A feminizmus – ellentétben azzal, amit Kövér László gondol – nem valami ellen, hanem valami mellett áll ki.
David Bowie meghalt, a Saul fia pedig Golden Globe-díjat nyert – másfél napja leginkább ezekre a hírekre gondolok. Aztán pedig arra, amit az ezekre adott reakciókról lehet olvasni: hogy a Saul fia egy újabb zsidós film, David Bowie meg amúgy is csak egy buzi volt. Hogy mi köze van ennek a jelenlegi, manipulációra és leegyszerűsítésekre alapuló társadalompolitikához? Elég sok. Honfitársaink ismét bebizonyították, hogy a kormány szimbolikus hadviselése milyen sikeres. Már nyáron, a menekültellenes kampány közepén arról suttogtak kormányközeli think tankek ismerői, hogyha kifullad a migráns-topik, jön majd a következő: a család.
Chant of the Ever Circling Skeletal Family
A család, amelyet ezúttal belső ellenségtől meg kell védeni: az önmagukat megvalósító nők, az őket támogató férfiak, a szinglihordák, és a Soros György által pénzelt idegenszívűek befolyásától. Arra azonban talán senki nem számított, hogy gyors egymásutánban ilyen nagyot megy majd Kövér László és Ákos is, legutóbb pediga KDNP ifjúsági tagozata által szervezett rendezvény verte ki a biztosítékot, ahol arról is vitázni kívántak, hogy legyen-e szingliadó, és államilag támogatott párkeresés. Ez azért is szomorú, mert abban a legtöbben egyetértünk, hogy család alapvetően szuper dolog, csak nem feltétlenül abban az egyetlen, üdvözítő formában, ahogyan azt ők erőltetik, és a hazai statisztikák sem ebbe az irányba mutatnak. A család ugyanis sokféle lehet – ahogyan az emberek is sokfélék, szerencsére.
A Kövér-Ákos ügy kapcsán már minden létező véleményt megírtak, így aligha kell további szót vesztegetni rá, legfeljebb a utórezgésekből érdemes következtetéseket levonni. Hogy Magyarországon a sajtószabadság és a véleményszabadság semmit nem jelentenek, már a Charlie Hebdo tragédiája kapcsán is világossá vált. Most kiderült, hogy az egyéni boldogsághoz való jog sem fontos, amennyiben az egyén nem egy Ákos nevű magánember és popsztár, akinek érdekeit a Telekom nevű magáncégtől kellett hatalmi szóval megvédeni. Ez az ügy még akkor is rettenetes volt, ha végül csak a kifutó mobilnet-szerődéseket mondták le.
A princípium-gate után nem volt rest a konzervatív oldal gender-szakértője, Szőnyi Szilárd sem, és rögtön talált is egy csomó egyházi dokumentumot és nyilatkozatot, amelyekben – ahogyan ő fogalmaz – még az Ákosénál is durvább szavakat mondanak a nőkről. Ez a logika azért nem világos, mert bár Ferenc pápa jóval nyitottabban gondolkozik a nők jogairól, mint például a magyar kormány, azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy református lelkész véleménye bármilyen értelemben összehasonlítható egy lakossági popsztár és egy szekuláris állam egyik legfőbb közjogi méltóságának nyilatkozataival?
Comfortably numb
A kormányfő is kifejtette nemrégiben, hogy a nők jogai meg a melegházasság igazán cuki dolgok, de mégsem igazi politikai ügyek, mint a stadionépítés, vagy az egészségügy kivéreztetése. Pedig ezek – mármint például a női esélyegyenlőség kérdései – a legfontosabbak közé tartoznak: már csak azért is, mert a társadalom jelentős része érintett bennük. A docens az egyetemen, akit sosem fognak egyetemi tanárrá kinevezni ugyanúgy, mint a háromgyerekes budai anyuka, a gazdaságilag kiszolgáltatottá váló kisvárosi feleség, az eladólány Borsodban, a közmunkás és a kisvállalkozó, vagy a sportoló, aki megpróbál kiállni magáért és a társaiért – mindenki érintett, és mégis olyan kevesen beszélnek. Igazi politikai kérdések ezek, és a módszerek, amelyekkel manipulálják őket, arról árulkodnak, hogy igazából ezt ők is tudják. Magyarország gender-témában (is) mindenféle uniós lista végén szokott szerepelni, mert miközben nálunk van például a legkevesebb női politikus, a családon belüli erőszak aránya itt az egyik legmagasabb.
