Nóra anyját verte az apja. Anyaként évek alatt jutott csak odáig, hogy ne üsse a saját fiát. A bántalmazás bántalmazni tanít, a láncot nehéz megszakítani.
Sajnos még ma is szép számmal vannak családok, ahol az egyik szülő bántalmazza a másikat. Előző cikkünkben összefoglaltuk, hogyan ássák alá a bántalmazó tipikus tulajdonságai annak szülői képességeit. Előfordul, hogy a partnerkapcsolati erőszak csak a partnerre terjed ki, míg az esetek nagyjából egyharmadában a bántalmazó a gyerekeket is megüti.
A gyerekek mindkét esetekben sérülnek, mi több, az, hogy tanúi a bántalmazásnak, egész életükre meghatározhatja világnézetüket. A bántalmazott nőkkel kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy az ilyen családok gyermekeinek viselkedése gyakran tükrözi a bántalmazó teljes viselkedésrepertoárját, szándékait, gondolkodásmódját. Konkrétabban: a bántalmazás bántalmazásra tanít.
A felmérések szerint a partnerkapcsolati erőszak elkövetői és áldozatai is lehetnek férfiak is és nők is, ugyanakkor a nemi megoszlás nem egyforma a két csoportban.
A Központi Statisztikai Hivatal 2011-es adatai szerint
- a partnerkapcsolaton belüli testi sértések 89 százalékának női áldozata van,
- a partnerkapcsolaton belüli kényszerítésnek 92,3 százalékban nők az áldozatai,
- a zaklatásnak 93,3 százalékban,
- a személyi szabadság megsértésének 98 százalékban,
- az erőszakos közösülésnek 100 százalékban.
A gyermekbántalmazás nemi megoszlása némiképp különböző, bár itt is a férfiak vezetnek: a Heim Pál Gyermekkórház felmérése szerint
- a gyermekeket az esetek 30 százalékában az apa,
- 14 százalékában az anya férfinemű élettársa,
- 7 százalékában az anya,
- 14 százalékában pedig mindkét szülő bántalmazza
- a maradék eseteket a testvérek, egyéb rokonok és idegen elkövetők teszik ki.
A bántalmazott, vagy bántalmazást végignéző gyermekek felnőve maguk is nagyobb eséllyel válnak bántalmazó szülővé, és ezt a láncot nagyon nehéz megszakítani. Azok a fiúk, akik apukája bántotta anyukájukat, felnőve sokkal gyakrabban ütik meg a barátnőjüket, élettársukat. A bántalmazás a gyerek egész világnézetére hatással van, olyan előítéleteket, sémákat ültet el, amelyeket felnőttkorban nagyon nehéz levetkőzni, emellett később is nehezen kezelik saját haragjukat, és hatalmas kihívást jelenthet számukra, ha jó szülővé szeretnének válni.
Nehéz megszakítani a láncot
Nóra 39 éves, férjezett, egy kamasz fiú édesanyja. Egész gyermekkorát meghatározta, hogy édesapja rendszeresen bántalmazta anyját, szóban és tettlegesen is, naponta.
„Nem csak megverte anyut, hanem folyamatosan beléoltotta, hogy semmire sem jó, egyedül már rég éhenhalt volna. Elég rendszeresen verte is: a tockos mindennapos volt, de többször volt, hogy a földön fekve rugdosta, ütötte, ahol érte. Mindez a szemünk előtt történt, szinte mindig. Sosem titkolták, nem is lehetett volna. Minket is rendszeresen bántalmazott, de minket anya is megütött időnként: lekurváztak, beleolvastak a naplómba, belénk is belénk lett nevelve a tudat, hogy egyedül életképtelenek vagyunk, mindent apának köszönhetünk és kötelességünk lesz ezt a sok jót majd visszaadni neki. Nyilvánvaló eredményeink és érdemeink lettek megkérdőjelezve és bagatellizálva.
Gyakran volt kifogás, hogy anya kiprovokálta a verést és akkor tényleg így látszott. Azóta sokat változott a véleményem ezzel kapcsolatban. Most már meggyőződésem, hogy nincs az a provokáció, amire a fizikai erőszak jogos válasz lehetne. Olyan van, hogy az embernek minden összejön és elveszti az önuralmát, de ebben az esetben sem az áldozat a hibás.
Mindig gyűlöltem, amit a szüleim egymással tettek, mégis eleinte én is gyakran emeltem kezet a gyerekemre. Nagyon komoly önuralom kellett, hogy az agyam legyőzze azt a mintát, ami sajnos belém ivódott. A saját haragomtól még most is sokszor megijedek, pedig az elmúlt pár évben nagyon sokat változtam. Abszolút hatással van a bántalmazó légkör a mostani életemre, arra, ahogy a családdal bánok, hogy kötözködős vagyok, hogy bántottam a kisfiamat.
