Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ezen gondolkoztat el Ónódi Eszter Ibsen Nóráját alakítva, és kiderül: a XIX. század óta nem sok minden változott. És mégis megértjük a nőt.
Henrik Ibsen 1879-ben írta meg a Babaház című drámáját, amit Nóraként is játszanak a színházak. Tavaly télen a Katona József Színház mutatta be a színművet, Székely Kriszta rendezésében, aki a Díványnak adott interjújában kitért rá, hogy elsősorban az foglalkoztatta, miként él meg egy mai nő egy válást.
Az előadásban Ónodi Eszter játssza Nórát, a naiv háromgyerekes anyukát, aki a történet szerint okiratot hamisított és most retteg, hogy ki fog derülni, aminek következtében friss bankigazgató férje nemcsak állását, de jó hírét is elveszítheti. Most hagyjuk, mekkora probléma a mai világban egy bankigazgatónak eltüntetni egy dokumentumot, és koncentráljunk arra, ami az 1800-as évek végén még valóban elképzelhetetlen volt: a nőre, aki három gyereket és egy jól kereső férjet hagy el.
Székely Kriszta rendezőnő nem akart fiatal anyukát csinálni Ónodi Eszterből, így a színésznő egy korának megfelelő karaktert alakít, egy modern nőt, aki mindenben alárendeli magát a férjének. Ez az alárendeltsége lesz a veszte is, hiszen hiába próbálja titkolni maga előtt is, a férje valójában nem szereti vagyis semmiképpen se úgy szereti, ahogy szerinte szeretnie kéne. Már talán nem is csak a férjének őt, hanem egy embernek egy másik embert.
Azt írjuk, hogy 1879-ben még elképzelhetetlen volt, de tegye a szívére a kezét, aki ismerősi körben nem dob hátast azoktól a hírektől, amikben egy nő a gyerekeivel együtt hagyja faképnél a férjét. De míg Ibsen korában a társadalmi megítéléstől való félelem sem engedte a nőnek ezt az utat választani, addig manapság sokkal inkább van azon a hangsúly, hogy egy anya hagyja el a gyerekeit.
Ettől még nem sántít Székely rendezése és arról sem ő tehet, hogy Ibsen kevesebb hangsúlyt fektetett a gyerek-szülő kapcsolat kifejtésére a darabban, így a Helmer gyerekek sokkal többek biodíszletnél nem lehetnek. Pedig ahogy 1879-ben, úgy manapság is könnyen lehet sajnos, hogy egy nőnek csak önmagát fenntartani könnyebben megy, mint ha ugyanezt három gyerek mellett kell csinálja.
Ónodi nem jut el ilyen messzeségekig, őt az undor hajszolja egy új életbe, hiszen Székely a megaláztatásra nagy hangsúlyt fektetett: a nézőtéren alighanem kevesen akarnának a színpadon látott Helmer (Fekete Ernő) párjának maradni egy életre. Ráadásul a doktor (Kocsis Gergely) visszautasításával Ibsen megmutatta, hogy Nóra nem egy ledér nő, akinek bárkinek a karjaiba omlik a megélhetése érdekében. Mégis ennyire gyorsan meghozni egy ekkora döntést könnyen tűnhet felelőtlenségnek, és Ónodi Nórája ugyan erős, de egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy az idő nem törné meg.
A családját elhagyó nőre a mai napig bilogot sütnek, és jó pár év kemény munka kell hozzá, hogy bebizonyítsa, attól ő még lehet jó anya, hogy lelépett; míg a titkárnő vagy egyéb pillanatnyi szeszély (vagy igazságosan nevezhetjük boldogtalan házasságnak is) okán megpattant apukától kábé csak annyit várnak el, hogy fizesse rendben a tartásdíjat.
És elképzelhető, hogy ez keményen és igazságtalanul hangzik, de a magyarázat nemcsak kulturális hátterünkben rejtőzik, hanem a biológiában is: egy nő másféleképpen ragaszkodik a gyerekeihez. Ezért elképzelhetetlen egy anyának olyat hallani, hogy egy nő elhagyja a gyerekeit, és ezért ítélünk meg sokkal negatívabban egy ilyen esetet, mint a fordítottját. Ami körülbelül azt jelenti, hogy ugyanott tartunk, mint 140 éve. Talán még száznegyven és helyére kerülnek a dolgok, bár meglepődnék.