Ahol komolyan foglalkoznak társadalom- és emlékezetpolitikai kérdésekkel, ahol a közbeszéd nem a tekintetes uramék atyáskodó közhelyeiből áll, ahol nagyobb számban vannak jelen nők a tudományban és a politikában, ahol nem asszonyaink, lányaink, meg édes Katinkáink vannak, és mégis magasabbak a születésszámok, mint nálunk: nos, ezekbe az országokba vándorolnak ki a magyar fiatalok rémisztő gyorsasággal, évek óta. Érdekes véletlenek ezek.
Suffragette city
A hanyatló nyugaton tehát a feminizmus lassan alapvetés, amely mellett egyre több menő és/vagy okos ember áll ki, Emma Watsontól Barack Obamáig. Mindenki kedvence, Jennifer Lawrence nemrégiben írt egy nyílt levelet a színészek és színésznők fizetése közötti különbséggel kapcsolatban, amellyel számos A-listás kollégája és kolléganője azonnal szimpatizált. Ezzel kapcsolatban egy, a Hollywood Reporter által szervezett kerekasztal-beszélgetésen – Helen Mirren abszolút egyetértésével – azt mondta, hogy elég volt a cukiságból, abból, hogy mindenki megpróbál kedves lenni, ezért aztán nem beszélnek igazán fontos kérdésekről. Túlfizetett, privilegizált helyzetben lévő színésznők feminizmusa persze tűnhet első világbeli nyafogásnak, és sokak szerint az is. Csakhogy ők éppen azt adják ennek az ügynek – ahogyan a többi, az esélyegyenlőséget szolgáló témának is –, amelynek eddig híján volt: a népszerűséget.
Nálunk egyelőre ez késik. Magyarországon 2016-ra sikerült eljutni odáig, hogy a feminista kifejezés egyre nagyobb szitokszóvá válik – mintha a feministák mind dühös, férfi- és életellenes feminácik lennének. Tulajdonképpen abszurd, hogy a kortárs közbeszéd hogyan vált ennyire szélsőségessé és ósdivá, továbbá hogyan kényszerít mindenkit védekező pozícióba, aki mást hisz a női szerepekről, mint Ákos, és nem gondolja, hogy fontos társadalmi vitákat egy kifestőkönyv retorikai színvonalán el lehet intézni - miközben ők emlegetnek "véleményterrort". Nem újdonság leírni, hogy Bayer Zsolt mennyire alpári, de azért jegyezzük meg újra, hogy az 5-ös számú párttagkönyv tulajdonosa szerint elfogadható stílus leidiótakurvázni és lehülyelibázni azokat, akiknek a véleménye eltér az övétől.
Rebel, rebel
Ami azonban bizakodásra ad okot, hogy ez az egész már nem közönyös csöndben zajlik. Egyre többen jönnek rá arra, hogy bár gumicsontokat dobálnak, közben komplett társadalmi csoportokat vesznek semmibe vagy játszanak ki egymás ellen. Egyre több nyílt levél íródik nálunk is: elkeseredett pedagógusok, túlterhelt és alulfizetett orvosok, kihasznált egyetemi oktatók, apukák, anyukák, egyedülállók és egyedülálló szülők, heterók, melegek, keresztények és nem keresztények, szóval egyre többen írnak leveleket és posztokat, tiltakoznak az ellen, hogy politikusok oktassák ki őket a saját testükkel és életükkel kapcsolatban, vagy akár az ellen, hogy Bagdy Emőke legyen a nemzet pszichológusa. Egyre többen tépnek majd szét szerződéseket, mert a világ nem állt meg úgy, ahogyan mi itt megálltunk. Bármennyire szeretnék ezt közvetíteni, a feminizmus nem valami (család, gyerek, férfiak, társadalom, stb.) ellen, hanem valami mellett áll ki. Amellett, hogy nemtől, születési helyzettől, szexuális orientációtól és társadalmi identitástól függetlenül mindenkinek ugyanolyan joga van értelmes, alkotó, boldog életre, és persze ugyanazért a munkáért ugyanakkora fizetéshez. Nem valami ellen, hanem valamiért küzd: errefelé például azért, hogy ne meneküljön el mindenki, aki nem szeretne idejekorán belefáradni a saját magunk ellen vívott háborúkba.