Azt nem mondanám, hogy kihevertem, ezt soha nem lehet kiheverni, de azt mindenképp eredménynek veszem, hogy sikerült sok mindenen változtatnom. Nagyon sokat segített, hogy egész kisgyerekkorom óta lázadt az igazságérzetem az ellen, ami körülöttem folyt és nem féltem konfrontálódni; minél több pofont kaptam, annál mérgesebb lettem. Kb egy éve tudtam elolvasni a Mérgező szülők c. könyvet és rájöttem, hogy én ezeken a lépéseken már mind túl vagyok. Én nem hittem egy percig sem, hogy kisgyerekként bármiben hibás voltam, annak ellenére, hogy gyakorlatilag ebben nőttem fel. Sosem értettem, miért tehetnék én a szüleim rossz házasságáról, pedig nagyon erősen győzködtek erről. Egy valamiben viszont nagyon sokat segített a könyv: sikerült megszakítanom azt a bizonyos bántalmazó láncot, vagyis abban, hogy én már ne legyek bántalmazó szülő.
A férjem józan és racionális hozzáállása is nagyon sokat segített ebben; nem egyszer fullad röhögésbe a dühöngésem, amikor megkérdezi, hogy tulajdonképpen min dühöngök. Rengeteget, elmondhatatlanul sokat segít, hogy a kis-nagyfiunk ugyanolyan lázadó, amilyen én voltam, és a reakcióiban a saját érzéseim köszönnek vissza, éppen ezért tökéletesen megértem. És persze ezzel a hozzáállással, az őszinte, szókimondó, lázadó természetével tükröt is tart elém, ami nagyon hasznos, még ha nem is mindig tetszik, amit látok benne.
Érdekes, hogy a testvérem ezt az egészet teljesen másképp látja. Régebben sokat vitáztunk ezen, mára már nincs jelentősége. Ugyanazt a dolgot mindenki másképp éli meg, nincs ezzel baj.”
Öröklődő gondolkodási sémák
Azok a gyerekek, ahol apa verte vagy súlyosan fenyegette anyát, felnőve is nagyon tipikus módon gondolkodnak a bántalmazásról, a nemi szerepekről és a hatalomgyakorlásról, ami útját állhatja a változásnak. A szakértők összegyűjtötték, tipikusan hogyan gondolkodnak a bántalmazó családból jött gyermekek.
- A sör nem ital, az asszony nem ember
Az egyik legjellegzetesebb nézet bántalmazó apa gyermekei körében a nőkkel szembeni előítéletesség. Az ilyen gyerekek felnőve szinte mindig azt gondolják, hogy a nők gyengék, tehetetlenek, hülyék, erőszakosak. Úgy érezhetik, a nők a manipuláció nagymesterei, hisztisek, éretlenek, idegesítőek, meg is érdemlik, hogy valaki végre odacsapjon nekik. De enyhébb formában is továbbélhetnek ezek a nézetek: egy ismerősöm hatalmas balhét rendezett egyszer a reptéren, amikor kiderült, hogy járatának pilótája egy nő. A nők csodálatos lények ugyan, de kizárt, hogy képesek legyenek repülőgépet vezetni.
A kutatók szerint a nők leértékelése még azokban az esetekben is jellemző, amikor a gyerekek anyja határozottan kiáll a bántalmazóval szemben: a bántalmazó apa beleplántálja a gyerekbe ezt a nézetet még akkor is, ha anya nem is így viselkedik. További érdekes tény, hogy a bántalmazó családban felnőtt fiúk sokkal rosszabb véleménnyel vannak az anyjukról, mint azok, akiket az anyjuk konkrétan vert.
- A férfiak erősek, de bántanak
Azok a lányok, akik úgy nőttek fel, hogy tanúi voltak a bántalmazásnak, gyakran azt gondolják, hogy nincsenek nem erőszakos, vagy tiszteletteljes férfiak. Ha mégis ilyennel találkoznak, úgy érezhetik, az nem normális, gyenge, vagy nem szereti őket igazán. A partnerkapcsolati erőszaknak kitett gyerekek gyakran merev, sztereotip nézetekkel rendelkeznek a nemi szerepeket illetően, még akkor is, ha annak idején egyébként nem értettek egyet apjukkal. Az a gondolkodási séma, hogy a férfiak dolga az irányítás, övék az erő és a hatalom, és ezzel a hatalommal nyugodtan visszaélhetnek, mélyen gyökeret ver a gondolkodásban.
