Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha megmondjuk az igazat, nem marad az ünnepből semmi, csak a megvásárolható ajándékok? A pszichológus megmondja.
Amikor ilyen élesen vetődik fel a kérdés: hazudjuk-e, hogy létezik a Mikulás, hazudjuk-e, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, felmerül, vajon nem arról van-e szó, a szülő úgy érzi, ha elvész a kitalált történet, nem marad az ünnepből, a varázsból semmi, legfeljebb a megvásárolt ajándékok? Ha így van, ez az igazi baj, és ezen érdemes változtatni. A pszichológus a héten arról ír, az a legfontosabb, hogy mi is megtaláljuk, mit ünneplünk Mikuláskor, karácsonykor, és ne aggódjunk azon, hogy a gyereket jó darabig csak az ajándék érdekli, mert a idővel az ünnepek mélyebb tartalmát is megéli majd.
Rendszeresen felmerülő kérdés: „hazudjunk-e” a gyereknek a Mikulásról, vagy mondjuk meg az igazat, hogy nincs is. Különös hallani ezt a kérdést, hiszen magában foglalja, hogy Mikulás nem több kitalációnál, ami gyerekek szédítésére, vagy éppen jótékony módon valamiféle képzeletvilágba való beleringatására alkalmas.
Egyesek emlékeznek, milyen volt megtudni, hogy nem a Mikulás hozza az ajándékot, nem a nyuszi tojja a csoki tojást, és a karácsonyfa alá sem a Jézuska teszi az ajándékcsomagot. Az óvodában népszerűvé lehetett válni a jól értesültséggel, vagy éppen ellenkezőleg, ellenszenvet kivívni, ha a többiek nem akarták elfogadni a lehangoló verziót. Mások úgy emlékeznek, kapcsolódott ugyan valamilyen meseszerű magyarázat az ünnepek rítusaihoz, de ezeket vagy sosem vették szó szerint, vagy fokozatosan értették meg, hogy máshogy igazak ezek, és valójában a szülők állnak az ajándékozás mögött.
Hiszen Miklós püspök valóban élt, a róla szóló történet akár lehet igaz, ezt nem tudjuk, ahogy sok más legendáról sem állapítható meg teljes bizonyossággal. Mindenesetre, valahogyan az ő alakja, tettei vezettek oda, hogy ma is megajándékozzuk egymást ezen a napon, a felnőttek a gyerekeket, titokban, úgy, hogy ne vegyék észre, annak emlékére, hogy Miklós is adott abból, ami neki volt, de úgy, hogy ne lássák, mert nem köszönetet várt érte, hanem örömet akart szerezni. Megoldást arra az élethelyzetre, amibe a három lányát nevelő szegény ember került, akinek azon kellett gondolkodnia, melyik gyereket adja rabszolgának, hogy a másik kettő férjhez mehessen.
Mindegy, hogy ez így éppen megtörtént-e, hogy Miklós az ablakba tette-e az aranyat, hogy piros köpenye volt-e, hiszen az igaz, hogy az ember, élete során néha kilátástalannak tűnő helyzetbe kerül, és olykor egészen váratlan módon, nem várt helyről jön segítség, ha nem pénz, akkor egy ötlet vagy vigasztalás formájában.
Az üzenet és a tanulság igaz, és ebből következik a válasz az eredeti kérdésre: mit mondjon a szülő a gyermeknek, hazudjon-e neki, és ha megtette, mikor mondja el az igazat. A hangsúly nem azon van, hogy napjainkban jön-e egy Mikulás nevű személy, aki minden gyermeknél elhelyezi az ajándékot. Nem azzal adjuk meg az ünnep varázsát, ha egy fantáziavilágot minél hihetőbben tálalunk, majd egyszer csak, mint egy üres lufit, kipukkasztjuk (vagy megteszik ezt a gyermek kortársai). Szabad mesét mondani, de nem szabad hazudni.
Mondhatjuk, hogy tegyük ki a csizmát, mert ma éjjel várható a Mikulás, de azzal a mesélős, összekacsintós hangsúllyal, ami arról szól, ez egy közös játék, közös varázs, ami persze nem úgy igaz, ahogy a fizika törvényei. Nem kell ezt magyarázni a gyermeknek, az óvodáskorú csemete számára még átjárható a képzelet és valóság határa, számára például a játék mackó valódi barát, akivel meg lehet beszélni az ügyes-bajos dolgokat, miközben persze tudja, hogy az egy tárgy. Ugyanígy örülhet, hogy várjuk a Mikulást, miközben talán tudja, hogy a szülei teszik a csizmába a csokoládét.
Játszani tehát lehet, és jó is, de minél inkább érezhető, hogy a gyermek a konkrét tényekre kérdez rá, annál inkább kell igazat mondani. Ha például az óvodai beszélgetések nyomán, ahol esetleg két pártra szakad a gyerekek tábora, azokéra, akik hisznek, és akik nem hisznek a Mikulásban, megkérdezi a szülőt, hogy tényleg a Mikulás hozza-e az ajándékot, természetesen mondjon igazat: azt, hogy nem, a szülők lepik meg a gyerekeket azért, hogy örömet okozzanak vele. De amíg a csemete benne van a játékban, és csillogó, huncut szemmel érdeklődik afelől, hogy is lesz ez az éjszakai látogatás, a szülőnek sem kell játékrontónak lenni.
Képzeljük el azt a helyzetet, hogy anya vagy apa elmeséli a Csipkerózsikát, és a csemete arról kezd beszélgetni, vajon miket álmodhatott Csipkerózsika a hosszú alvása során. A legtöbb szülő nem ijedne meg, hogy a gyermek elvesztette a realitásérzékét, hanem benne lenne a játékban, és volnának ötletei, milyen sok szépet lehet álmodni annyi év alatt. A Mikulást is hasonlóan érdemes kezelni.
Amikor ilyen élesen vetődik fel a kérdés: hazudjuk-e, hogy létezik a Mikulás, hazudjuk-e, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, felmerül, vajon nem arról van-e szó, a szülő úgy érzi, ha elvész a kitalált történet, nem marad az ünnepből, a varázsból semmi, legfeljebb a megvásárolt ajándékok? Ha így van, ez az igazi baj, és ezen érdemes változtatni.
Nekünk magunknak van-e gondolatunk, érzésünk arról, mit ünneplünk Mikuláskor vagy a többi ünnepen? Ha igen, a rítus, a közös játék megjeleníti azt, még akkor is, ha természetes, és teljesen rendben lévő, hogy a kisgyermek a csokinak örül, nem pedig az ünnep mélyebb tartalmain mereng. Idővel nyílik majd ki az érdeklődése afelé, hogy valójában miről is szólnak ezek az ünnepek. Az az igazi kincs, ha ilyenkor van miről beszélnünk, ha el tudjuk mondani először a történetet, aztán, ha még nagyobbá válik a gyermek, arról is tudunk beszélgetni, szerintünk mit jelent a mában ennek az üzenete.
