Apa lelépett, anya alkesz, majd meg is hal, a 9 éves főhős pedig intézetbe kerül. Az Életem Cukkiniként nem a kacagós családi animációs film, ellenben nagyon szép és szerethető.
Épp ennek a filmnek a kezdetét vártam a moziban, amikor a legjobb barátnőm rákérdezett messengeren, éppen melyik filmet nézem – amikor pedig válaszoltam neki, azt felelte, ez a világ legkirályabb filmcíme, akármiről is legyen szó. Ez így van. Az Életem Cukkiniként címe nagyon vagány, és nemcsak így önmagában, hanem azért is, mert az alapjául szolgáló regény egy átlagos, de közben szörnyen szomorú történetet mesél el, és ehhez a rengeteg felmerülő, egyszerűbb vagy éppen szívhez szólóbb címlehetőség helyett valami teljesen szokatlant (viszont a szereplők és a célközönség korosztályának logikájába és fókuszába tökéletesen illeszkedőt) választott. Ez az igény nem csak a címválasztás, hanem a történetmesélés logikájában, és aztán az animációs film elkészítésében is megmutatkozik. Nem véletlenül áll 100%-on a Rottentomatoeson (!) Claude Barras filmje, és nem véletlenül jelölték a különböző fesztiválok sikerei után a legjobb külföldi film Oscarjára is.
Cukkini egy kilenc éves kisfiú, akit az egyedül élő, alkoholista anyja nevel és nevez így. A mamából csak villanásokat látunk, de ahogy megszólal, ahogy beszél vele, amennyit látunk belőle a kis főszereplő fókuszából: csak a nyomait: a szobában a tévé elé húzott fotel hátsó lábát, a szétdobált sörösdobozokat, vagy halljuk, ahogy részegen és keserűen kiabál a többi szereplővel - egyértelmű, hogy nem sok gyengédség szorult belé vagy őrződött meg benne a gyerekével kapcsolatban. Valljuk be, ez a Cukkini se egy túl hízelgő becenév. Cukkini azonban minden logika ellenére ragaszkodik hozzá, ahogy az anyjához is. Ez rögtön élesen rávilágít a hátrányos helyzetű gyerekekkel való foglalkozás legnagyobb problémájára (és egyben örömére is): hogy a gyerekek, kis túlélők, mindenhez képesek alkalmazkodni. Azt a szülőképet, családi környezetet, szokásrendet fogják fel normálisnak, amit tapasztalnak, és megtanulnak együtt élni vele. Az más kérdés, hogy ez sokszor nekik egyáltalán nem jó, és hogy nagyon sokat sérülnek közben.
Cukkini számára tehát az a normális, hogy anyja iszik, gyűlöli őt és kiabál vele, hogy félni kell tőle, hogy az apja csak egy “disznó”, mint az összes férfi, és akiről bár készít ugyan a kisfiú egy szuperhőst ábrázoló szélsárkányt, de voltaképpen csak a hiánya létezik és mérgezi őket. Cukkini ehhez szokott, és amikor egy baleset miatt az anyja meghal, akkor ebbe az egyébként rettenetes állapotba kívánkozik vissza egy darabig, és ragaszkodik érthetetlen módon a Cukkini névhez még az intézetben is, ami (jó, hát svájci-francia iflmről van szó) sokkal családszerűbb, kellemesebb és kiegyensúlyozottabb hely, mint bármi, amit addig megtapasztalt.