- Néha oda kell ütni
Azok a gyerekek, akiknek az egyik szülője megüti a másikat, hajlamosak úgy gondolkodni a verésről, mint szokványos konfliktusmegoldó stratégiáról, vagyis azt tartják, hogy az erőszak elfogadható. Megtanulják, hogy a testi agresszió elfogadható eszköz mások irányítására. Különösen abban az esetben alakul ez így, ha az ügy bíróságra kerül, például válás kapcsán, és a bíróság is elnézően reagál az erőszakra. Jó, hát megütötte, van az úgy.
Ilyenkor a gyerek azt tanulja meg, hogy aki erősebb, az bátran alkalmazhatja testi erejét, legalábbis családi viták során. A partnerbántalmazó szülők gyermekei az átlagosnál gyakrabban válnak maguk is bántalmazóvá vagy áldozattá, a megvert anyák lányait már tizenéves korukban gyakrabban megütik az udvarlóik. Az ok cseppet sem rejtélyes: ezek a lányok valahol úgy érezhetik, az a világ rendje, ha az erősebb fél néha visszaél testi erejével.
- De ha egyszer nem fogta be a pofáját
Azok a gyerekek, akik bántalmazó családban nőttek fel, hajlamosak a bántalmazó fél állításainak hinni és maguk is áldozathibáztató módon gondolkodni. Elfogadják, hogy apa azért ütötte meg anyát, mert az tudatosan vagy tudat alatt kiprovokálta, hülyén viselkedett, nem fogta be a pofáját, amikor érthetően meg lett neki mondva, hogy fogja már be. Felnőve is úgy gondolják, hogy ha valakit megvernek, esetleg megerőszakolnak, az nyilván meg is érdemelte: biztosan jogos oka volt rá a bántalmazójának. Talán idegesítően rinyált, követelőzött, vagy nem volt elég tiszteletteljes, túl rövid szoknyát vett fel, vagy a férfi gyenge pontjára tapintott. Persze, hogy az embernél egy idő után betelik a pohár és odacsap.
A bántalmazó családok gyermekei felnőve továbbviszik ezt az áldozathibáztató értékrendet, ami több szempontból is problémás. Egyrészt, maguk is gyakrabban válhatnak bántalmazóvá; másrészt ha ők lesznek áldozatok, hajlamosak magukat hibáztatni érte.
- Apámnak igaza volt
Stockholm-szindrómának azt a lelki folyamatot nevezik, amelynek során a rabok kötődni kezdenek fogva tartóikhoz, esetleg beléjük is szeretnek. Ez a fajta traumás kötődés a bántalmazó családokban is megjelenhet, főleg olyan esetekben, amikor a félelemkeltő, agresszív epizódok kedves, nyugodt hetekkel váltakoznak. A traumás kötődés következtében a gyerek egyre inkább azon kezd gondolkodni, mire van szüksége a bántalmazónak, hogyan tehetné őt boldoggá, hogyan járhatna kedvében, hiszen ezáltal talán elkerülhető a balhé.
Felnőve ezek a gyerekek nem tudják közölni, rosszabb esetben fel sem ismerik saját igényeiket, alázatosan viselkednek partnerkapcsolataikban. Emellett másvalaki bántalmazását végignézni egészen más, mintha az embert magát ütnék: a partnerbántalmazó családokban a gyerekek tudatosan vagy tudattalanul rájöhetnek, hogy nagyobb biztonságban vannak, ha közeli kötődést alakítanak ki a bántalmazóval, vagyis az ő pártjára állnak.
A bántalmazó pártjára állni nehéz és súlyos belső konfliktusokhoz vezethet, amit a gyerekek gyakran azzal oldanak, hogy magukévá teszik az apa anyával kapcsolatos nézeteit.
Mit lehet tenni?
Ma a nyugati világban minden negyedik-ötödik gyerek nő fel bántalmazó családban. Mit lehet tenni, ha mi is ezek közé a gyerekek közé tartoztunk és változni szeretnénk? Elsősorban fontos, hogy tájékozódjunk a témában, olvassunk a bántalmazásról, a családon belüli erőszak dinamikájáról és hatásairól. Sok esetben már az is terápiás értékű, ha sikerül megérteni, helyre tenni, megnevezni a bennünk kavargó dolgokat.
Emellett megkönnyebbülést okozhat, amikor szakemberek által leírva látjuk saját, esetleg szégyellt érzéseinket, és rájöhetünk, hogy nem vagyunk egyedül a problémával. Egyes önsegítő könyvek, például a fent említett Mérgező szülők otthon elvégezhető, terápiás gyakorlatokat is tartalmaznak. A valódi változáshoz gyakran elengedhetetlen a pszichoterápia, azonban nagyon fontos, hogy a bántalmazással, családon belüli erőszakkal kapcsolatban megfelelően tájékozott pszichológust vagy pszichiátert válasszunk.
