Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hasznos lett volna, ha elolvasok egy ilyen posztot szülés előtt pár héttel.
Hasznos lett volna, ha elolvasok egy ilyen posztot szülés előtt pár héttel. A tényeken ugyan nem változtatott volna, de azok elviselésén és kezelésén igen. Ha Te hamarosan szülsz, kérlek, ne hagyd ki. Ígérem, hogy nem foglak rémtörténetekkel traktálni. De ne kövesd el azt a hibát, amelyet én elkövettem: ne gondold, hogy Veled még véletlenül se történhet hasonló. Valószínűleg tényleg nem fog. De ha mégis, nem kell kétségbeesned.
Másfél évvel ezelőtt szültem, így mindaz, amit leírok, ma már csak emlék. Előre le szeretném szögezni: ma boldog és kiegyensúlyozott vagyok (természetesen nekem is vannak rossz napjaim és problémáim). A gyermekemet nagyon szeretem, a viszonyunk felhőtlen. Mostanra teljesen normális az életem.
Mi is az a szülés utáni depresszió? A pontos definíciókat a szakemberekre bízom. A saját szavaimmal: az az állapot, amikor szülés után a hetedik mennyországban való lébecolás helyett valami egészen mást tapasztal az anya hetekig vagy akár hónapokig, a nagy üres semmitől az iszonyatig bezárólag széles skálán. Röviden ennyi történt velem.
Elmaradt a szülés utáni eufória. A szülőszobában fáradt voltam, csak attól féltem, hogy leejtem a gyerekemet. Nem néztünk a kicsinyemmel mélyen egymás szemébe. Nem történt patetikus változás az életemben. Pedig számítottam rá. Túl sok ilyen megható történetet olvastam, és csalódtam magamban. Ne várj el ilyesmit magadtól, én rosszul csináltam!
Az életem hosszú hetekig filmszerű volt, nem reális, mintha nem velem történnének a dolgok. Semmit nem éreztem a gyermekem iránt. Ragaszkodtam hozzá, tudtam, hogy remekül látom el, babusgattam, szeretgettem – közben üres voltam. Akartam a lángoló érzéseket, hiszen az lett volna a normális. De semmi. Sőt. Időnként a legváratlanabb helyzetekben olyan késztetést éreztem, hogy pusztítsam el a gyermekemet. Iszonyatosan szégyelltem magamat emiatt, és nem mertem róla beszélni senkinek. Nagyon rosszul tettem! Azt hittem, hogy valami végzetes probléma van velem, és ha elmondom valakinek, elveszik tőlem a babámat, mert alkalmatlannak nyilvánítanak az anyaságra. Meg voltam róla győződve, hogy én vagyok az egyetlen „őrült”, aki ebben a cipőben jár – hiszen csodálatos anyatörténeteket úton-útfélen lehet olvasni, de ilyesmiről még csak nem is hallottam.
Több hónapba is beletelt, amíg teljesen kilábaltam ebből az állapotból. Elég nagy butaság és felelőtlenség volt, hogy megvártam, amíg magától elmúlik – hiszen a véletlennek köszönhetem, hogy nem lett nagyobb bajom. Ne csináld utánam! Ha hasonlókat tapasztalsz, mondd el a párodnak, vagy egy olyan embernek, akiben megbízol! Olvassátok el közösenezt az oldalt! Fordulj bizalommal szakemberekhez! Nagyon fontos: nem vagy bűnös, nem rontottál el semmit! Ez egy állapot, amin lehet és kell is segíteni – a saját és a gyermekedben érdekében.
matzi
