Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Zenés film a felejthetetlen nyolcvanas évekről, gyerekszereplőkkel. És nem mellesleg zseniális.
Dublin, 1985. Most, hogy itt azonnal abba is hagyták az olvasást mindazok, akiknek ez az évtized az égvilágon semmit nem jelent, beszélhetünk a Sing Street című filmről. Mert az oké, hogy mostanában nagy divatja van a retrónak, de az, hogy ezt valaki annyira tökéletesen eltalálja, mint John Carney rendező-forgatókönyvíró ezzel az ír-amerikai-angol zenés filmmel, kisebb csoda számomra. Kisebb csoda még akkor is, ha Carney előző zenés filmjeivel (Szerelemre hangszerelve, Can a Song Save Your Life?) már bőven bizonyította: van helye a szakmában.
Mostantól szuperlatívuszokban fogok szólni egy zenés(!!!) filmről, mert a Sing Street olyan hangulatot teremtett a Puskin mozi kistermében, amilyet moziban már nagyon régen nem éreztem. Ez részben köszönhető annak is, hogy visszahozott egy olyan kort, ami a divattörténelemben talán a legrosszabb, a zenék tekintetében viszont számomra a legszebb volt. Tette mindezt ráadásul gyerekek főszereplésével, amitől az egész még bravúrosabbnak tűnik.
A történet főhőse Cosmo (Ferdia Walsh-Peelo) éli a dublini tinédzserek korántsem könnyű életét egy új középiskolában, ahova szülei meggyengült anyagi helyzete miatt kényszerül. A fiúiskolával szemben meglát egy lányt, Raphinát (Lucy Boynton), aki annyira megbabonázza, hogy fejébe veszi: zenekart alapít, barátok és zenei előképzés nélkül. Futuristának nevezi magát, és a bátyjától (Brendan - Jack Reynor) hallott korszakalkotó gondolatoktól vezérelve tényleg össze is hoz egy együttest, miközben saját magát, a szerelmet, valamint a rettenetes családi hátteréből lehetséges menekülőútvonalat keresi – ahogy mindenki körülötte.
Először csak az tűnik fel, mennyire jól el van találva a díszlet meg a jelmez. Az időutazás talán a Cosmo apját játszó Aidan Gillen (Trónok harca rajongóknak plusz egy ok erre a filmre!) fehér garbópulcsijának feltűnésével kezdődik, és annyira nem ér véget, hogy még órákkal később is a film zenéjét hallgattam, mert egyszerűen nem tudtam (és akartam) kijönni a hangulatból.
Nem mintha olyan jó idők lettek volna. Carney zseniálisan ábrázolja a gazdasági válságban elszegényedett ír középosztályt, miközben kikacsint a munkásosztály felé is egy teljesen reményvesztett, alkoholba és drogokba menekült generáció gyerekeinek a bemutatásával. Mert a Sing Streetben mindenki reményvesztett és mindenki céltalanul, a kilábalás leghalványabb esélye nélkül keresi a kiutat, teljesen egyértelmű bizonyítékként arra, hogy bizony ott sem volt kolbászból a kerítés a nyolcvanas években, sőt!
A fergeteges poénok mellett gyerekek írnak zseniális zenéket; a rendező nem titkolt szándéka lehetett, hogy a néző annak ellenére agyaljon az első pillanattól kezdve azon, hogy melyik ír zenekar felemelkedéséről van valójában szó, hogy a film végén természetesen kiírják, hogy minden egyezés a valódi eseményekkel csak a véletlen műve lehet.
Ebben a szerelemmel és zenével átitatott történetben a humor mellett folyamatosan ott lebeg a tragédia lehetősége, amitől feszes és még sokkal izgalmasabb lesz az egész, Carney pedig ránk hagyja a megoldás kulcsát, nagyon helyesen. Zenés filmet kilenctől kilencvenkilenc éves korig gyártanak (jó esetben) az emberek, és a rendezőnek még ez is bejön: a szülők imádni fogják, hiszen a fiatalságukról szól, a fiatalok pedig őszintén rajonghatnak a filmben feltűnő bármelyik szereplőért, mert elképesztően tehetséges fiatalokat találtak a szerepek eljátszására – most szólunk, hogy a filmben mellékszereplőként feltűnő zenebohóc Mark McKennára (Eamon) egészen biztos, hogy fényes karrier vár. Itt jegyeznénk meg, hogy a gyerekszereplők mind fiatal zenészek, tehát ez életük első filmszerepe, és soha nem tanultak színjátszást előtte. Ez csak azért döbbentesen érdekes, mert ezek szerint vagy a rendező tud elég jól instruálni, vagy más országokban tényleg a semmiből tűnnek fel a Laurence Olivierek.
Ennek köszönhetően a Sing Street egy olyan mozifilm lett, amire tényleg karöltve vonulhatnak a családok, mert szinte biztosan elégedetten, a hiányérzet legcsekélyebb jele nélkül, danolászva fognak távozni. Aki nem hiszi...