Cukkini az intézete kerülve egy maréknyi, különböző okokból (kissé tablószerűen bemutatott) gyerekkel ismerkedik össze: ott van a bandavezér Simon, akiről drogos szülei képtelenek gondoskodni, Ahmed apját rablásért csukták le, mert Nike-cipőt akart venni a fiának, egy kislányt az apja molesztált, azóta nem nagyon beszél, egy másiknak pedig kitoloncolták az illegális bevándorló anyukáját. Valamilyen indok miatt azonban valamennyien az intézetbe kerültek, “a börtönbe”, fogalmaz Simon, ami nem igaz olyan szempontból, ahogy bánnak velük, igaz viszont, ha azt nézzük, hogy a nevelők minden igyekezete ellenére ez a hely önmagában is azt fejezi ki, ahogy Simon is megfogalmazza: “mi vagyunk azok, akiket nem szeretnek”. Ez egy olyan ártatlan, mégis gyermeki élességgel megfogalmazott mondat, ami valószínűleg elhangzott vagy elhangozhatna egy gyerek szájából az adott szituációban. És ez a film nem akarja elhazudni ennek a terhét és a kettősségét: hogy annak ellenére, hogy Cukkini sem egy bántalmazó környezetbe kerül, hanem a kezdeti kisebb összezördülések után barátokra és közösségre talál, mégis csak egy intézetben van, ahová olyan gyerekek kerülnek, akiknek az az alapvető definíciójuk magukra, mivel ezt kapták meg a világtól: hogy ők fölöslegesek.
Nincs az a pedagógusi munka, barátság, szerelem, ami ezt a törést el tudná tüntetni. Halványít rajta az idő, a szeretet, a megfelelő környezet, de mindig ott marad. Ez egy nagyon egyszerű, de megkerülhetetlen igazság, amit a film nem akar cukormázas dalbetétek és szivárványszínű unikornisok mögé rejteni. Nagyon jó példa erre az a jelenet, amikor a nevelőik síelni viszik őket: ők pedig észrevesznek egy gyereket, aki odaszalad az anyukájához, az pedig megöleli. Megtorpannak és szájtátva nézik - ők az édesanyát, az édesanya meg a kisfia őket. Az intézetis gyerekeknek ez a gesztus rettenetesen sokat jelent, ez számukra olyasvalami, aminél mindenre jobban vágynak, miközben a másik kettő számára ez csak egy teljesen természetes, hétköznapi cselekvés.
De nem kell aggódni, nem egy folyton vonósokra belassított melodrámát látunk, ártatlan és hatalmas, könnybe lábadt tekintettel szenvedő gyerekekkel. Hiszen amit Cukkini, Simon és a többiek bármilyen körülmények között megőriznek magukban, az éppen a gyerekségük, és az ebből fakadó másfajta nézőpontjuk. Bármit túlélnek, és közben jól érzik magukat: játszanak, barátkoznak, heccelik egymást, terveket eszelnek ki, megsértődnek, kiszöknek éjszaka a hóba. És közben megesik ez a nem is túlságosan fordulatos történet, amit a megfelelő érzékenységgel és odafigyeléssel kerül a vászonra. Bekerül egy új kislány az intézetbe, Cukkini szerelmes lesz belé. Camille pedig nem akar a nagynénjével élni. Aztán ott van a Cukkini ügyében eljáró rendőr, Raymond is, aki összebarátkozik a kisfiúval, és szeretné magához venni. A sztori egyszerűen és organikusan halad előre, és a befogadásában – és abban, hogy ne váljon unalmassá – nagyon sokat segít egyrészt a vérprofi és egészen különlegesen szép stop motion animáció (több száz ember két évnyi munkája), másrészt a finomra csiszolt jelenetek és dialógok, valamint a remek magyar szinkron.
Ettől függetlenül, aki valami naaagy durranásra számít, az könnyen csalódhat: az Életem Cukkiniként egy gyönyörűen, szeretettel megcsinált, egyszerű kis film egy sor olyan problémáról, amiről éppen egyszerűen beszélni a legnehezebb. És, legyen ez bármekkora közhely, segít abban is, hogy felfogjuk annak az értékét és jelentőségét, amit mi (jó esetben) megkaptunk, és amit tovább tudunk adni a gyerekeinknek. Az Életem Cukkiniként, ha nem is kihagyhatatlan, de mindenképpen ajánlott film. A történet érzelmi töltete és a történetmesélés jellege miatt azonban azt javaslom, a tizenkettes karikát (jó, egy-két év plusz-mínusszal, mint mindig), de tartsák be.
