangzik, mégis bárki megfigyelheti, hogy vannak szülők, akik ételt adnak a fáradt gyereknek, és kiabálnak az álmossal, mintha csak össze kellene szednie magát. A valóságban egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy nemcsak a viselkedésre reagálunk, hanem a lelkiállapotra is.
Azok a gyerekek, akiket megértettek a szüleik, előbb-utóbb megértik saját magukat is, és ez után az következik, hogy megértenek másokat is. Ők azok, akik odaülnek a hüppögő ovistársuk mellé, és megsimogatják a hátukat, sőt, akár olyan vicces, egyben megható helyzet is létrejöhet, hogy a szülőnél elszakad a cérna, hisztériázik a gyerekkel, aki ahelyett, hogy megijedne vagy megsértődne, megsimogatja a szülő vállát, és vigasztalóan mondja neki ”semmi baj”.
A mentalizációnak köze van az empátiához, de tágabb fogalom. Saját magam megértésére is vonatkozik, és nemcsak az érzelmek, hanem gondolkodás, szándéktulajdonítás, motiváció terén is.
A mentalizációs képességnek konkrét haszna van: aki érti mások motivációit, belső állapotát, képes előre vetíteni, mire számíthat tőlük, jól fel tudja mérni, kivel, hogyan kell viselkedni. Ez a magánéletben és a munka területén is megkönnyíti az ember dolgát. Ráadásul a lelki egészség megvédésében is fontos tényező. A pszichés zavaroknál szinte mindig lehet találni valamilyen mentalizációs problémát. Hol azt, hogy fel sem merül az illetőben, elgondolkodjon, mi történik a másikban, hol azt, hogy önkényesen tulajdonít neki szándékot, érzelmet úgy, hogy az valójában nem a másikról szól, és figyelmen kívül hagyja a másik féltől érkező valós jelzéseket. Egy biztos: a jól mentalizáló ember sikeresebben tájékozódik a társas világban, és ez önmagában jelentős védőfaktor a lelki egészség terén.
