Az Érkezés az idei év legjobban várt scifije, és meg is felel az elvárásoknak. Többek közt mert nem is csak arról szól, hogyan tudnánk az idegenekkel kommunikálni.
Amy Adams Jake Gyllenhaalhoz hasonlóan szinte fű alatt ért be a kikezdhetetlenül, megbízhatóan legnagyobb színészek sorába, mégsem olyan harsogóan és ragyogóan híres, mint más pályatársai. Senki sem sajnálja például úgy, mint Leonardo DiCapriót azért, mert az öt Oscar-jelöléséből egyet sem váltott valóra: pedig hasonlóan magabiztos, kiszámíthatóan jó, sőt remek színészi alakításokat hoz minden egyes filmben, amiben csak feltűnik. És Amy Adams aztán mindenfélét elvállal, a szuperhősmoziktól (Acélember) a Sofia Coppola rendezte furcsa, indie Her (A nő) mellékszerepén át a Disney-figurázó, habos-babos Bűbájig, vagy Az Amerikai botrány mellékszerepétől (ahol a sokkal fiatalabb Jennifer Lawrence aratta le a babérokat és az Oscart) Tom Ford legújabb Éjszakai ragadozókjának femme fatale-jáig. Annak ellenére, hogy nem egy klasszikus szépség, van benne valami furcsa vonzerő, és valami elemien, érzékenyen, gyötrően nőies, a neve pedig, ha a film minőségére nem is, de legalább egy kitűnő színészi alakításra garancia.
Az Érkezés dr. Louise Bankseként pedig tündököl. A nyelvészprofesszor szerepe eleve jutalomjáték, olyan gazdagon és érzékenyen megírt karakter, amilyen ritkán jut nőknek a filmvásznon. Rögtön mint emberként, mint anyaként ismerkedünk meg vele, aki elveszíti a lányát: a gyermekét gyászoló édesanya figurája azonban nem egy közhelyes, megtört pieta, épp ellenkezőleg. Megismerjük Bankset mint nyelvészprofesszort, mint munkájában is kiteljesedő embert, akit az átélt csapások nem tönkretesznek, hanem az élet folytatására és teljes átélésre ösztönöznek. De a professzor szelíd, lassan kibomló figurájában nem is a gyász, hanem a szeretet elemi megélésének a képessége, illetve ennek vászonra vitele a legnagyszerűbb: a karakternek nem az az alapvető dilemmája, vajon anyaként, nőként tudott, tud-e a karrierjében kiteljesedni: és ez a kérdés nem vagy-vagy. Úgy érezni, Adams nyelvészprofesszora épp a szereteten keresztül teljesedik ki nyelvészként is, hogy számára alapvető fontosságú a kapcsolatteremtés aktusa, ami nem automatikus, hanem érzelmi alapú: szerves, organikus. Nem úgy gondolkodik a kommunikációról, mint egy komputerbe oltott program, hanem mint amikor egy kisbabát beszélni tanítanak, és ebben rejlik végül empátiájának, sikerének kulcsa. (Nem véletlenül nyilatkozott a színésznő anyaként a film kapcsán arról, mennyit segített neki a szerep megformálásban és a kommunikáció alapjainak megértésében, megélésében a saját anyasága.)
A történet szerint a Föld tizenkét pontján hatalmas, lebegő űrhajók jelennek meg (és a monolitszerű hajók vizuális megformálásában nehéz nem észrevenni a 2001 Űrodüsszeia felé tett tisztelgő gesztust). Az emberiség pedig nem egységes emberiségként viselkedik, ahogy az valószínűleg a valóságban is előfordulna: mindenki próbál a saját feje fölötti fenyegetéssel (fenyegetés ez egyáltalán?) megbirkózni, és közben persze fél szemmel arra kacsingatni, mit csinál a másik. Amerika problémája a Montana feletti űrhajó, a kínai űrhajóval birkózzanak csak a kínaiak - haha. (Egészen addig, amíg nem fenyegetőznek atommal, mert akkor már rögtön fel lehet csattanni, meg kezdődhet a konspiráció, fenyegetőzés, hatalomgyakorlás és farokméregetés… bár ahhoz meg tudjuk, nem kellenek a fránya űrhajók sem).
Egy jó darabig azonban már a kapcsolatfelvétel is nehézkes, ezért is keresi meg (a mindig kitűnő Forest Whitaker által alakított) Weber ezredes Banks professzort, hogy mint a legjobb nyelvészek egyike, segítse a munkájukat. Mivel azért annyira még nem feminista a film, hogy egy női főszereplő elvigye a hátán (mint úgy-ahogy a Gravitációt - hú de remek volt az is!), ezért kiegészítőnek-ellenpéldának kap maga mellé egy fizikust is, Ian Donnellyt, akit Jeremy Renner alakít.
A hideg, racionális, csak az észérvekre hallgató tudós férfi és a meleg, anyai, szerető-
A film a második felére, főleg a (számomra néha túlerőltetett) blockbusteres fordulatok és akciók miatt veszített a varázsából: de természetesen tudom én is, hogy egy olyan filmet, ami nekem igazán tetszett volna, ha ebből az alapfeltevésből születik, nem lehetett volna a plázamozikba bevinni (Tarkovszkij Solarisa sem volna 2016-kompatibilis). A történet alapvetően a kommunikáció képtelenségéről szól, arról, hogyan építi fel Donnelly és Banks, az Abbottnak és Costellonak keresztelt, leginkább valami lábasfejűre emlékeztető földönkívüliek, és persze köztem és közted, köztünk és köztük nagyon-nagyon lassan hidat a bizalom; és hogy egy kialakuló kapcsolatnak időt kell hagyni, különben tragédia lesz. Ha pedig már kialakult az a bizalmi kapcsolat, a kötődés elkerülhetetlen érzelmekkel jár. Ahogy pedig a az egész optimista befejezés felé tartunk, egyre nyilvánvalóbb, hogy a film nem a megfoghatatlanul idegenekre koncentrál, hanem ránk, emberekre, akiknek sokszor még a saját fajtánkkal is nehezünkre esik egyértelműen és őszintén kommunikálni, pedig elvileg minden eszközünk, még a fránya közös nyelvünk is megvan hozzá.
